A Föld köldöke

Órákig ücsörögtünk, merengtünk a szobroknál. Mert van min. A chileiek most féltik a területet, állítólag évente százezer turista érkezik a Húsvét-szigetre.

Ha az őslakosok nem emelnek szobrokat, ma aligha látogatna ide bárki is Fotó: Jorge Vega Forrás: Reuters

Ki kívánkozik ma ide, Óceánia, Polinézia legdélebben lakott, szubtrópusi, szeles, fátlan, magányos szigetére? Ha az egykori húsvét-szigetiek nem emeltek volna monumentális kőszobrokat, ma aligha látogatna bárki is ide. Tehát titokzatos szobraik, művészetük tartotta csak fenn az emléküket. Ha nincsenek a kőszobrok, szinte nyom nélkül múlt volna el történelmük, emlékük.

A Húsvét-sziget (helyi nevén: Rapanui, azaz „nagy evező”) ma Chile része. Repülővel csak Chilén keresztül, Santiagóból lehet megközelíteni. A Budapest–Húsvét-sziget-távolság légvonalban 15 049 kilométer, Isztambulon, Bogotán át oda és vissza összesen 40 345 kilométert repültünk. Napi egy, esetleg két gép repül Santiagóból a Húsvét-szigetre (oda öt, visszafelé négy óra, talán a széljárás miatt), némelyik gép továbbmegy Tahitira.

Az önmagát őslakosnak valló jelenlegi „kormányzó” kérte a chilei kormánytól a beutazások korlátozását. Ezért 2018 szeptemberétől megszigorították a sziget fölkeresését. Már csak harminc napig lehet ott tartózkodni. Korábban állítólag nagyobb számban érkeztek a szigetre vadkempingezők. A szobrokat jobban őrzik. A santiagói repülőtéren (bár a Húsvét-sziget belföldnek számít) külön ellenőrzést vezettek be, megnézik a szállásfoglalást, és „beléptetnek” a szigetre.

A chilei állam nem volt mindig ilyen gondoskodó. 1937-ben majdnem „eladták” a sokat szenvedett szigetet a németeknek, amerikaiaknak, briteknek vagy japánoknak, hogy fegyverkezni tudjanak. Állítólag ma sem a sziget antropológiai, történelmi értéke a legnagyobb, hanem az, hogy 3500 kilométerre van Chilétől, így az addig húzódó tenger is Chiléhez tartozik. Ne legyenek illúzióink sem a történelemmel, sem a jelennel kapcsolatban! Mindkettőt emberek és érdekek mozgatják.

Ha az őslakosok nem emelnek szobrokat, ma aligha látogatna ide bárki is
Fotó: Reuters

A repülőtéren várakoznak a vendégházak tulajdonosai: érkezéskor virágfüzért, búcsúzáskor kagylóláncot akasztanak a turisták nyakába.

A szigeten van taxi, és van szervezett utazási lehetőség is, de a szobrok szétszórtsága miatt gyakorlatilag csak bérelt autóval lehet megközelíteni a helyszíneket. Ezért mi is béreltünk egy kis Suzuki terepjárót. Egy benzinkút van, a benzinár literenként 800 peso, nagyjából 400 forint, húsz litert vettem, 200 km-t mentem, még maradt is egy kicsi a tankban. Az utak rosszak, mindenhol gödrök, buckák, talán csak a szigetet keresztben átszelő út jobb. A repülőtéren kell megváltani a nemzeti park belépőjét (54 ezer peso, körülbelül 25 ezer forint). A jelentősebb szoborcsoportoknál, emlékeknél őrbódéban ellenőrzik és pecsételik a jegyet.

Elvben minden hely csak egyszer látogatható, de mi a legérdekesebb helyekre visszamentünk, megengedték. Mindenhol táblák figyelmeztetnek, hogy a szobrokra nem szabad felmászni, a ledőlt alkotásokra nem szabad rálépni. Nagy a tisztaság, nincs szemét. A szigeten egyetlen település van: Hanga Roa, rajta kívül csak néhány szórvány. Hétezer lakos és kétezer autó. A vendégházban többnyire egyedül voltunk. Csak Hanga Roán vannak boltok és éttermek. Szendvicsbárban vacsoráztunk: főleg helyiek jártak oda, az adagok óriásiak voltak.

A csapolt sör 5000 peso (2500 forint). Ugyancsak itt lehet autót, biciklit bérelni.

A sziget látnivalóinak megtekintése fokozott ütemben két nap alatt is lehetséges, de ha elgondolkodásra, meditációra is van igényünk, akkor a négy-öt nap mindenképpen javasolható. Mi többször körbejártuk a szigetet, s órákig ücsörögtünk, merengtünk a szobroknál. Mert van min. A chileiek most féltik a területet, állítólag évente százezer turista érkezik ide. Amikor én ott jártam, nem volt tumultus, az egy repülőgépnyi tömeg (kétszáz ember) úgy eloszlott, hogy a legtöbb helyen csak néhányan lézengtek. Éjszaka mély csönd uralkodott, és nagyon sok kakas kukorékolt.

Ma a „mágikus sziget” a világ legnagyobb szabadtéri múzeumának (nemzeti parkjának) számít. Főleg a turizmusból élnek, vendégszeretőek, de szeretnék elkerülni, hogy a tömegturizmus tönkretegye a térséget. Bár nehéz megítélni, de azért mintha ma is kivehető lenne egy ázsiai-polinéz és egy dél-amerikai típusú arc. A szigeten alapvetően spanyolul beszélnek, két udvariassági formula rapanui nyelven: maururu (köszönöm), ’orana (jó napot). A templomban, a vasárnapi misén a dalok végig rapanuiul szóltak (a szöveg ki volt vetítve), máig fülembe cseng a Maria Rapanui.

A Húsvét-sziget a Földön minden más lakóterülettől a legtávolabbi hely, ahol éltek, élnek emberek. Valóban a világ végén van. A szigetet a kutya nem látogatná (a rapanuiaknak sem volt kutyájuk, de disznójuk sem), ha azok a kőszobrok nem lennének. De vannak, ezért a sziget iránti érdeklődés óriási. Mindenki kíváncsi a titokzatos alkotásokra. De vajon hányan ásnak mélyebbre? Mert a Húsvét-sziget egyúttal a civilizáció által elpusztítható Föld jelképe: „A Húsvét-sziget és a mai Föld bolygó közötti párhuzam hátborzongatóan magától értetődik. […] Az ő hazájuk éppúgy magában áll a Csendes-óceánban, mint a mi Földünk a világűrben.

Amikor helyileg megoldhatatlan nehézségeik támadtak, nem volt hova menekülniük […], akárcsak ma nekünk. Még ha esetleg nem gondoljuk is meg tudatosan, elkerülhetetlenül éreznünk kell, hogy ami velük történt […], tanmese, amely bemutatja jövőnk lehetőségei közül a lehető legrosszabbat.” (Jared Diamond: Összeomlás. Typotex Kiadó, 2005) A Húsvét-sziget a környezetét túlhasználó, pusztító és együttműködni nem tudó ember jelképe. Mi mindannyian a Húsvét-szigeten vagyunk.