Nélküle a Szindbád is más lenne

Az, hogy eltört Sára Sándor dunsztosüvege, és soha többet nem lesznek benne a feledhetetlen tekintetű portréi, az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb vesztesége.

Fotó: MTI/Éberling András

„Számonkérik tőled a történelmet. Kérd számon a történelemtől az embert! És kérd számon magadtól is!” – mondja Balázsovits Lajos Sára Sándor alteregójaként a magyar filmtörténet egyik legfontosabb, legszebben fényképezett alkotásában, az 1968-as Feldobott kő elején és végén, amelynek Sára nemcsak operatőre, hanem rendezője is volt. Életműve jelentősen hozzájárult a vidéki Magyarország problémáinak megértéséhez.

Egy nagy, vízzel teli dunsztosüvegben, amelyet egy vonatablakban látunk, fényképek úszkálnak. Portrék, emberi arcok: öregasszony, kalapos vénember, fiatal lány, ijedt tekintetű gyerek. A vidéki Magyarország arcai. Eközben Balázsovits Lajos hangját halljuk Sára Sándor Feldobott kő című filmjének végén: „Nemcsak azt kell vállalni, amik vagyunk, hanem amik voltunk és amik lehettünk volna.” Sára Sándor pályája a Balázs Béla Stúdióban indult, ekkor még kísérletező kedvű fiatalember volt, kifinomult esztétikai érzékkel. Ez a kísérletező kedv és az esztétizáló hajlam később sem változott. Már iskolás korában kezébe vette a fényképezőgépet, és élete végéig nem rakta le, szenvedélyesen szeretett fotózni. Hamar rájött, hogy legjobban a portré érdekli, egy ember tekintetében ugyanis benne van életének teljes története.

Hosszú, kocsizó kameramozgások, statikus, közeli arcok és festménnyé dermedő távoli beállítások jellemzik munkásságát, amely a 17 perces Cigányok című filmmel indult 1962-ben. Ebben, mindjárt az elején, az előítéletek ellen kezdett el harcolni. Nem ítélt vagy elítélt, hanem ábrázolt, bemutatott, elgondolkodtatott. Tematizált. A film elején fotókat látunk, állóképeket, ahogy a Feldobott kőben is. Talán mert a két művészeti ág, a fotózás és a filmművészet ekkor még nem vált szét kibékíthetetlenül. Olyan időszak volt ez, amikor még mindenre volt idő, bár persze már akkor is azt mondta mindenki, hogy semmire sincsen. Volt idő bemutatni a dolgokat, volt idő végiggondolni, és volt idő emlékezni is. Aztán persze, ha túlságosan jól sikerült az elgondolkodtatás, akkor arra is volt idő, hogy dobozba kerüljenek a filmek, mint például a Tízezer nap esetében is láttuk.

Fotó: Éberling András

Sára Sándor Kósa Ferenccel dolgozott a legtöbbször, közös munkájuk volt a Tízezer nap, az Ítélet, a Nincs idő, a Hószakadás. De Szabó István korai filmjeiben is hű alkotótársként, operatőreként működött közre. Ilyen az Apa, a Tűzoltó u. 25. vagy a Budapesti mesék. Szabó István Apa című filmjének végén Bálint András gondolatait halljuk úszás közben: „Át kell úsznom a Dunát. Egyedül kell csinálnom valamit, a magam erejéből. Nem mesélni, hogy apa átúszta.” Már az eddigiek alapján is egészen világos, hogy Sára Sándor már fiatal korától kezdve csinálni akart valamit. Bemutatni a világot, a problémákat, a bajokat és persze azt a keveset is, ami szép benne. Így maradt ez idős koráig, hisz nem véletlenül volt ő a rendszerváltás utáni televíziós kultúra meghatározó személyisége, hét éven át a Duna Televízió elnöke.

„Hazatért a nyolcvan huszár. Isten nyugosztalja Sára Sándort!” – búcsúzott el a filmrendezőtől Orbán Viktor miniszterelnök a Facebook-oldalán.

„Sára Sándor minden kétségen felül a XX. századi magyar filmművészet megkerülhetetlen alakja volt. Egy olyan művész, aki már életében elérte a halhatatlanságot. Rendezőként és operatőrként az elmúlt sok évtizedben olyan mozgóképek kerültek ki a kezéből, amelyek külön-külön is belépőt jelenthettek volna számára a halhatatlanok panteonjába” – írta Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár a közösségi médiában.

