Köszönet fejszével

Évtizedekig senki sem írhatta fel a sírokra az igazságot. Ma felírhatná, de ki olvasná el? Odalent óvoda épül, pedig a falunak ravatalozó kellene, azt többen „használnák”. Száz éve a domboldalba, a temetőbe vitték ki a magyarirtás áldozatait a bihari Köröstárkányban. Hetvenöt éve, a második világháború végén megismétlődött a népirtás.

A hallgatás fala: emlékmű a magyar áldozatok névsorával Fotó: Picasa

Debrecentől alig nyolcvan kilométerre, közel a magyar Alföldhöz terül el a dél-bihari román tenger. A Belényesi-medence 132 településéből mindössze nyolcban élnek nemzettársaink. Amióta megnyíltak a határok, de bezártak a gyárak, a Fekete-Körös völgyiek kihasználták a hegyvidék közelségét: berendezkedtek a falusi turizmusra. Ma már sokan járnak ide az anyaországból. Van, aki azért, hogy lerója kegyeletét a mártírok előtt: az 1919. és az 1944. évi mészárlások itt ma is élénken élnek a közösségi emlékezetben.

„A falu népét közérdekű hirdetés meghallgatására gyűjtötték össze a községháza elé. Mindeközben Szakota, a volt kristyói jegyző géppuskákat rejtett el a szomszéd telkeken. Mikor már a lakosság együtt volt, megszólaltak a gépfegyverek. Percek alatt halomra lőtték a fegyvertelen lakosságot. De ezzel még nem volt vége a tárkányi rémségeknek. Újból kihirdetés következett, hogy a falu népe temesse el a halottakat. Még a szomszédos kisnyégerfalviakat is kirendelték. Mikor a szerencsétlen lakosság újra együtt volt, újra végig gépfegyverezték! E rémes tömegmészárlásnak kilencvenhárom köröstárkányi és tizenhét nyégerfalvi lakos lett az áldozata. A köröstárkányi rémségeket betetőzte, hogy Izsák Mihálynak (55 éves) élve kezét, lábát levágták, Szatmári Sándornak (50 éves) a nyakát vágták át. E nemes munka végeztével az oláhok felgyújtották és teljesen kirabolták a jómódú magyar községet. Az oláh öldöklés hiteles adat szerint 204 magyar gyermeket juttatott árvaságra!” – olvasható a székely hadosztály tábori lelkésze, Kóréh Endre feljegyzéseiben.

Védtelenül maradva

Egy másik szemtanút Beke György kérdezett meg az 1970-es években arról, milyen viszonyban álltak a környező falvak népével. Gyulai Ferenc a következőket mondta: „Úgy hittük, barátságban élünk. Hányan szolgáltak közülük nálunk! Fejszével köszönték meg a kenyerünket! A magyar vörösök idejében nem volt semmi baj, 1919-ben. Utánuk bejöttek a román katonák. Ők se csináltak semmit. Továbbmentek. Másnap azonban szombat reggel volt, megtelt Tárkány a szomszédos román falvak népével. Mit akarnak tőlünk?, kérdezte tőlük nagyapám, a bíró, aki jól tudott románul is. Nem feleltek. Karjukon fejsze, vállukon puska. Kést is láttam a román legények kezében. Egyiket ismertem is látásból. Kezdték kikergetni házaikból az embereket… Mindenki félt, mindenki ment oda, ahová parancsolták.

A templom elé terelték a tárkányi népet. Volt, aki el sem érkezett a templomig. Megszólaltak a puskák. Lőttek mindenkire. Azt kiabálták, hogy az egész Tárkányt kiirtják. Nem tűrik tovább ezt a magyar fészket!”

Ugyanő mesélte el azt is, hogy másnap kiment hozzájuk egy asszony a szőlőbe, akitől megtudták, román urak érkeztek Belényesből, és megparancsolták, ne essék több magyar halál Tárkányban. Egy ideig senki sem hitte ezt el, majd miután a puskák csakugyan nem szólaltak meg többé, lementek a faluba eltemetni halottaikat. Gyulai Ferenc házából hetet temettek egyszerre: a nagyapját, Gyulai István községi bírót, az ő két fiát, a két vejét és a két unokáját.

