Újra Ruszton – Rezeda Kázmér utazásai

2014 decemberében kétségkívül úgy tűnt, Ruszton nem csupán a disznósajt, de a normalitás és az életöröm is levitál, sőt esetleg megtörténik az ascensio is. És pontosan ezért határozták el ők négyen, hogy ismét kimennek Rusztra a karácsonyi vásárra.

Fotó: Borisb17 Forrás: Shutterstock

Szerényi Gábor grafikája

Megjött. Már küllemre sem volt olyan, mint mondjuk Ózdon, a Hétes-telepen egy jobban sikerült szelet. Inkább színhús cafatkák érkeztek, aszpikban, egy hibátlan, kerek szelet formájában, s valamiféle enyhe ecetben állt az a szelet, a tányéron gazdagon rukkola s egyéb zöldség, szóval, mondjuk úgy, hogy marinált disznósajt érkezett sok salátával. És vajpuha volt és kellemes, földöntúlian vagy inkább disznósajton túlian finom – és akkor megtörtént. A disznósajt apoteózisa ott ment végbe előttük, megtörtént a karácsonyi csoda, halkan mormogott és csámcsogott, furmintot küldtek Rezeda Kázmérék a csoda után, osztrák furmintot, labanc furmintot, schwarzgelb furmintot, és az is nagyon jó volt.

Hiába no, ahol 486 éve állnak udvarházak, ugyanazok tulajdonában, ott bármi megtörténhet. A disznósajttal is. Sőt még az is, hogy elkezdik tisztelni azokat, akiknek tulajdonképpen mindent köszönhetnek.”

Hát így történt. És sok minden nem változott azóta. Legfeljebb annyi, hogy szállásuk, az Art Boutique Hotel Bürgerhaus immár 487 éves lett, és az ilyen kor már megérdemli, hogy esztendőként tiszteljük. S persze volt még egy apró változás.
Amikor egy évvel ezelőtt itt jártak, a karácsonyi vásáron, hétvégén érkeztek, szombaton, és Ruszt nyüzsgött, hullámzott a nép az utcán, Ruszt minden lakosára jutott vagy öt turista, így a kétezres városka hirtelen tízezresre nőtt, ami New Yorkhoz képest még mindig elég kicsi, de például Óbébhez, Oborzil legkedvesebb helyéhez képest egyenesen metropolis. És nyitva volt minden, a főtéri kis karácsonyi bódéknál sorba álltak a népek, ettek, ittak, fogyott a bor, a lángos, a kandírozott gyümölcs, a sült hús, fogytak a buta kis ajándéktárgyak, no és ne feledkezzünk meg a snapszokról és a sörről.
Egyszóval Ruszt fürdött a karácsonyi vásárban, a sokaságban, az életörömben és a sok feleslegességben, amelyek nélkül lehet ugyan élni, de minek? Bár, lássuk be, ez a megállapítás kizárólag boldog békeidőkben értelmezhető. A boldog békeidőket pedig a normalitás apoteó­zisa szüli, ami viszont ritkább, mint a disznósajt apoteózisa, legalábbis a Homo sapiens nevű faj históriájában.

De 2014 decemberében kétségkívül úgy tűnt, Ruszton nem csupán a disznósajt, de a normalitás és az életöröm is levitál, sőt esetleg megtörténik az ascensio is. És pontosan ezért határozták el ők négyen, hogy ismét kimennek Rusztra a karácsonyi vásárra. Oborzil volt megbízva a szervezéssel. És Oborzil megszervezte. Ők négyen pedig meg is érkeztek annak rendje és módja szerint. Kicsit csodálkoztak, hogy azonnal találtak parkolóhelyet, de ekkor még nem tűnt fel nekik semmi. Leparkoltak, közvetlenül az immár 487 esztendős Boutique Hotel Bürgerhaus előtt, majd Oborzil közölte, olyan éhes, hogy minden különösebb nehézség nélkül megenne egy Brontosaurus sztéket.

– Menjünk, ebédeljünk meg a Buschenschankban. Valami könnyűt. Esetleg egy disznósajtot, aztán majd meglátjuk.
S mentek.

Ám a Buschenschank be volt zárva, ajtaján a felirat arról tájékoztatta őket, hogy négykor nyitnak. De addig nem bírták volna ki, úgyhogy Oborzil – akiről addig mit sem sejtettek – azt javasolta, menjenek át a főtérre, ott van az a jó kis borozó, ahol enni is adnak. Átmentek. De a borozó is be volt zárva. És akkor vették észre először: minden be volt zárva, az összes kis bódé, és rajtuk kívül egyetlen teremtett lélek sem volt sehol. Csak a köd köhögött és sántikált az üres főtéren át, a bezárkózott fabódék között, a feldíszített karácsonyfa pedig azon töprengett, hogyan ölje meg magát.

