Vigyázat, a kutya nem harap!

Ezen a versenyen nem Morzsi vagy Buksi külleme, csillogó szőre és arányos testalkata a döntő. A bírák nem a fegyelmezettséget pontozzák, a gazdik pedig nem tudják jutalomfalatokkal jobb teljesítményre ösztönözni a kedvenceket. Ami itt pontot ér, az a pontos programozás. Egerben, Közép-Euró­pa első robotkutyaversenyén jártunk.

Fotó: Németh András Péter

A Szerencsi SZC Műszaki és Szolgáltatási Technikum és Szakképző Iskola csapata Muki nevű robotkutyájával a nyolc méter hosszú szlalompályán próbál minél gyorsabban és pontosabban végigmenni. Bár itt nem kell attól tartani, hogy valami elvonja a „kutya” figyelmét és lefut a pályáról, a gyerekek mégis feszülten figyelnek. Azt nézik, a gép hogyan hajtja végre a programot, amikor megkerüli az öt bóját, az egyiket jobbról, másikat balról. Ha szükséges, távirányítással is rásegítenek a mozgásra. Arra a kérdésemre, hogy mennyire izgulnak a verseny miatt, lakonikusan csak annyit válaszolnak: semennyire.

A másik pályán a Heves Vármegyei SZC Remenyik Zsigmond Technikum Rezsi Rangers csapata várja, hogy megkezdődjön a kutyafoci. A robotkutyának, amit az iskola neve alapján Rezsinek neveztek el, két labdát kell begurítania a 3×4 méteres pályán a hálóba, a feladatra összesen másfél perc áll rendelkezésre. A csapatban Győri Vince kezeli a távirányítót, gyors és ügyes manővereinek köszönhetően az első körben 28, a második körben 34 másodperc alatt végez a feladattal. Miközben a pálya széléről barátai, osztálytársai gratulálnak neki, ő kicsit elégedetlenül dünnyögi, hogy volt már jobb is az eredmény.

– A háromkörös robotkutyaversenyben talán a formagyakorlat a legizgalmasabb. Itt a 4×4 méteres pályán meghatározott sorrendben kell végrehajtani feladatokat a robotkutyával, pél­dául körbeforgást, negyed- vagy félfordulatokat, leülést. A diákok választhatnak, hogy programozással vagy távirányítással hajtják végre a feladatsort, de természetesen a programozásos megoldás több pontot ér – tudjuk meg a verseny egyik bírójától.

– Nem nehéz programozni? – erre a kérdésemre már az Ózdi SZC Bródy Imre Technikum informatikaoktatója válaszol. Tapasztalata szerint az irányítást szinte pillanatok alatt megértik és elsajátítják a gyerekek, de a programozás sem okoz nagy gondot. – Kicsit többet kell vele foglalkozni, de a programozófelület egyszerű, átlátható – mondja, miközben fél szemmel figyeli, hogy tanítványai, a SzervÓzd Bródy csapata és Szervó kutya hogyan teljesít a pályán.

A pálya mellett kadétok nézelődnek. – Kipróbálnátok? – kérdezem őket. Kicsit haboznak, mielőtt válaszolnának, végül nyíltan megmondják: érdekes a robotvilág, de nem igazán ragadja meg őket.

A sportcsarnok másik részén saját építésű úgynevezett menekítőrobotokkal tartanak bemutatót a Nyíregyházi SZC Széchenyi István Technikum és Kollégium diákjai. A Sufni Tech csapat idén megnyerte a magyar bajnokságot, egy németországi nemzetközi versenyen hatodik helyezést értek el és jelenleg a dél-koreai világbajnokságra készülnek.
– Egy jó robot igazából sosincs kész, mindig lehet rajta valamit fejleszteni, javítani – osztja meg velünk a robotépítés egyik titkát Szűcs Gábor Nándor. A 10. évfolyamos szoftverfejlesztő tanuló a saját maga által épített robotot is szeretné továbbfejleszteni. – Ez az eszköz most feltérképezi a területet, és ha már a program is meglenne hozzá, akkor tudná, hogy merre mehet, hol kell megállnia – magyarázza.

Ha már a fiatalember ennyire készséges, hogy szakmai titkokat is elárul, megkérdezem tőle, milyen képességek kellenek ahhoz, hogy valaki robotot építsen. – Először is nagy elköteleződés. Én 250 órát dolgoztam azzal, hogy megépítsem ezt a robotot. Ha a csapattagok idejét is hozzászámoljuk, akkor az már 800 óra. A másik fontos dolog a kíváncsiság, a megértés vágya. Például nagyon sok elektronikai ismeretre tettem szert, miközben építettem. Szinte mindenre saját magamtól jöttem rá azáltal, hogy dolgoztam a robottal – sorolja.

