Negyven éve jelent meg a Mini együttes koncertlemeze

A Kádár-rendszerben nem volt túlságosan gyakori, hogy koncertlemezeket jelentessenek meg, üdítő kivételként – időrendben – a Metrót, az Omegát és a Piramist szokás emlegetni. A „fuvolalovag” Török Ádám vezette Mini együttes amiatt is hátrányban volt az előzőekhez képest, hogy bár rendkívül nagy népszerűségre tett szert az akkori fiatalok körében, mégiscsak rétegzenét játszott.

2020. 12. 14. 6:44
null
Török Ádám Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Több mint fél évtizedet várt a Mini együttes arra, hogy lehessen nagylemezük – Erdős Péterrel kifejezetten feszült volt a viszonyuk –, de végül eljutottak odáig, hogy 1980-ban a közönségük ovációját is megörökítsék a „csillogó fekete lemezeken”.

Procedúra felsőfokon

A Mini már túl volt két sikeres stúdiólemezen (Vissza a városba, Úton a Föld felé), amikor a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) vezetőit sikerült rávenni, hogy ha már ennyire népszerű a Mini, ráadásul nem írnak rendszerellenes szövegeket a dalaikban, jelentessenek meg velük egy koncertlemezt. Nem volt viszontagságoktól mentes, mire a boltokba kerülhetett a hanghordozó, ami leginkább a Kádár-korszak sajátosságaira volt visszavezethető. Török Ádám úgy emlékezik, a Piramis 1979. szeptember 23-i, elementáris erejű, óriási sikerű, a Budai Ifjúsági Parkban adott koncertje ihlette meg, hogy ők is hasonlóan hagyjanak nyomot maguk után az utókor számára. Éppen ezért, amikor kipattant az ötlet az agyából, teljes vehemenciával állt rá a szervezésre a Budai Ifiparkban. Az már nem az ő hibája volt, hogy ez az ifipark végül nem az az ifipark lett.

Bem rakpart 4., a Mini együttes 1970-ben, a klubjuk előtt (Török Ádám, Dobos Doxa Sándor, Czipó Tibor, mögöttük Závodi János)
Fotó: Fortepan/Mona

Mindenesetre a koncertet meg kellett szervezni, több fronton is engedélyeztetni kellett, ami átlagos esetben felért egy autodafé jellegű procedúrával: a koncerthelyszín elküldte az Országos Rendező Irodának (ORI) az együttes repertoárját és a megkötendő szerződést, mire az ORI leellenőrizte, hogy az adott muzsikusoknak megvan-e a működési engedélye, illetve ennek megléte esetén jóváhagyta a koncertet a zeneszámok listájával együtt, természetesen azzal a kikötéssel, hogy csak az ORI által meghatározott, kötött gázsit lehet nekik kifizetni, ami – tekintve az óriási érdeklődést – általában véve a zenészek szuperkizsákmányolását jelentette (az más kérdés, hogy a szállítási díjjal és az útiköltséggel, illetve esetlegesen a helyszín bérleti díjával lehetett még egy kicsit zsonglőrködni, további értékes forintokat szerezni). Miután ez megvolt, a koncerthelyszínnek a területileg illetékes tanácsi szerv közigazgatási egységéhez, azaz a művelődési osztályhoz kellett folyamodnia, ez a Budai Ifipark esetében az I. kerület volt. Ők is átnézték a zenekar és a szerződés dokumentációit, és ha jónak látták, engedélyezték a koncertet.

Leginkább itt csúszhatott el egy banda a koncertszervezésben, ez volt a legszűkebb keresztmetszet, mert a kerületi, illetve települési tanácsokat könnyűszerrel utasíthatták a felettes szervek – a megyei vagy fővárosi tanács, illetve a települési, járási, megyei pártbizottság – arra, hogy bizonyos együtteseket ne engedjenek színpadra. A Mininek ekkoriban már nem volt efféle problémája, ahogy azzal sem volt gondjuk, hogy ezt a két hivatalos papírt beszerezzék a szervezők, ezenkívül az I. kerületi rendőrkapitányság is aláírta a rendezési engedélyt. Érdekes módon a rendfenntartó belügyi szerv a legtöbb esetben nem akadékoskodott, nem ők voltak azok, akik betiltottak egy-egy koncertet, hanem a helyi tanácsok, éppen ezért is hívták láttamozásnak a rendőrség aláírását az engedélyeken. Ha mindez megvolt, mehetett a koncert, már „csak” marketingtevékenységet kellett folytatni, no és persze zenélni. A Budai Ifiparkban azonban ezek a lépések jóval kiszámíthatóbban, mondhatni rutinszerűen működtek, 1980-ban pedig Németh Gyula igazgató már féléves és havi bontásban vitte be a tanácsra a koncertprogramot, amit előre engedélyeztetett. Mivel ő is egyfajta szűrőként működött a rendszer fogaskerekei között, megbíztak abban, hogy a szocialista erkölccsel nem ellentétes világlátású művészeket prezentál a nagyközönségnek, és legtöbbször nem csalódtak benne (azért a Beatrice 1978-as koncertjét valószínűleg kihagyta volna, nem is hívta őket soha többet). Ilyetén módon papírforma és borítékolt siker lett volna a Mini-koncert a Budai Ifiparkban, ha nem jön közbe valami. De közbejött.

