A leghosszabb forradalom

Tőkés László 2019 májusában már nem indult az európai parlamenti választásokon. Beszélgetésünk számvetés az elmúlt évtizedekkel, egyben iránymutatás a mai magyar fiatalság számára.

Tőkés László Fotó: Balogh Zoltán Forrás: MTI/Balogh Zoltán

– Püspök úr munkássága az 1989-es romániai forradalom kapcsán vált közismertté Magyarországon, különösen azok előtt, akik figyelemmel kísérték az akkori rendszer döntéseit, és joggal veszélyeztetve érezték a magyar kisebbség létét. Az akkori szándékok miképpen teljesültek az emberi méltóság, a vallásszabadság és a nemzeti kisebbség jogait illetően, hiszen az én generációm, amely már a kilencvenes évek második felében született, ezt a forradalmat is csak úgy tudja igazán értékelni, ha a küzdelem eredményeit is látja.

– Nehéz volna pusztán a siker és a kudarc kategóriáiban gondolkozni. Hisz mindenképpen félrevezető volna, ha azt mondanánk, hogy nagypéntek Krisztus Urunknak a kudarca volt, húsvét pedig a sikere! Ennél sokkalta másabb a hit dialektikája. Nézzük a kereszténységet! Évente 4000 üldözött embert gyilkolnak le a hitéért. Kétségtelen tehát, hogy nem azért követjük a kereszténységet, mert „sikeres vallás” volna. Visszatérve pedig az alapkérdéshez: a temesvári népfelkelésnek, a hit ellenállásának megvolt az értelme – annak ellenére is, hogy harminc év után messze nem valósultak meg azok a remények, tervek, elképzelések, amelyekre joggal számíthattunk volna. Dániel prófétát idézve ugyanis „az arany állókép összedőlt”, az ateista-kommunista diktatúra egészében véve megbukott. Az érem másik oldala viszont az, hogy mégsem virradt ránk „a szabadság fényes napja”, s „a bőség kosarából” azóta sem részesül mindenki egyként, sőt jól ismerjük mind Magyarországot, mind pedig a volt kommunista országok átlagát és általános képét tekintve, hogy mi következett a kelet-közép-európai szovjet típusú kommunista rendszerek bukása után: a visszarendeződés. Folyamatában nézve az eseményeket: elindultunk Egyiptomból, s most a pusztai vándorlás hosszan tartó időszakában találjuk magunkat. Nehéz megítélni, hogy ez végül harminc vagy negyven esztendő lesz-e. Elhamarkodott volna kijelentenünk, hogy tíz év múlva célhoz fogunk érni. Meglehet azonban, hogy mégis így lesz! Meglehet, hogy tíz év múlva ér véget az a „vándorlási folyamat”, amelyben most még benne vagyunk. Konkrétabbra fordítva a szót: sajnos nincs okunk a dicsekvésre. A temesvári gyülekezet fogyatkozóban van. Mert bár az egyik arca Temesvárnak az épülő Új Ezredév templom és egyházi központ – amelyet Isten segedelmével idén fogunk felavatni decemberben, a harmincadik évforduló alkalmával –, a másik arca viszont éppen a kipusztuló reformátusság és magyarság helyzete: egyfelől az elhalálozás és kihalás, másfelől az asszimiláció és kivándorlás. Maholnap nem lesz kinek autonómiát kérnünk Erdélyországban.

Temesvár, 1989. A szabadság mámora feledtette az ellentéteket
Fotó: Fortepan

– A kelet-európai országok rendszerváltoztatása következtében megszűnt az egyházak diszkriminációja. Mennyiben jelent ez könnyebbséget az egyházakhoz, felekezetekhez tartozó nemzetiségi kisebbségeknek?