– Az eredményeitekre biztosan büszkék a barátok, ismerősök – jegyzem meg.

– Elfogadják. Nem is annyira a robotok nyűgözik le őket, hanem az, hogy milyen sok helyre eljutunk velük. A dél-koreai versenyre például szinte ingyen tudunk kiutazni, mert alapítványi és állami támogatást kapunk, valamint szponzorok is segítik az utat.

Az ígéretes versenyeredmények ellenére Szűcs Gábor Nándor még nem tudja, hogy az iskola után is robotikával akar-e foglalkozni.

Az egri versenyen a nézők a WRO, azaz a nemzetközi robotépítési és -programozási verseny világába is betekinthettek, elsősorban az úgynevezett RoboMission kategóriát ismerhették meg jobban.

Ebben a kategóriában a csapatok – jellem­zően legóemekből – egy autonóm robotot építenek és programoznak, amelynek egy adott pályán kell különböző feladatokat végrehajtania emberi beavatkozás nélkül – ismertette a verseny lényegét Szilasi Péter Tamás WRO-projektvezető, az Edutus Egyetem digitális oktatástudományi, fejlesztési és nemzetközi igazgatója. A versenyt három korosztályban rendezik meg: 8–12 (általános iskolás korcsoport), 11–15 (junior) és 14–19 éves (szenior) fiatalok számára. A robotok egy előre meghatározott területen mozognak és különböző küldetéseket hajtanak végre, például tárgyakat mozgatnak vagy akadályokat kerülnek ki. – A játékos kihívás jó lehetőség arra, hogy már a legfiatalabbak is megismerkedjenek az alapokkal és gyakorlatilag építőkockák felhasználásával működő gépeket építsenek. Észrevétlenül bontakozik ki bennük a mérnöki leleményesség, a matematikai gondolkodás és a problémamegoldás képessége – mutat rá a verseny jelentőségére az igazgató.

A WRO-versenyben a feladat világszerte egységes: minden csapat ugyanazzal a kihívással találkozik. Az előzetes kiírás alapján a diákok otthon készítik el a robot alapját, és beprogramozzák a működését, a felkészülésre általában egy-két hónap áll rendelkezésükre.

Ami igazán izgalmassá teszi a versenyt, hogy csak a helyszínen derül ki a pontos feladat, azaz otthoni körülmények között nem lehet százszázalékosan felkészülni, a programozás finomhangolását a helyszínen kell elvégezni. Sajnos, ez nem mindig sikerül, néha a technika ördöge is közbeszól.

– Több mint egy hónapja gyakorolunk otthon, és eddig mindig működött, amit beprogramoztunk. Itt valamiért nem – mondja csalódottan a junior kategória egyik versenyzője.

A pálya mellett álló bíró szerint ilyesmi gyakran előfordul, az okok között szerepel például, hogy a versenyhelyszínen más a megvilágítás és a robot másként érzékeli a színeket, mint otthon.

Aki azt gondolja, hogy a robotika világa csak a fiúkat vonzza, az bizony téved: a lányok is szép számmal képviseltetik magukat minden versenyszámban, legyen szó a robotkutyaversenyről, a drónreptetésről vagy a RoboMission-kihívásról. – A lányok sokszor másképpen közelítenek egy-egy problémához, és az építésbe gyakran esztétikai, sőt művészi szempontokat is beemelnek. Vannak olyan kategóriák is, ahol külön értékelik, mennyire átgondolt, harmonikus a robot megjelenése – mondja a WRO-bíró.

– Ez nagyon jó! Lehet, hogy én is építek robotot – álmélkodik csillogó szemmel egy kislány, aki az Egri Lenkey János Általános Iskolából érkezett a versenyre, egyelőre csak nézőként. Mások nem osztják ennyire a lelkesedését. A Heves Vármegyei SZC Bornemissza Gergely Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium diák­jai például azt mondják, őket inkább egy autófényező verseny érdekelné, hiszen azt tanulják, az lesz a szakmájuk. Úgy fogalmaznak, hogy érdekes az esemény, és résztvevőként biztosan izgalmasabb is, mint nézőként.

Valóban, aki nem mozog otthonosan a robotika világában, annak nehéz követnie, mi történik a pályákon. Több verseny fut párhuzamosan, a programozás sokszor csendes, befelé forduló munka, a valódi izgalom ezért inkább a képernyők mögött zajlik. Mindenesetre érdekes látni, hogy a robotépítés vagy -irányítás iránt rajongó fiatalok magabiztosan mozognak a jövő világában.