Az 1819-ben kezdődött folyamatból eredeztethető a város magas színvonalú kórusmuzsikája, különböző zenei intézmények és társulások létrejötte, Bartók Béla, Lajtha László, Ligeti György, Szőllősy András vagy Orbán György kolozsvári kötődése – a magyar zenetörténelem megannyi epizódja és alakja. A kincses város „zenedéje” pedig nemcsak a Kárpát-medence első zeneoktatási intézménye volt, de általa megszületett az a bizonyos teremtő közeg is, az atmoszféra telítődött a művészet megbecsültségével és szeretetével, ami aztán meghatározta a város életét, megteremtette Kolozsvár kisugárzását.
A bicentenárium lehetőséget nyújt belegondolni a kincses város lelki mechanizmusaiba is. Egy mindig mindenre nyitott várost láttat, amely mindent magába szippantott, hogy aztán feldolgozva visszasugározza Európára.
A jubileumi vígoperában szülővárosát állítja a zenei világegyetem középpontjába Selmeczi, azt tartja, a kétszázadik évforduló kihagyhatatlan alkalom az ünneplésre. „Reményeim szerint a gyerekek számára is érdekes lesz ez a vígopera, amelyen esetenként nagyokat lehet kacagni – mondja a szerző. – Ugyanakkor nagyon költői világ, amelyet saját kitűnő meseciklusa alapján Szőcs Margit teremtett, ezt formáltuk librettóvá Egyed Emese irodalomtörténész és Laczkó Róbert színművész segítségével, László Noémi költő és Tompa Gábor, a kolozsvári színház igazgatója tollából származó vendégszövegek pedig tovább emelték annak színvonalát.” A történet kiindulópontja az a képtelen helyzet, hogy Kolozsvár népe nem ismeri a zenét, ének és zene nélkül éli az életét. Ezen hivatottak segíteni menekültek, akik egy bizonyos Huba testvér vezetésével szöknek meg Déváról a várépítő nagyúr zsarnoksága elől, s a kolozsvári bírót kérik, fogadná be őket a város. A menedékért cserébe énekre, zenére tanítják a város népét.
