Bemegy a mester egy délelőtt a vendéglő kertjébe és elfoglalja szokott helyét a teraszon. Az ételhordó rohanva hozza az Ujházi levest. Ujházi megnézi az étlapot és a szemébe ötlik ez a csábító sor: Zöldborsó leves. Felsóhajt.
– Istenem, milyen boldogok vagytok ti, fiúk!
Megkérdezi a társasága: Miért?
– Mert ti ehettek ebből a finom zöldborsó levesből. Fájdalom, én nem ehetem belőle, engem arra kötelez a népszerűség, hogy Ujházi-levest egyek. Nézzétek, már hozza is a pincér… Ujházi leves, minden áldott nap, folyton Ujházi leves.
És gyűlölettel nézett a párolgó levesre, melyet boldog vigyorgással tett elébe a pincér.
CSAK ELŐKELŐEN!
A Lipótvárosban van egy előkelő, predikátumos gazdag úriasszony, akinek a gazdagsága régibb keletű, mint a predikátuma. Hát biz ő fiatal korában nem igen vett még részt az előkelő társaság ezernyi szokásaiban, úgy hogy most százával keringenek róla az apró, kedves botlások. Például ő volt az, aki, mikor a Kereskedelmi Csarnok bálján bemutatták a királynak, a rövid párbeszéd után e nyájas szavaikkal vált meg ő felségétől:
– Felség, nálam, minden második kedden zsur van!
Aztán ő volt az, aki, amint megérkezett Abbáziába és megszállott a hotelban, így szólott a szobaleányának:
– Mari, nyissa ki az ablakot és eressze be a klímát!
Legutóbb pedig bement egy Andrássy úti fűszeresboltba és igy szólott a segédnek:
– Kérek három forintért igen finom five o’clock-teát!
(Pásztor Árpád–Szomaházy István–Tábori Kornél: Pesti krónika, 1910. Forrás: Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!