– Ezek az állítások is csak komoly fenntartással állják meg a helyüket. Romániában a vallásszabadságnál rosszabb helyzetben van az egyházak szabadsága. Négy történelmi egyházunkat erőteljes megkülönböztetés sújtja. Példának okáért volt összesen ezer iskolánk alaptól középfokig, jelen pillanatig ezek közül csak mintegy húszat sikerült helyreállítanunk a harminc év leforgása alatt. Az intézményeket azonban Bukarestből irányítják, s a román törvény nem biztosítja az állami, a magán- és az egyházi iskolák egyenrangúságát. Az utóbbiakat inkább besorolja valamilyen teológiai szakon működő, állami kategóriába. Nem tudjuk tehát az ifjúságunkat megragadni és az egyházunkba visszavezetni… A román hatalom a felemás törvényi rendezéssel két legyet ütött egy csapásra. Először is: megakadályozta, hogy visszakapjuk az egyházi iskolaépületeinket; másodsorban: az egyházi iskolarendszer helyreállítását is meghiúsította. Egyfelől tehát van egy mindenekfölött uralkodó államhatalom, másfelől egy kiszolgáltatott, vagyonától megfosztott, kisebbségi egyház – egyként értve ezen történelmi egyházainkat, amelyek kínkeservesen igyekeznek tartani a lelket a kisebbségi és szórvány­állapotba sodródott népükben. Hisz ne felejtse el azt sem, hogy száz év alatt, a trianoni évfordulóhoz közelítve kifogyóban vannak az erőtartalékaink! Állandó elnyomás körülményei között kiapadnak ezek a források. Jelképes értékűvé válik az, hogy szabadon hirdethetjük az igét a szószékről, hogyha ezáltal csupán egy kihaló, csekély számú közösséget tudunk szolgálni. Mégis igyekszünk – miként Ceaușescu idejében is tettük – élni a törvény adta lehetőségekkel. Én magam is ezt tettem Temesváron, és ezt folytatja a lelkészi kar és a gyülekezetek színe-java.

– Miként látja az 1990-es évektől a szabad vallásgyakorlás lehetőségét?

– Mondhatnánk, hogy az emberek hitéleti-közösségi létezése magasabb szférát jelent, mint amelyet a materialista társadalom sulykolt? Várat még magára ez a felfedezés? 1989 előtt felnéztünk a fejlett, demokratikus Nyugat országaira vagy az Egyesült Államokra, és Isten után emberileg onnan vártuk a támogatást, a szövetséget és a megerősítést. Amikor megnyíltak a határok, az egyesült Európához tartozás és a nyugati világgal fennálló kapcsolat helyreállítási vágyának az eufóriájában éltünk. Örültünk, hogy a fiataljaink ott tanulhatnak! Ösztöndíjakra küldtük ki lelkipásztorainkat, fiataljaink pedig bekapcsolódtak a nyugati ifjúsági élet vérkeringésébe. Rövidesen azonban rá kellett ébrednünk, hogy a „forgalom” és a kölcsönhatások kétirányúak. Nem csupán egy szabad, demokratikus világ kedvező hatásai és befolyásai érvényesültek, hanem egyúttal mindenféle negatív áramlat is betolult a keleti világba, ilyenképpen – példának okáért – az egész fogyasztói társadalom és a szekularizált világkép. Cseberből vederbe estünk! Mert míg előbb az ateista kommunizmussal viaskodtunk – az ellenállás kockázatával, akár életünk árán is –, addig a szekuláris Nyugat vallástalansága, vulgáris materialista szellemisége alattomos módon hatol be ifjúságunk tudatába és lelkivilágába, s jócskán kifejti mérgező hatását a mai napig. Azt kellett tapasztalnunk, hogy a kedvező, pozitív hatásoknál sokkalta nagyobb súllyal esnek latba a negatív hatások, így a liberalizmus és az erkölcsi relativizmus. Manapság azon vesszük észre magunkat, hogy a mi hagyományos, nemes értelemben vett konzervatív tanításaink, eszméink és mintáink egyszerűen nem működnek!

S persze ezen a ponton bizonytalanodik el minden jóhiszemű lelkipásztor és pedagógus is. Azt vártuk el, hogy ’89-ben leesik rólunk a kommunista diktatúra járma, és majd szabadon fogjuk gyakorolni a hitünket. Ám ehelyett az egyháztól való elidegenedés és az elvallástalanodás folyamatai rohamosan felgyorsultak. Mindeközben pedig az igaz hit visszaszorult a társadalomból a szűkebb ifjúsági csoportokba, vallási közösségekbe. Nem mondhatunk le a teljesség igényéről! Nem mondhatjuk, hogy nekünk elég tíz hitvalló, megtért ember, és a többiekkel nem gondolunk! Nem! Nekünk Isten után az igényünket minden megkeresztelt fiatal iránt fenn kell tartanunk. A teljesség kedvéért, Isten iránti hálaadással azt is el kell mondanunk, hogy hitünk néhány bástyáját visszafoglaltuk. Iskolákat állítottunk helyre, vagy újakat alapítottunk. Templomokat és gyülekezeti otthonokat építettünk, a belmissziói munkát, az egyesületi, gyülekezeti életet újjászerveztük, lapokat indítottunk, újraindult a könyvkiadás, sőt a Királyhágómelléken – páratlan módon – magyar egyetemet is alapítottunk, a Partiumi Keresztény Egyetemet, majd történelmi egyházaink összefogásával a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. Hosszas volna mindent felsorolnom… Ugyanakkor megy el tőlünk az ifjúság, amennyiben ez így folytatódik, Nagyvárad – példának okáért – egykönnyen Pozsony vagy Kassa sorsára juthat. Akkor pedig a továbbiakban már nincs miről beszélnünk… A jólét mellett való döntés nem jár semmilyen értékválasztással vagy áldozattal, magától hódítja meg az embereket. Ilyen szempontból az európai parlamenti tapasztalataim lesújtóak. Brüsszelben a kommunista internacionalizmus helyett a liberális kozmopolitizmus fogadott. Képzelje el, odáig jutottam, hogy most már örvendek annak, hogy ott vannak az Európai Unióban a román ortodoxok, mert ők – be­látható időn belül – biztosan nem fogják beadni a derekukat, és nem fogják megszavazni az eutanáziát, az abortuszt, az azonos neműek házasságát, még kevésbé az azonos neműek örökbefogadási jogát.

