– Apponyi Albert beszédét elmondta a Wass Albert műveiből készült Tizenhárom almafa című színdarabban is, amit a Nemzeti Színházban mutattak be idén március 6-án. Ebből a fellépésből következett a filmszerep?
– Sokat nyomhatott a latban, hogy már tudtam ezt a szöveget, és jó visszhangja volt az előadásnak is, de sajnos a vírus miatt csak kétszer játszhattuk. A filmet Keszthelyen forgattuk, egy barokk kastélyban találtunk a korabeli francia külügyminisztériumhoz hasonlító termeket. Mindenesetre nem az a célunk, hogy bemutassuk az eredeti helyszíneket, hanem a magyar delegáció küzdelmét és elszántságát, a nagy felkészülést szeretnénk megjeleníteni, ami Apponyi Albert híres védőbeszédben csúcsosodott ki.
– A színdarabban 45 perces a beszéd. Mennyi idő alatt tanulta meg?
– Két hónapig tanultam az Apponyi-beszédet, miközben néha el is gondolkodtam azon, hogy ehhez talán túl kevés is ennyi idő, és még magabiztosabb lennék, ha többet foglalkozhattam volna vele. A fölkészülés idején történészekkel is beszélgettem, sokat töprengetem azon, vajon mi vezetett ehhez a tragédiához, ez ugyanis mindmáig felfoghatatlan és feloldhatatlan. Erre a kérdésre azonban nem adott senki választ. Mondhatjuk ugyan, hogy sokat számított a román, a cseh, a szerb lobbitevékenység, a gazdasági érdekek, de arra a kérdésre, miért pont mi voltunk az a nemzet, melyet a leginkább meg kellett büntetni az összes közül, nem tudjuk a pontos választ. Talán akkor sem nyugodnánk meg, ha tudnánk. Egy ilyen csonkolásra nincsen racionális válasz, csakis zsigeri gyűlöletből tehették.
– Apponyi beszéde tele van gazdasági, történelmi, földrajzi tényekkel. Szokatlannak érezte a színházi szövegekhez képest?
– Az elmúlt években rengeteg önálló estet tartottam, melyeken verseket, novellákat mondtam. Azokat az előadásokat azonban részekre lehetett bontani, ezt nem. Ez egy száraz tényekkel teli beszéd, néha önismétlő, de ez érthető is, hiszen a magyar álláspontot kellett érvényesítenie. Ez szükségszerű volt, hiszen egy szónoklat olyan, mint egy jól szerkesztett zenemű, melyben felvezetik a nagy témákat. Nélkülük légből kapottak lennének a legfontosabb megállapítások, márpedig ezek alátámasztás nélkül nem sokat érnének. Egy drámaíró által megírt szövegben másképpen váltakoznának az érzelmi és az értelmi részek, ennek viszont fantasztikus íve van, melyre idővel ráérez az ember.
– A legmegdöbbentőbb mondata talán az beszédnek, hogy a magyarságnak „tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg?”. Apponyiékat kész tények elé állították. Ön szerint ezzel a beszéddel mit akart elérni?
– Apponyit a felelősségtudat vezérelte, az utolsó pillanatban is hatni akart a külföldi politikusok jóérzésére. Rendkívüli felelősségérzete és nemzetféltő hangja miatt marad örökké időszerű ez a beszéd.
„A mi felelősségünk az, hogy a tényeket a következő nemzedék is megismerje”
Fotó: Kurucz Árpád
– Ha már időszerűség: Romániában nemzeti ünneppé nyilvánították június 4-ét.
– Ez annyira felháborít, hogy nem találok rá szavakat. Szemérmetlen provokáció. Nem értem, miért nem a megbékélésre törekszenek, ha már mindent megszereztek tőlünk, amit csak akartak. Miért kell tovább fokozni ezt? Semmi sem elég nekik? De tudjuk, a liberalizmusnak kimeríthetetlen kapacitása van a gonoszságot illetően. Ezzel a gesztussal újabb száz évre elvetették a sárkányfogat, hogy ne békélhessenek meg az itt élő népek.
– Magyarként megbékélhetünk Trianonnal?
– Nagyon nehezen. Talán Karinthy Frigyes fejezte ki ezt a legszebben Levél kisfiamnak című írásában. Rendkívül érzékletesen mutatta be ebben a helyzet abszurditását: hogyan békélhetnél meg azzal, hogy levágják a kezed, a lábad? Embertelen és képmutató hozzáállás az, mely szerint sokat kell beszélni erről a traumáról, és akkor maguktól begyógyulnak a sebek. Trianon sebei sohasem fognak begyógyulni, ezzel együtt arra kell törekednünk, hogy orvosoljuk sérelmeinket. Nehéz, mert hasonló egyetlen más európai néppel sem történt, éppen ezért tudjuk nehezen megértetni másokkal a helyzetünket. Trianon igazságtalanságát lehetetlen elfogadni addig, míg nem kérnek tőlünk bocsánatot vagy nem követnek meg minket mindezért.
– Trianon századik évfordulója környékén több művészeti feldolgozásra számítottam. Ön szerint mi lehet annak az oka, hogy ez mégsem történt meg?
– Érdemes azon is elgondolkodni, miért nem készült Apponyi Albertről, a békedelegációról nagyszabású történelmi filmdráma. Ezen a téren óriási tartozása van a magyar filmművészetnek és a színházi életnek is. Most legalább ezzel a filmmel és előadással elkezdtünk valamit törleszteni. Ez a mi felelősségünk, nem szabad kibújnunk alóla.
– Önálló est formájában járná az országot az Apponyi-beszéddel?
– Szívesen bemutatnám iskolákban, történelemórákon, hiszen ez az előadás éppen belefér egy tanítási órába. A Nemzeti Színház Déryné Programjában volna is erre lehetőség, erről már Vidnyánszky Attila igazgatóval tárgyaltam is. Ez egy misszió, hiszen elsősorban a fiataloknak kell elmondani, hogy megértsék a száz évvel ezelőtti esemény igazi súlyát. Ha középiskolásként csak olvasnák ezt a szöveget, talán nem váltaná ki belőlük ugyanazt a hatást, mintha szónoklat formájában hallanák.
– Ön szerint mit tehetünk a magyarság jövőjéért?
– Fölháborító, hogy a balliberális hangadók relativizálni igyekeznek az évfordulót és azt mondják, „nem kell ezen siránkozni”. Ördögi dolog, mert ezáltal elferdítik a tényeket. A mi felelősségünk az, hogy a tényeket a következő nemzedék is megismerje. Amikor a ’70-es években középiskolás voltam, erre nem volt lehetőség. Elég ha a tényeket mondjuk el, legyenek tisztában velük az emberek, hangzatos dolgokkal biztos nem fogunk egyről a kettőre jutni. Támogatnunk kell a határon kívül rekedt magyarságot, ők ugyanis csak akkor fognak megmaradni, ha elég magyar fog születni és azok meg is őrzik identitásukat. Magyarok voltak, most is azok, és fontosnak tartom, hogy száz év múlva is magyarul beszéljenek.