A kőkorlát ledőlése, és ami utána jött

Már lekötötték a bulit 1980. június 8-ra, amit az énekes-fuvolás frontember előzetesen minden fellépésükön hirdetett és a plakátok is megjelentek róla, amikor nem sokkal korábban, 1980. május 27-én kisebbfajta tragédia történt: a Budai Ifipark kőkorlátjának egyik részlete rádőlt a kint várakozó fiatalok egy részére, akik közül öten megsérültek. Hála Istennek, nagyobb volt az ijedség, mint maga a baj, de ez az eset is rámutatott, hogy az akkori fiatalok kedvelt szórakozóhelyének fizikai állapota meglehetősen sok helyen hagyott kívánnivalót maga után (persze azon el lehet vitatkozni, hogy az ifipark előterének számító, oda felvezető képcső és a hozzájuk tartozó kőkorlát vajon a parkhoz tartozik-e vagy sem, mindenesetre az ifipark igazgatója sikerrel hárította a felelősséget), ami miatt – egyelőre átmenetileg – be kellett zárni.

Budavári Művelődési Ház (Bem Rockpart). Mini együttes: Németh Károly, Balogh Jenő, Török Ádám, Németh Alajos
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Török Ádáméknak ez a vis maior feladta a leckét, újabb koncertterep után kellett nézniük. Mivel mindenképpen nagy befogadóképességű szabadtéri helyszínben gondolkodtak, a másik három budapesti ifipark, a „nagy” ifipark három kistestvére – a Csajkovszkijról elnevezett kőbányai, a csepeli, valamint a pestszentlőrinci – jöhetett szóba, ezek közül a legutóbbi helyen volt kifejezetten jól bejáratva a Mini, hiszen itt sokat játszottak, ráadásul telt házak előtt. Adta magát tehát, hogy itt tartsák a koncertet, Török Ádám ki is zötykölődött oda villamoson, hogy lefoglalja az időpontot (költői kérdés: vajon mostani „szupersztárjaink” tesznek-e akár csak egyetlen fűszálat is keresztbe egy-egy koncertjük menedzselésében, de még az is megérne egy felvetést, hogy egyáltalán mikor szálltak fel utoljára villamosra, ha egyáltalán tettek ilyet befutásuk óta valaha), de azt nem gondolhatta ő sem komolyan, hogy nem egészen két héttel a meghirdetett időpont előtt még lesz esélye a koncertre. Nem is volt, mégis kihozta a lehetőségeiből a maximumot, mondhatni megpróbálta a lehetetlent, tizenkilencre lapot húzott, és szerencséje volt. Az ottani ifipark-igazgató – akit sokan csak sántikáló lépéseiről emlegettek – eleinte elég keményen ellenállt, mondván, hogy természetesen már réges-rég odaígérte ezt az időpontot másnak, de azért hozzátette, hogy ő is hallott a Budai Ifiparkban történt balesetről a helyi pártbizottsági ülésén, és nagyon sajnálja, hogy így történt.

Lehet, hogy ez is közrejátszott, de leginkább Török Ádám közmondásos rábeszélőképessége lehetett az, ami miatt megenyhült a direktor, és a másik zenekar rugalmasságát is kihasználva végül mehetett a Mini a lőrinci ifiparkba.

