Kormos láda

A bátyja szólt hozzá, de nem felelt, nem: ismerte meg. Vadállati tekintettel, meztelenül, egy rongyos üres szalmazsákon a hidegtől összezsugorodva feküdt a vaságyon, fejét a vasra fektetve. Fájdalom nélkül nézett bátyjára, de midőn a börtönőrt meglátta, azonnal dühbe jött és minden összefüggés nélkül panaszkodott. A kályha kidöntve, az ablak széttörve, s az októberi hideg szél fújt be a vasrostély között. A börtön rondaságát leírni lehetetlen. Egy kutyaól palotának mondható Lenkey börtönéhez képest.

(Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története, 1898)

*

Egyszer értesítették Lenkey Károlyt, hogy mehet öccse temetésére és egy altisztet és hat fegyveres katonát rendeltek ki kísérőnek, mint az engedély mondotta: a sírig és vissza.

A fogház kapujánál egy kormos láda volt, ebbe gyömöszölték Lenkey János tábornok holttestét és a kutyafogó cigány kordélyára dobták. A fogház kapuja előtt egy szerzetes imádkozott, majd intett, hogy mehetnek. Így jutottak ki a várból.

A porkoláb elfelejtette megmondani, hogy a vársáncban megásott gödörbe kell elhantolni Lenkeyt s így a kocsis a fogoly Lenkeyt kisérő katonáktól kérdezte meg: hová-merre menjenek? A katonák nem értettek magyarul s így nem tudtak válaszolni. Lenkey ezredes felelt:

– Az aradi katonai temetőbe. Így jutottak át a Maroson, és akikkel csak találkoztak, mindenki érdeklődött, hogy mit visznek. Sokan ismerték Lenkey Károlyt. A kocsis adta meg a felvilágosítást.

– Lenkey tábornok urat visszük a temetőbe.

Szájról-szájra járt a különös temetés híre, hiszen Lenkey Jánost is jól ismerték, többször volt itthon szabadságon. Egyszerre százan és százan csatlakoztak a kísérethez, úgyhogy mire a katonai temetőbe értek, hatalmas embertömeg vette körül a cigánykordét. Azonban megásott sír nem volt a temetőben, s Lenkey Károlynak el kellett mondania, mint jutottak ki a várból. Erre az aradiak ásták meg a sírt egy helyen, amit hirtelen kiválasztottak és egy jelenlevő református lelkipásztor imádkozott.

Csaknem két évtizedig egyszerű fakereszt jelezte a sírt.

A hatvanas években a magyar nemzet díszes síremléket állított a vitéz huszártábornok sírja fölé. Én meg láttam ezt az emléket és a virágos sírt, amelyet az aradiak gondoztak. De ha a magyar sors a síremléket is a halálraítélt huszártábornok sorsára juttatná, marad még a Lenkey névnek olyan emléke, amely nem egykönnyen porlad el, a szabadságharc költőjének, Petőfinek százhatvansoros verse:

Koszorút’ kötöttem / Cser fa-levelekbül, / Harmat csillog rajta / Örömkönnyeimbül… / Kinek adnám én ezt, / Kinek adnám másnak, / Mint vitéz Lenkey / Huszárszázadának!

Ez a vers örök emléke Lenkeynek és huszárjainak.

(Kis Ujság, 1947)

(1850. február 9-én, 170 éve halt meg aradi börtöncellájában Lenkey János honvéd tábornok, akinek története Sára Sándor 80 huszár című filmjét is ihlette. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)