Tőkés László
Fotó: MTI/Balogh Zoltán

– Európa a rendszerváltás utáni években nagy lehetőség előtt állt a kelet-közép-európai országok felszabadulásával, majd csatlakozásával. Most viszont óriási kihívás, hogy meg tudja-e őrizni lelki-szellemi identitását. Melyek ön szerint a mai fiatalság és a magyarság legfontosabb feladatai?

– Az alapértékekhez való visszatalálást tartom a legfontosabbnak. Számomra és az erdélyi magyarság egyik öntudatos rétege számára nem volt kérdéses a hithűség, a hazaszeretet, a család és a hovatartozás értékeinek megőrzése. Útmutatóul szolgálhat Reményik Sándor versének részlete: „Liliomszál, liliomszál! / Idegenhez mért hajoltál?” Az asszimiláció útját természetszerűen el kell utasítanunk. S ne hagyjuk el a szülőhazánkat! Becsüljük meg, hiszen „itt élnünk s halnunk kell”. Az ószövetségi nép az ajtó szemöldökfájára írta fel a maradandó, emlékeztető üzeneteket. Az úrvacsora szereztetési igéje is úgy kezdődik, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”. Ezeket az igéket és eszméket nem szabad elfelednünk, sőt életbe kell léptetnünk. Ha a nemzedékek nem fogják meg egymás kezét, és nem tartanak össze, akkor bizony szét fog szakadni a történelmünk! A legerősebb lánc erejét ugyanis a leggyengébb láncszemmel mérjük – tartja egy kínai bölcs mondás. Nagy bajban vagyunk! Európa rávetette magát az ifjúságunkra. Új embertípust akarnak kialakítani, amelynek semmi sem szent. Brüsszelben szabad szemmel látható, hogy ezt az identitását vesztett, internacionalista ifjúsági típust akarják „kitenyészteni”. Ezrével találkozom olyanokkal a brüsszeli bürokrácia keretében, akiknek nem számít, hogy honnan jöttek, és hová tartoznak. Akiknek pedig számít, azok nem merik hangoztatni, mivel az ott dívó véleménydiktatúra megróná, sőt szankcionálná őket emiatt. Az Erasmus-program kapcsán – mely egyébiránt nagyszerű lehetőség – számtalan esetben találkozom azzal a jelenséggel, hogy a mobilitást Nyugat-Európában már-már bálványként tisztelik. Hát miért előbbre való az az ember, aki idegen földön akar élni, mint az, aki a saját hazájában? Miért jobb az, aki Bécsben alapít cukrászdát, nem pedig Kaposváron? A mobilitás nem önmagában való érték, hanem legfeljebb jóra is használható lehetőség. Ennek kapcsán a kevert népesség kérdésköréhez jutunk el, amely mostanra végletes formát öltött. Ez a gondolkodásmód immár nem csupán minket mobilizál és gyökértelenít el a nyugati típusú, kozmopolita és internacionalista szemléletével, de nem átall egyúttal embertömegeket importálni Európába azzal a céllal, hogy a népek minél jobban összekavarodjanak. Eddig az a szólás járta, hogy Amerika a népek „olvasztótégelye”. Most már Európának is ezt a sorsot szánják. Itt ugyanis – az európai globalista politika hőfokán – minden megolvad! A történelem legfontosabb fordulóiban kitüntetett szerepet játszott az ifjúság. Elég, hogyha a márciusi ifjakat vagy a pesti srácokat említjük. S noha nem teljesen illik ebbe a képbe, azért ne felejtsük, hogy a két világháború idején az életét áldozó ifjúságunk is hatalmas véráldozatot hozott a hazáért, a nemzetért. A fiatalságnak tehát ki kell érdemelnie azt a rangot, amely ebből a felsorolásból következik. Méltóvá kell válnia a márciusi ifjakhoz, a pesti srácokhoz és a hazájukért életüket áldozó hősökhöz. Ha erre képes lesz, akkor nem féltem Magyarországot!