Aznap meghaltál számomra

Eltelt több mint tíz év. Csak egyszer beszéltünk telefonon, de kiderült, hogy nem tudjuk elfelejteni egymást. Azután megtaláltuk egymást a Facebookon. Azóta a képernyőn nézzük, merre tart a másik élete.

Abban az időben kilenc nap alatt ért Budapestre a Közel-Keleten feladott levél. Kilencnaponta levelet váltottunk. Minden darab megvan azóta is. Egyszer nem jött válaszlevél. Napról napra idegesebb lettem. Hívtam a munkahelyét, azt mondták, most nem tudják adni. Telefonáltam a családjának, hagytam üzenetet. Teltek a napok, nem hívott vissza. Hívtam a nővéremet, mit tud Zekáról. Hallgatott egy darabig, azután azt mondta: felejtsd el őt, Abdul! Hogy-hogy felejtsem el? Ő már nem a tiéd, mondta, és letette a telefont.

Nem tudom, hogyan töltöttem azokat a napokat. Addig csak keveset ittam, de akkor heteken át részeg voltam. Senki és semmi nem érdekelt. Azután valahogy visszatértem a mindennapokba. Üzletet béreltem, saját vállalkozásba vágtam, végtére is ezért akartam Európába jönni. Jöttek az első sikerek, a forgalmam hónapról hónapra nőtt, beletemetkeztem a munkába. Eltelt egy év, azután még egy fél, mire a körülöttem forgó lányokon megakadt a szemem. Szerelmes nem lettem, de voltak hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolataim.

Az akkori barátnőmet Emesének hívták. Még félálomban leledztem reggel, amikor megcsörrent a telefon. Felvette, belehallózott, azután odahozta: angolul beszélnek, szerintem a nővéred az.

Félálomban beleszóltam: mivel szolgálhatok ilyen korán reggel?

– Én vagyok – mondta.

Kiröppent az álom a szememből, és egyszerre kirobbant belőlem minden düh és keserűség. Arabul kezdtem ordítani, lehordtam őt minden ribancnak. Most hívsz, ennyi idő után? Kidobott a szeretőd, és hirtelen eszedbe jutottam? Nem mondott semmit, de hallottam, hogy halkan zokog a vonal túlsó végén. Most bezzeg bánod már, ugye, de engem többé ne keress, te utolsó szajha! Levágtam a telefont. Azt hittem, megháborodom az idegtől.

Évek teltek el. Cserélgettem a barátnőimet, azután találkoztam egy lánnyal, aki más volt, mint a többiek. Összeházasodtunk, házat építettünk, gyerekeink születtek. Büszke családapaként, sikeres vállalkozóként utaztam haza, hogy a szüleimnek megmutassam az unokákat. Sok régi ismerőssel beszélgettem, közben a nővérem barátnőjét, Hakimát is felhívtam. Egyszerre csak azt kérdezte a telefonban: nem gondolod, hogy bocsánatot kellene kérned Zekától? Végigfutott a hátamon a hideg. Miért kérdezed ezt? Neki kell bocsánatot kérnie tőlem. Megcsalt, elhagyott, arra sem méltatott, hogy azt mondja, ennyi volt. Jó, hagyjuk, mondta. De akkor már vibrált bennem valami odabent. Miért mondtad ezt? Mit tudsz? Azonnal mondd el, mi történt!

Akkor Hakima mesélni kezdett. Az üzemben, ahol Zeka dolgozott, egy nap nagy felzúdulás volt az elnök beszéde miatt. Zeka is megmondta a véleményét a fennálló rendszerről. Másnap rendőrök jöttek, és elvitték a leghangosabb embereket. Zekát is börtönbe zárták, uszítás volt a vád. A letartóztatottak hozzátartozóit megfigyelés alá helyezték, lehallgatták a telefonokat, ezért senki nem mondott semmit. Másfél évvel később az elnök fia vette át a tisztséget, és hivatalba lépésekor amnesztiát hirdetett. Ekkor szabadult Zeka.

Kiszáradt a szám. Azt mondtam Hakimának, hívjon meg engem is és Zekát is egy kávéra másnap. A feleségemnek megmondtam, hogy a régi barátnőmről kaptam híreket. Mondtam, nem lesz semmi baj, de most muszáj odamennem.

Hallottam, hogy Zeka időközben férjhez ment, gyerekük is született. Más asszonya lett, az sem volt egyértelmű, hogy el tud jönni. De persze ott volt. A kávézóban sokáig csak néztük egymást, nem jöttek a szavak a számra.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem végül.

– Akkor hívtalak, amikor kiengedtek a börtönből – mondta. – Alig vártam, hogy halljam a hangod, de egy nő vette fel a telefonod. Tudod, aznap meghaltál számomra.

Hazajöttünk Budapestre. Eltelt több mint tíz év. Csak egyszer beszéltünk telefonon, de kiderült, hogy nem tudjuk elfelejteni egymást. Azután megtaláltuk egymást a Facebookon. Azóta a képernyőn nézzük, merre tart a másik élete. De már nem fáj. Nem úgy.