Amikor kiteszik az út mellé a táblát, hogy három kilométeres szarvasveszély, és jön a szarvas, az autó elé ugrik, és törik állat, törik autó, akkor a biztosító nem fizet. Ugyanis ki van téve, hogy veszély, amelyet ettől kezdve mindenki a maga kontójára vállal. Vissza is fordulhat. A biztosítókat még meg is lehet érteni, nem jótékonysági intézmények, hanem profitorientált társaságok, és ha nincs elég profit, akkor nem lesz elég impozáns székház sem. Márpedig a kuncsaftot az nyűgözi le.
Tekintsük ezt a helyzetet a felelősséghárítás iskolapéldájának! Ez amúgy jellemző és általános emberi tulajdonság, amely jegyben jár a döntés hárításával. Mindannyiunk számára ismerős: odalépünk a pulthoz, és miután feltettük a kérdésünket, az ügyintéző elé tártuk a problémánkat, a pult túloldala lázas telefonlásba kezd, hogy: „Te, Icuka, akkor most szerinted át kell tennem a számokat az egyik rubrikából a másikba, vagy hogy is kell csinálni?” És Icuka vagy tudja, vagy nem, ha nem, akkor maga is lázas telefonálásba kezd. És az ember eljut oda, hogy a legnagyobb tisztelettel tekint arra az ügyintézőre, aki tudja és profin teszi a dolgát. Vagyis azt, amiért a fizetését kapja.
Bár már többször megpróbálkoztak a bürokrácia csökkentésével, a végére mindig kiderült, hogy nem csökkenthető. A hivatal túlélési logikája ugyanis az, hogy mindenkinek folyamatosan igazolnia kell a nélkülözhetetlenségét, ki ne derüljön, hogy felesleges. Ezért ha nincs feladata, akkor kitalál magának valami újraszabályozandó részterületet. Miközben a mellette ülő kolléga épp azt magyarázza el a lakosságnak a hivatalos válaszlevélben, hogy miért nem tudja megoldani azt a problémát, amely miatt hozzá fordultak. Legtöbbször illetékesség hiányában. A lakosságnak pedig előbb-utóbb elfogy az energiája, csitul a dühe, és eláll attól, hogy kiderítse, ki áll a nagy illetékességi épület tetején. Csoda, hogy ennyi feladattól és felelősségtől terhelten a magyar hivatalnokok napi nyolc és fél órában elcsigázott tekintettel rohangálnak egyik irodából a másikba?