Elmaradt telt ház, forró hangulatú koncert

A koncerthelyszín megváltozását az idő rövidsége miatt nagyon gyorsan kellett hirdetniük, ami a hatékony telekommunikációs eszközök híján bizony nem sikerült százszázalékosra. A KISZ KB által felügyelt Magyar Ifjúság című, kétszázezer példányban megjelenő lapba sikerült ugyan becsempészni egy híradást erről, de vagy nem volt elég feltűnő, vagy nem olvastak rendesen a korabeli fiatalok, mindenesetre meglehetősen kevesen értesültek innen a változásról. Ahogy az sem lehetett túl hatékony, hogy Török Ádám a Budai Ifipark bejáratához saját kezűleg írt hirdetést az új helyszínről. El lehet képzelni, hogy a budai srácok már nem voltak hajlandók kibumlizni a város másik végébe, amikor a koncert hűlt helyén a feltételezett kezdés időpontjában szembesültek a tényekkel, hiszen pár nap múlva úgyis hallhatták kedvenceiket a Bem rakpart művelődési házában vagy éppen másutt. Közönségcsalogatónak Török Ádám elhívta gyerekkori barátját (akivel a budai Vár alatti Szabó Ilonka utcában egyazon házban laktak), az akkor éppen csúcson lévő Piramis egyik sztárját, Závodi János gitárost, aki színesítette a hangzást, de még így sem jött össze a telt ház. Pedig maga a koncert jó hangulatban telt, lelkes közönség előtt játszottak, így a tetszésnyilvánításokat is ragyogóan fel lehetett venni, ám az örömbe sajnálatos módon jó adag üröm is vegyült.

A technika ördöge ugyanis megtréfálta a sokat látott bandát.

Török Ádám 1981-ben
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Az történt ugyanis, hogy két szalagos magnóra vették fel a hanganyagot, de a kettőből csak az egyik működött rendesen, a másik húzta a szalagot, bár még az is előfordulhatott, hogy az ominózus szalag már eleve megnyúlt állapotban volt, s emiatt nem lehetett rendesen használni. Persze a lőrinci ifipark áramellátása sem állt a helyzet magaslatán, hol nagyobb, hol kisebb volt az áramerősség, így az is lehet, hogy amiatt húzta a szalagot, mert ilyenkor hol gyorsabban, hol lassabban tekert a magnó. Az MHV stúdiójában próbáltak ezen a problémán segíteni, nem sok sikerrel, így a hangminőség hagyott kívánnivalót maga után, noha a hangulat magas hőfoka ettől függetlenül átüt a hanganyagon.

Nem volt sok idejük, mert katonás rend uralkodott a lemezgyárban, hiszen ők is ötéves tervek alapján dolgoztak, ami egy kulturális intézmény esetében több mint bizarr, hiszen nem egy golyóscsapágyról, hanem szellemi, művészeti termékekről van szó, amelyeket nem lehet sem előre tervezni, sem a mennyiségüket befolyásolni.

Abban az időszakban tehát, ha egy zenekarnak megmondták, mikorra legyen kész a lemezével, akkor annak úgy is kellett lennie, különben ugrott a lehetőség. Emiatt nem tudtak sokat javítani a lemezanyagon, és így jelenhetett meg 1980-ban maga a koncertlemez. A hangminőség tekintetében némi gyógyírt jelent, hogy 1993-ban egy speciális technikával már fel tudták javítani az anyagot, ugyanakkor az 1980-as lemez megőrizte kordokumentum jellegét.

Válogatásnak is beillik

Az MHV Pepita márkájánál megjelent lemez jórészt a Mini együttes klasszikusaiból áll, mégsem nevezhetjük válogatásalbumnak, mert van rajta néhány szám, amely addig még nem jelent meg se kis-, se nagylemezen. Erőteljes dobszóló jelenti a felütést ezen a koncerten a Fekete gép című szám nyitányaként, amit szokatlanul rövidre szabtak, valószínűleg ezen lőtték be az énekcuccot és a többi hangszer hangosítását. A szám alapmotívuma ugyan feltűnt, de a szöveges rész teljesen elmaradt. A Ne hátrálj! vérpezsdítő rock and roll szám, ahol ennek ellenére a fuvola vitte a prímet, de volt benne basszusgitárszóló is. A közönség az erőteljes ritmust és az optimista szövegvilágot ütemes tapssal hálálta meg. A Kolduskirály laza szövésű, könnyed kis boogie, a basszus dominanciájával, s ennek a monotonitása könnyen emészthetővé teszi a számot, és ezt hallva táncra is lehet perdülni, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek benne értékes instrumentális részek, például egy billentyű-fuvola „párbeszéd”. Ez az egyik szám, amelynek szövegét S. Nagy István jegyzi, aki a maga módján megírta a saját kis hippivilágát, de természetesen azóta tudjuk, hogy ez a szerzőség nem feltétlenül felel meg a valóságnak. Török Ádám úgy emlékszik, rajta keresztül sokkal könnyebben lehetett bejutni a könnyűzenei intézményekbe, így bevették szerzőnek és adta a nevét pár dalukhoz, noha sok esetben alkalomadtán csak itt-ott javítgatott bele, vagy még akár ezt se tette meg. Jelen esetben a Kolduskirály egy lelkiekben gazdag, ám anyagiakban rendkívül szegény személy, aki álmodozik egy szebb világról.

