Örökölt passzivitás

A magyarországi fiatalság csekély számban vesz részt aktívan a közéleti-politikai folyamatokban. Bár időről időre felüti a fejét egy tüntetési hullám, a kezdeti lelkesedés után az nem tart ki sokáig.

Mit kezdjek én ezekkel az ötvenes, hatvanas figurákkal, úgysem tehetek semmit! Nem értek hozzá, és egyébként sem érdekel. Anyámat, apámat se érdekli, a suliban is megmondták, hogy ne politizáljunk, ráadásul nem is értem, miről dumálnak a fejesek – foglalja össze ez az idézet szinte tökéletesen, miért is hagyja hidegen a magyar fiatalok jelentős részét a politika.

Köztudott tény, hogy a magyarországi fiatalság csekély számban vesz részt aktívan a közéleti-politikai folyamatokban. Bár időről időre felüti a fejét tüntetési hullám, az az általános tapasztalat, hogy ezek a buli- és tüntetésszerű megmozdulások a kezdeti lelkesedés után nem tartanak ki sokáig. Hogy mi áll ennek a passzivitásnak a hátterében, arra a Progress könyvek sorozatban A politika és a magyar fiatalok című könyv keresi a választ. A szerzők visszatekintenek a rendszerváltásig, hangsúlyozva, hogy idehaza a politikai szocializációt széttöredezettség és kevertség jellemezte, amely megtartotta a Kádár-korszak bizonyos sajátosságait is.

Ahogy ’89 után a szocialista ember nevelésének kísérlete is megbukott, a kényes politikával kapcsolatos dolgokat jobbnak látták száműzni az oktatási intézményekből. Ennek az lett a következménye, hogy ideológiasemlegességre törekvő képzésben szocializálódott a fiatalok többsége, és csak csekélyebb hányaduk volt az, aki születésétől fogva meghatározott eszmerendszer szerint nevelkedett.

Az iskolai-politikai szocializáción kívül a család sem erősítette meg a fiatalok aktívabb közéleti-politikai szerepvállalását. Nem véletlenül. Ugyanis a mostani fiatalok szüleiben még elevenen él a Kádár-rendszer szelleme, amikor azt tanulták meg, hogy addig jó az embernek, amíg csendben meghúzza magát. A tanulmány szerint ehhez a passzivitáshoz jelentősen hozzájárul az a tény is, hogy a fiatalok nem rendelkeznek erős érdekképviselettel, sőt a döntéshozatalból is kiszorultak. Ráadásul a pártoknak sok településen nincsenek helyi szervezeteik sem, amelyek megszólítanák az ifjúságot, így még inkább abban a hitben élnek, hogy a politika tőlük távoli világ.

Kiderül a könyvből, hogy a V4-országokban sem jobb a helyzet. Ugyanis a visegrádi országok fiataljai a magyarokhoz hasonlóan nem vesznek részt a közéleti-politikai folyamatokban, sőt nagyon szkeptikusak saját politikai befolyásukat illetően.

Persze a kiadvány nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy 2010 után olyan politikai szocializációs modell kezdett teret nyerni, amely egyre kevésbé hordozza magában a demokratikus szocializációs elemeket, sőt több cseles módszerrel érte el a fiatalok teljes kiábrándítását a politikából. Mindennek azonban ellentmond a tanulmány által ismertetett tény, mely szerint az utóbbi pár évtizedben nem nagyon találni olyan időszakot, amikor a politika vonzó lett volna a fiatalok számára, még abban a húsz évben sem (1990 és 2010 között), amikor – ahogy a könyv szerzői fogalmaznak – Magyarország megfelelt azoknak az elvárásoknak, amelyek egy demokratikus országgal szemben támaszthatók.

Összességében az ismertetett könyv egyértelműen a tudományos szövegek közé sorolható, ami akár megalapozója is lehet egy ifjúsággal kapcsolatos szakmai vitának. Viszont elfogult kritikát fogalmaz meg a kormányzat intézkedéseivel szemben, és egyöntetűen a regnáló kormányt teszi felelőssé a fiatalok közéleti-politikai szférától való elidegenedéséért, és csak részben tesz utalásokat arra a jelenségre, amely a probléma igazi gyökerét jelenti: hogy a politikából való kiábrándulás leginkább hosszú folyamat, ok-okozati összefüggés következménye, olyan magatartás, amelyet – ha úgy tetszik – megörököltek a volt szocialista országok fiataljai.

(Oross Dániel–Szabó Andrea: A politika és a magyar fiatalok. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 110 oldal. Ára: 2600 forint)