Bundás nem ugat

Buckás a földút, nem lehet száguldani. Ez az átállás része a városi üzemmódból a tanyaira.

Megint foga közé porzik a kunsági homok, pedig összeszorított szájjal feszíti magát a nyeregben. Apa motorja, bőven zsírozva, tele tankkal. Alig használja, de mindig startra kész.

Ő a haszonélvezője idősebb Jászi Antal rendszeretetének. Szikrázó délután, lehajt a főútról a vékony kőrisfánál, amelyet két éve a platán helyére ültettek, mert olyan fontos, hogy legyen ott egy fa, mint egy KRESZ-tábla. Ez a Dékány Józsi bácsi telkének csücske. Itt kezdődik a tanyavilág.

„Megjöttél, Tónikám? Hát az apu hogy van?” Ezt kérdezi Dékány néni mindig, amikor meglátja. Pár éve még kamaszként úgy érezte, felrobban a dühtől. „Megjöttem, megjöttem, minek kérdezi, hisz látja!” – morogta leszegett fejjel. Az apu itt idősebb Tóni, neki még súlya van, nemcsak testileg, de valahogy az egész léte, lénye azt sugallja, ő a tanya birtokosa. (Még akkor is, ha kapatosan az árokba buckázik olykor, s pipereszintje a városban már aggályosnak hatna. De hát minek menne ő a zörömbölő forgalomba, csicsás kirakatok közé kóvályogni?) A kiskocsmában van tévé. Elég az.

A saját borát és az engedéllyel főzetett pálinkáját is beoszthatná, de valahogy másféle kedvet készít az, amit a többiekkel együtt iszik, pedig gyakran nem is beszélget másokkal. Csak üldögél, mint aki tovább nem léphet, míg át nem gondolta az életet. Azzal meg vagy egy perc alatt végez az ember, vagy soha. Nem is akaródzik neki motorra ülni – csak zsírozza, olajozza, törölgeti gondosan. Motorozzon a gyerek, a Tóni! Övé lesz úgyis minden, csak gyakoroljon!

Buckás a földút, nem lehet száguldani. Tetszik neki a terepezés, ahogy uralja a hepehupát. Ez az átállás része a városi üzemmódból a tanyaira. Onnan nézve minden letisztultnak látszik. A sok pesti bolondéria. Ahogy Zsuka nénje mondja: „Az a megkergítettség!” Azt is tudja, ő attól bolondulna meg, ha ide kéne beszorulnia a tanyára. Szép meg kedves a bólogató gyümölcsfák karéja, de két nap után már nyugtalan, miről marad le Pesten!

Már van technikája arra, hogy ne mérgelődjön Zsuka nénje szavain. Mindig jön tőle intelem: „Te, Tóni! Úgy szaladsz, mint akinek mindig futni kell! Az a Zsuzsi, az megétetett téged!” Kínjában csak nevetett. A Ziegler Zsuzsi? A gazdag lipótvárosi ügyvéd lánya kevert volna valamit a finom angol teájába. Lehívta egyszer bulizni a „sápadt, sovány, tápos” pestieket. Mindent úgy néztek, hogy ez „forgatási helyszín” meg „motívum”. Csak az esti lerészegedés volt természetes. Két légpuskájával indultak éjszakai vadászatra. Az apja ezekkel a fegyverekkel zavarta el a seregélyeket a szőlőről. Az egyik nem működött, a másik lőszer híján volt harcképtelen.

Egy incidens történt, Kürti Balázs, aki gyártásvezetőnek készült, légpuskatussal agyonvert egy kígyót a sötétben. Megijedt, ilyesmi a pesti aszfalton nem tekergőzik. Hiába fogták volna vissza a többiek, „te gyilkos keresztes vipera!” felkiáltással széttrancsírozta. Sikló volt az, mondta egykedvű nyugalommal idősebb Jászi Antal, nem bánt senkit. Mindenesetre az éjjel a vendégek közül erősen felszerelkeztek zseblámpával, botokkal, ha a szükség kihajtotta őket a budira. De nem volt több találka állatokkal, a siklók meg a sündisznók között is elterjedt a hír, hogy veszélyes látogatók időznek a tanyán.

Jobb így egyedül itt, gondolta a motorral krosszozva a buckák között. Bundás, a szomszéd kutyája nem ugatott, csak nézte, míg elberreg az úton. Micsoda idill, micsoda csönd, gondolta a motorját megállítva, körbenézve a tanya kapujánál. Meddig maradjon, ez itt a kérdés. Mintha Bundás szuszogó hallgatásában rejtőzne a felelet.

Jön Ferke, a bolond. Ugrándozva, mint egy kölyökkutya, holott már negyven körüli. Az apja ad neki munkát a ház körül, szüretkor is be van fogva, cserébe meghúzhatja magát a tanyán. A haja mintha kihullott volna, de nem. Magát nyírja a metszőollóval, attól ilyen zűrzavaros kívülről is. „Minek költsek fodrászra, nem igaz?” Nekitámasztja a motort a kerítésnek, s kérdi Ferkét: „Mész egy kört vele?” Nem sokat kockáztat, tudja, hogy nem meri vezetni. „Jaj, Tónikám, nem ugrálok én ilyenekre!”, mondja s görnyedten el is himbálódzik a félelmetes járműtől. Ferke tavasz óta ugyanazt a kinyúlt, szürke szvettert viseli, amelyet még a télen ő hozott neki kiselejtezett ruhatárából. Elszalonnásodott rajta, fel is feslett több helyen. „Aztán tippmixőtél, Tónikám?”, ugrándozott Ferke, míg a kútból zománcozott kannába szivattyúzta a vizet.

Már elunta, nem felelt neki. Két nap múlva Pesten feladata van. Végre filmforgatásnál dolgozhat. Még húzhatja a tanyán az időt. Semmi sem fog történni. Csak a puszta létezés egykedvűsége. Nem tudta megmagyarázni, de meggyőződése volt, hogy ebből meríthet a legtöbbet. A legtöbbet ahhoz, hogy a pesti gomolygásban, szaggatott, feszülő impulzusok közepette legalább arasznyival megközelítse a megnevezhetetlent.