A Mini együttes első koncertlemezének borítója

Az ezt követő Senki nem vehet el tőlem lassú, szerelmes nóta, Török Ádám még a hangszínét is meg tudja változtatni ennek kedvéért a versszakokban, ugyanakkor érződik, hogy szívből énekli, a refrént pedig már újra a tőle megszokott módon adja elő. Az A oldalt záró Kereszteslovag Papp Gyula szerzeménye, a korongnak ezt a felét tekintve egyedülálló módon. A dal ismert volt már a Mini együttes 1972-es kislemezéről is, zeneileg és mondanivalójában egyaránt az egyik legerősebbre sikerült alkotásuk, amit jeleznek egyebek mellett az éles ritmusváltások, valamint a lírai versszakokkal kontrasztban álló fuvolaszólamok. A dal érdekessége, hogy vokális refrénje nincs, ezt helyettesíti Török Ádám fuvolajátéka.

A tragikus történetet feldolgozó dal nemcsak a háborúk értelmetlenségéről szól, hanem az emberi gyarlóságról is, arról, hogy „egy sebesült harcos már senkinek nem kell”, tehát ha már hasznavehetetlen valaki, akkor a társadalom – ne szépítsük – sokszor kiveti magából.

A címadó főhős éppen ezért levonja a konzekvenciát, és saját kardjába dől.

Gőzhajóval a koncertre

A B oldal Závodi János fergeteges szólójával kezdődik, amit a Kell a barátság című középtempós szám további részében megismétel. Ettől és a hamisítatlan gitártorzítóval előállított hangzástól egy-egy pillanatra az az ember érzése, hogy egy Piramis-koncertet hallgat. A refrént, de javarészt a versszakokat is egy emberként énekelte vagy inkább üvöltötte a közönség, a lányok sikoltoztak is, ahogy kell. Igazi indulószerű dal, amit kedvére énekelhet mindenki a maga fülbemászó dallamával, és a végén keletkező katarzis miatt úgy gondolja az ember, hogy talán ez is lehetett volna a lemez, illetve a koncert zárószáma. Az ezt követő Vissza a városba a Mini együttes védjegyévé vált, a közönség is egy emberként énekelte velük, ezért meglepő, hogy egy két és fél perces verzióval pipálták ki ezt az egyébként kötelezőnek mondható penzumot, amit sokkal jobban ki lehetett volna bontani, ahogy ezt számtalan más alkalommal meg is tették, akár ehhez képest háromszor hosszabban. Az LP-n utolsó előtti tételnek szánták a Gőzhajó című klasszikus opusukat, amelyet már debütáló 1972-es kislemezükön is hallhatott a közönség, és azóta az egyik húzóslágerük lett. Szokatlanul gyors tempóban nyomták végig, ami viszont jól állt ennek a szerzeménynek.

A közönség őrjöngése, sikoltozása, ütemes és tömeges tapsolása jól kivehető itt is, Závodi kapott benne egy gitárszólót, Németh Károly is bemutathatta billentyűfutamait, és természetesen Ádám is fuvolázhatott kedvére még egy halk részben is. Ennek a számnak a végét is ő koronázta meg egy kellőképpen magas falzetthang erőteljes kiéneklésével, ami ugyancsak kiváltotta a közönség elismerését.

A koncert zárószáma a korábbi lemezről már ismert Játék-rock lett, erőteljesen átdolgozva, keményebb hangzással hangszerelve, amelyben Török Ádám barátjával, Závodi Jánossal felelgetnek egymásnak, ki-ki a saját hangszerén, amely a zenekarvezető esetében a hangszalagjait és a tőle immáron elvárt halandzsaszövegeket jelenti. A közönség vette a lapot, igazi happening hangulatban és az ilyenkor szokásosnak számító „Vissza! Vissza!” kórussal zárul a nagylemez, ami emléket állít a Mini együttes negyven évvel ezelőtti óriási népszerűségének.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.