A hallgatás fala: emlékmű a magyar áldozatok névsorával

Húsvét nagyszombatján, 1919. április 19-én történt mindez, azt követően, hogy Károlyi Mihályék katonai leszerelő tevékenysége folytán védtelenül maradt a Fekete-Körös völgyében élő szórványmagyarság. Amíg Jászi Oszkárék idealisztikus elképzeléseket szövögettek, itt megszűnt a magyar állami fennhatóság. A román tenger alig ötezer főt számláló magyar szigete ostrom alá került, egymást érték az erőszakoskodások, fosztogatások. A fegyveres túlsúlyra támaszkodó románok úgy vélték, jobb nekik, ha állandó rettegésben tartják a magyar lakosságot. A köröstárkányiak máig sérelmezik, hogy a környék román lakossága sem állt ki mellettük. Míg Fenesen helyi románok segítettek a bajba jutott magyarokon.

Napjainkban, száz évvel az események után a vidék a magyarországi turisták kedvelt nyaralóhelye. Panziókban, családi házaknál szállnak meg, innen közelítik meg a Béli- és a Bihar-hegység látnivalóit. Gyakran busszal jönnek ide, kis időre megállnak a tárkányi református templom melletti emlékműnél, a hallgatás falánál, amelyet közadakozásból emeltek 1999-ben. Ekkorra sikerült csak legyűrniük a félelmet a térség magyarjainak, tudjuk meg az egyik asszonytól, aki készségesen invitál be a délutáni istentiszteletre. Hétvégén naponta kétszer gyűlnek össze a hajlékban.

Aztán nekivágunk a domboldalnak, hogy a település fölé emelkedő temetőben megkeressük az 1919-es áldozatok sírját. A házak előtt nők, férfiak, fiatalok és idősek üldögélnek csoportokba verődve. Beszélgetnek. A drágaság mellett a migránsok is terítékre kerülnek. Valaki felveti, már az ő falujukba is megérkeztek.

A sírkertbe vezető út szélén, strapabíró sarokháznál magányos idős nő ücsörög. Láthatóan társra vágyik, valakire, akinek kiöntheti a lelkét. Megszólítjuk, hisz kell egy kis útbaigazítás. Rögtön feláll, így válaszol magyarul: csak rosszabb ne legyen! Megigazítja a kendőjét, legyint, majd hosszan kifejti, mi a helyzet. A románok mindent bezártak, nincsenek munkahelyek, a fiatalok elmentek külföldre. Aki itt maradt, nejlonozik (fóliázik). Ez ma az egyetlen megélhetési lehetőség. Bolgár kertészektől tanulták meg annak idején, hogyan kell ezt csinálni, most visszatértek a hagyományokhoz. Igaz, kicsiben, de ez is jobb a semminél, ecseteli.

Nincs közös sír

Adatközlőnk is sokat veszített a letűnt korokban. Dédnagyapja azok között volt, akiket lemészároltak 1919-ben. Épp egy csűrben tett-vett, amikor rárontottak a románok, és azonnal lelőtték. Menekülni, védekezni sem volt ideje. Majd jött a kommunizmus, és mindent elvettek tőlük. Az asszony 35 évig dolgozott a termelőszövetkezetben, most alig van nyugdíja. Valamicskét a férje után is kap, aki munkás volt az egyik közeli vasgyárban. Hetvennyolc éves. Fürgén menetel előttünk a domboldalon, hogy megmutassa, merre menjünk.

Odafentről rálátunk az egész völgyre, a háttérben hegyvonulatok fodrozódnak félkörívben, valamivel alattuk fóliasátrak fénylenek. Körülöttünk térdig érő fű, ebben haladunk sírról sírra. Találunk is néhányat a tizenkilencesek közül. Legtöbbjüket az elhalálozás éve alapján sikerül azonosítanunk. Ha szerencsénk van, a hónap és a nap is szerepel a feliraton. Nincs közös sír, nincs itt senki sem hősnek kikiáltva.

Látkép a köröstárkányi temetőből. „Lőttek mindenkire. Azt kiabálták, hogy az egész Tárkányt kiirtják”
Fotó: A szerző felvételei

Ki-ki maga temette el a halottait, ha volt, miből, világosít fel egy másik helybéli asszony gyomlálás közben. A halál okát nem volt szabad felvésni a kövekre. Akadt mégis, aki megtette, ám ezt a feliratot a kommunizmusban kíméletlenül lekaparták, eltüntették a fejfákról. Néhányon még kiolvasható a megjegyzés: „gyilkos kezek oltották ki életét”. Aki beszélni mert a vérengzésről, azt előbb-utóbb elhallgattatták, mondja.

