Lydia Davis korábbi novellakötetéről (Az annyi, mint, 2019) már írtunk lapunk hasábjain, az elsőként megjelent regényét (A történet vége, 2017) olvastuk, mégsem csak ezért vártuk ennek a könyvnek a megjelenését, hanem… a sokat ígérő címe miatt. Ritka eset, amikor már a cím ilyen teljes mértékben megképezi azt a szerzői univerzumot, amit aztán a könyv szállít – a fülszövegben „a kortárs amerikai irodalom egyik legjelentősebb és legeredetibbnek” nevezett, 1947-ben született Lydia Davisnek mégis sikerült.
Nem feltétlenül az a próza ez, amit hagyományos értelemben a prózai művön értünk, illetve a prózától olvasóként elvárunk (ha vannak egyáltalán elvárásaink, és nem csak olvasunk – örömünkre). Inkább benyomásokat, hangulatokat – sőt, mint látni fogjuk – álmokat rögzít, nem pedig szabatos történeteket mesél Lydia Davis, de az tagadhatatlan, hogy igen hamar igen erős atmoszférát teremt, és talán ez a könyv legfelismerhetőbb és legvonzóbb tulajdonsága. Külön szót érdemel a fordító bravúrja, amikor egyik-másik hangulatképző, -festő szöveget teljesen hitelesen magyarítja, mint például az Apró közjáték, nagyrészt a-val és á-val című szöveg („Nagy, mafla macska hangyát bámul. Pasas ámul, a macskát, hangyát pásztázza. A hangya halad saját csapásán. Aztán megakad, zavarban van. Hátrál – a macska lábára! A macska hátrapattan: jaj, baj van! A pasas áll, kacag. A hangya más csapásra szalad. A mafla macska áll, álmatag.”), vagy a különleges tördelésű, Jegyzetelek, miközben hosszú telefonbeszélgetést folytatok anyámmal című írás: „nyárra / kell neki / csinos ruha / pamut // pamut / tumap / paumt / tpuam / maupt / tpaum / uampt / maput / mupat / tapum”.
Sok esetben csak egy ötlet, egy villanás az egész írás: nagyon sok rövid, alig két-háromsoros szöveg szerepel a kötetben. Ezek joggal juttatják eszünkbe Örkény István egyperces novelláit, mint például A kukoricaliszt című: „Ma reggel a forró, főtt kukoricadara, amit egy tálba öntöttem, majd letakartam egy átlátszó tányérral, és ott hagytam, kicsapódott páracseppekkel terítette be a tányér alját: a maga szerény módján ő is igyekszik.”, vagy az Esetlegesség (vs. szükségszerűség) című írás: „A mi kutyánk lehetne. / De nem a mi kutyánk. / Így hát megugat minket.” Más esetben Flaubert levelei alapján írt – novellásított – szövegeket közöl a szerző, vagy saját és mások álmait sodorja rövid elbeszéléssé, tárcanovellává, és gyakran fiktív (vagy valóságos?) leveleket is közöl, amelyeket a legkülönlegesebb (és egyben legjelentéktelenebbnek tűnő!) ügyekben ír igen nagy műgonddal az illetékeseknek. Bizonyos esetekben egyenesen Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című művét idézi fel (például a már ismertetett, Apró közjáték, nagyrészt a-val és á-val című szöveg), máshol Thomas Bernhard rövid novelláit (melyeknek legteljesebb gyűjteményét az Egy innsbrucki kereskedőfiú bűne című kötetben találja a tisztelt olvasó).
Vannak kísérletező kedvű olvasók, akik szeretik az ilyen szövegeket – nekik (nekünk) nagy élményt jelent a kötet. És hát komoly irodalom ez, akárhogy is nézzük, ilyeneket tud például (Férfiak című írás): „Férfiak is vannak a világon. Ezt néha elfelejtjük, és azt hisszük, csak nők vannak – megadó nők végtelen dombjai és síkságai. Viccelődünk, vigasztalgatjuk egymást, gyorsan eltelik az élet. Ám néha, igaz, ami igaz, váratlanul egy férfi magaslik fel közöttünk, mint egy fenyő, vadul ránk néz, elzavar minket, mi pedig elbicegünk, és nagy csapatokban elrejtőzünk a barlangokban és a vízmosásokban, amíg el nem megy.”
Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is. Fordította: Orzóy Ágnes. Magvető Kiadó, Budapest, 2021.