Elég csak arra gondolni, hogy a magyar filmtörténet egyik állócsillaga, Huszárik Zoltán 1971-es Szindbád című alkotása egészen biztosan másként nézne ki, ha nem Sára Sándor fényképezi. Nem emlékezhetnénk a húsleves aranysárga zsírkarikáira, a hóban leguruló meztelen lány hófehér bőrére vagy az impresszionista képekre emlékeztető őszi tájakra, Szentendre szűk utcáira, a varjúként kinéző, ráncos, feketébe öltözött öregasszonyokra. Egyébként ez a filmje is mind Magyarországon, mind külföldön óriási szakmai siker volt, számos díjban részesült. Sára Sándor filmjét 2000-ben az úgynevezett „Új budapesti 12” közé választották, 2012-ben pedig bekerült a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar filmalkotás közé. (Ahogy nem mellékesen Kósától a Tízezer nap vagy a Feldobott kő is.) Sára alkotásait több mint ötven országban vetítették, és több nemzetközi elismeréssel is díjazták.

És melyek a XX. század legmaradandóbb, legemlékezetesebb magyar nagyjátékfilmjei? Sára Sándor a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagjaként erre a kérdésre kereste a választ 2012-ben, amikor megszavaztatta tagságát a számukra legértékesebb magyar filmekről. Nemcsak egy izgalmas játékról volt szó, hanem az értékőrzés és -közvetítés szándéka vezette. A magyar film ugyanis érezhetően kezd kikopni a kulturális emlékezetből, és az, hogy még egészen sok jó magyar filmre emlékezünk, Sára Sándornak és a Duna Televízióban végzett munkásságának is köszönhetjük. Az, hogy eltört Sára Sándor dunsztosüvege, és soha többet nem lesznek benne a feledhetetlen tekintetű portréi, az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb vesztesége. Egy kivételes látásmódú, merész gondolkodású és jó szívű filmes zsenitől búcsúzunk. Isten nyugtassa.

Soha nem kerülte a tabukat

Nyolcvanöt évesen, vasárnap meghalt Sára Sándor Kossuth-nagydíjas filmrendező, operatőr, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja, a Duna Televízió első elnök-főigazgatója. A Balázs Béla-díjjal, a Magyar Mozgókép Mestere címmel és az MMA életműdíjával is kitüntetett művészt hosszan tartó, méltósággal viselt betegség után érte a halál. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a közmédia és az MMA egyaránt saját halottjának tekinti a művészt.

Sára Sándor 1933. november 28-án született a Galga-menti Turán, vasutascsaládban. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán fő mentorai Szőts István, Illés György és Szőllősy Éva voltak. Sára Sándor olyan eltérő szemléletű és stílusú, de egyformán korszakos jelentőségű filmek új és erős képi világot, kompozíciós módszereket teremtő operatőre lett, mint a Sodrásban, a Gyerekbetegségek, az Apa, a Tízezer nap vagy a Szindbád. Rendezőként első játékfilmje a Feldobott kő című önéletrajzi ihletésű film volt, amelynek forgatókönyvét Csoóri Sándorral és Kósa Ferenccel együtt írta. Sára és Csoóri közös nagyszabású történelmi terveit az 1978-as 80 huszár című film summázza.

Sára Sándor a nyolcvanas évek legnagyobb hatású, és ma már felbecsülhetetlen forrásértékű tanúságtevőket megszólaltató dokumentumfilmes irányzatának a megteremtője, de a legsúlyosabb tabutémák kifejtésére, ilyen a Magyar nők a gulágon című munkája, csak 1989 után volt lehetősége.

A művész hét éven át, 1993 és 2000 között volt a Duna Televízió elnöke. A Balázs Béla-díjat 1968-ban, a Kossuth-díjat 1978-ban vehette át, 2002-ben kapta meg a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, 2003-ban a Gulág-emlékérmet, 2004-ben a Hazám-díjat, 2005-ben a Magyar Mozgókép Mestere címet és a Prima-díjat, 2012-ben a magyar filmkritikusok életműdíját. 2014-ben a Nemzet Művésze lett, díszpolgára Turának és Pest megyének. 2018-ban a magyar filmművészet nemzetközi elismertetéséhez egyéni látásmódú, a társadalmi problémákat kivételes érzékenységgel ábrázoló, dokumentarista stílusú filmjeivel hozzájáruló, kimagaslóan sikeres operatőri és rendezői pályája elismeréseként kapta meg a Kossuth-nagydíjat.