Közben megtaláljuk Antal Mihályt (60), Antal Pétert (45), Erdei Ferencet (57), M. Gábor Pétert (39) és Storinger Sándort (45), közös sírban P. Szatmári Ferencet (65), T. Miklós Józsefet (38) és Erdei Zsuzsannát (67), lekapart feliratú sírban Benedek Jánost (43) és Köteles Mózest (50), lekapart feliratú közös sírban Erdei Ferenczet, Gyulai Katalint és egy újabb Erdei Ferenczet, vélhetően az ifjabbikat.

A Körös túloldalán, Kisnyégerfalván is emlékhely hirdeti a templom mellett, mi történt a faluban 1919 húsvétszombatján. Itt is tartanak megemlékezéseket évente legalább egyszer. Akadt a halottaink között olyan, akit Köröstárkányban temettek el, világosítanak fel a délutáni társalgók. Tárkányi szomszédjaikhoz hasonlóan ők is az utcán, a házak előtt ülnek, kis csoportokba szerveződve. Itt már gyakrabban hallani román szót. A temetőbejárat a családi porták között rejtőzködik, nehéz rátalálni. Juhászkutya vigyázza belülről a területet.

A múltat Várasfenes sem feledi, noha száz éve elkerülte a gyalázat. A Fekete-Körös völgyi település megközelíthetetlenségében is él, pezseg Belényes vonzáskörzetében, lakói lelkiismeretesen ápolják felmenőik épített örökségét, rendezgetik a gyújtóst, készülnek a télre. A hagyományos faluképbe csak egyetlen hupikék kupola rondít bele, olyan, mint egy kisebb mecset Az Ezeregyéjszaka meséiben, rajta aranypöttyök villognak, előtte galambdúcra emlékeztető templommakett, a háttérben frissnek látszó ortodox templom, amelynek bejáratától nem messze hatalmas faragott fakereszt feszít román zászlócskákkal.

Elszabadult a pokol

A kocsmában kiderül, ki jár ma ide, ki a görögkeleti Fenesen. A férfi, akit megszólítunk, favágó. Ő árulja el, hogy a románok számaránya az utóbbi években nőtt meg a faluban, miután olcsón megvásárolták a magyarok által elhagyott házakat. Mostanáig fent laktak az erdőkben, szétszórtan, magyarázza, s gondolkodni kezd azon, miből tellett nekik a beruházásra. A szomszédos asztalnál fiatal legényekből álló magyar társaság, egyikük románul beszél valakivel telefonon, majd a szórakozóhely tulaja is megérkezik. Ő is román. Kezet fognak, jó ismerősnek tűnnek. Lehetnek köztük tárkányi származásúak is, hisz 1919-ben sokan menekültek át ide, ahol román családoknál leltek menedékre.

Anonymus gesztája szerint a Fekete-Körös völgyébe Töhötöm és unokája vezette el a magyarokat. Tárkány alapítói székely gyepűőrök voltak. Úgy tűnik, Fenesé is, hisz interjúalanyunk, a favágó bólogat, amikor erről faggatjuk. A temetőben Miklókat, Miklósokat, Szatmáriakat, Gyulaiakat, Halászokat találunk. Valamennyiüket gúnynevek alapján tartották számon, ezeket a sírokra is feljegyezték. Minden családnak megvolt a sajátja.

A panoráma ebből a sírkertből is fenséges, mégsem feledteti, hogy az idegengyűlölet a legészakibb Fekete-Körös völgyi magyar településre, Magyarremetére is lecsapott. 1944. szeptember 23-án itt szedte áldozatait az emberi kegyetlenség, miután 11-én a honvédek visszafoglalták a Trianonban Romániához csatolt Belényest és környékét. Ám tíz nap múlva feladták. Ekkor szabadult el a pokol. A román katonák és a szomszédos falvak román lakosai úgy gondolták, bosszút kell állniuk a magyarokon: a férfiakat lemészárolták, a nőket megerőszakolták, az állatokat elhajtották. A remetei áldozatoknak a középkori, ma református templom közelében állítottak emléket, Gyantán – ahol 45 személy halt meg, köztük egy vegyes házasságban élő román is – szintén a parókia mellett helyezheti el a kegyelet virágait az utókor.