Debrecentől alig nyolcvan kilométerre, közel a magyar Alföldhöz terül el a dél-bihari román tenger. A Belényesi-medence 132 településéből mindössze nyolcban élnek nemzettársaink. Amióta megnyíltak a határok, de bezártak a gyárak, a Fekete-Körös völgyiek kihasználták a hegyvidék közelségét: berendezkedtek a falusi turizmusra. Ma már sokan járnak ide az anyaországból. Van, aki azért, hogy lerója kegyeletét a mártírok előtt: az 1919. és az 1944. évi mészárlások itt ma is élénken élnek a közösségi emlékezetben.
„A falu népét közérdekű hirdetés meghallgatására gyűjtötték össze a községháza elé. Mindeközben Szakota, a volt kristyói jegyző géppuskákat rejtett el a szomszéd telkeken. Mikor már a lakosság együtt volt, megszólaltak a gépfegyverek. Percek alatt halomra lőtték a fegyvertelen lakosságot. De ezzel még nem volt vége a tárkányi rémségeknek. Újból kihirdetés következett, hogy a falu népe temesse el a halottakat. Még a szomszédos kisnyégerfalviakat is kirendelték. Mikor a szerencsétlen lakosság újra együtt volt, újra végig gépfegyverezték! E rémes tömegmészárlásnak kilencvenhárom köröstárkányi és tizenhét nyégerfalvi lakos lett az áldozata. A köröstárkányi rémségeket betetőzte, hogy Izsák Mihálynak (55 éves) élve kezét, lábát levágták, Szatmári Sándornak (50 éves) a nyakát vágták át. E nemes munka végeztével az oláhok felgyújtották és teljesen kirabolták a jómódú magyar községet. Az oláh öldöklés hiteles adat szerint 204 magyar gyermeket juttatott árvaságra!” – olvasható a székely hadosztály tábori lelkésze, Kóréh Endre feljegyzéseiben.
Védtelenül maradva
Egy másik szemtanút Beke György kérdezett meg az 1970-es években arról, milyen viszonyban álltak a környező falvak népével. Gyulai Ferenc a következőket mondta: „Úgy hittük, barátságban élünk. Hányan szolgáltak közülük nálunk! Fejszével köszönték meg a kenyerünket! A magyar vörösök idejében nem volt semmi baj, 1919-ben. Utánuk bejöttek a román katonák. Ők se csináltak semmit. Továbbmentek. Másnap azonban szombat reggel volt, megtelt Tárkány a szomszédos román falvak népével. Mit akarnak tőlünk?, kérdezte tőlük nagyapám, a bíró, aki jól tudott románul is. Nem feleltek. Karjukon fejsze, vállukon puska. Kést is láttam a román legények kezében. Egyiket ismertem is látásból. Kezdték kikergetni házaikból az embereket… Mindenki félt, mindenki ment oda, ahová parancsolták.