– Ezt a várost fölfalták a zombik – jelentette ki Rezeda Kázmér, és úgy tűnt, ebben a megállapításban nem volt semmi túlzás.

És akkor, a sántikáló és köhögő köd köpönyege alól előbújt egy lélek. Egy élő lélek. Gyerek volt még, és egy kutyát sétáltatott. Leültek az üres tér sarkán, és nézték a semmit.

– Gyorsan kérdezzük meg, tudunk-e enni valahol! – javasolta Kázmér, de azután elbizonytalanodtak, hogy esetleg a gyerek és a kutya is zombi már, és ha közelednek, leharapja a fejüket, vagy ami még rosszabb, csak megharapja őket, kóstol a vérükből, s akkor ők is zombivá válnak, itt fognak bolyongani, véletlenül erre tévedő turistákat esznek majd, és hallgatják Oborzil óbébi történeteit az idők végezetéig. Végül nem történt semmi ilyesmi, és kisvártatva ott ültek az Öreg Városkapuhoz címzett vendéglőben, lent, a főtér szélén, meglepő módon az öreg városkapu tövében, és kikértek egy snapszot meg egy pohár sört a nagy ijedtségre. A pincér magyar volt, kedves és figyelmes.

Aztán ettek. Rántott sajtot és húslevest grízgaluskával, meg savanyú káposztalevest, kacsamáj terrine-t, aztán még bécsi szeletet no és valami házi tésztát valamivel, no és még töltött paprikát. Rezeda Kázmér megkérdezte a kedves és figyelmes magyar pincért, ez ­olyan-e, mint az otthoni, ő pedig azt mondta, hogy igen, és alapvetően tényleg olyan volt, kivéve, hogy itt egy kisebb görögdinnye méretű kaliforniai paprika volt megtöltve, de a töltelék és a paradicsomszósz hasonlított, s végül ettek még palacsintát is meg valami pudingfélét, de arra Kázmér már pontosan nem emlékezett, mert elvesztette az eszméletét.

A Boutique Hotel Bürgerhaus ágyában ébredt fel, az egyik gyönyörűséges udvari szobában, és ha nem lett volna ott gyönyörűséges asszonya, azt gondolta volna, hogy meghalt. Így azt gondolta, mindketten meghaltak. De kiderült, hogy nem, csak kissé sokat ettek. Ekkor már öt óra volt, leszállt az este, és mint kiderült, a hotel tulajdonosa – rendkívüli asszony! – fél nyolcra foglalt nekik helyet a Feine Küchében, vagyis a finom konyhában.

– Na végre! – gondolta Kázmér, ha foglalni kellett, akkor estére minden kinyit és megindul az élet. Ezzel a kellemes és melengető gondolattal aludt még egy kicsikét, majd összegyűltek a hotel recepciójánál, megcsodálták az égő gyertyák erdejét, a megszámlálhatatlan karácsonyi dekorációt, végül pedig egymást, mert rajtuk kívül nem volt ott senki, azután elindultak.

A Feine Küche a főtéren volt. Csak a főtéren nem volt senki. A gyerek is eltűnt a kutyával. Csak a köd maradt, aki szívhatott valami erőset, ugyanis elterült a kövezeten és úgy maradt. Meg a bezárt bódék voltak még ott. Bezárva. A karácsonyfának pedig sikerült. Felvágta a tűleveleit.

Így ültek be a Finom Konyhába. Ahol rajtuk kívül nem ült senki, csak a teljes kilátástalanság pöttyös csokornyakkendőben. A pincér magyar volt, és kedves és figyelmes és mosolygós, és Zsoltnak hívták, Kázmér vala­miért szerette ezt a nevet. Kikértek egy kis snapszot. Meg még sört. Zsolt pedig tanácsokat adott az ételeket illetően, különös tekintettel arra, hogy közölték vele, alsó fogsorig ették magukat délután, így valami kevésre és könnyűre vágynak.
Ezért a kedves és mosolygós pincér mindenekelőtt hozott egy kis mangalicazsírt friss kenyérkével, mert az könnyű. Hozott hozzá még mentás joghurtot, mert az is. Aztán Kázmérék rendeltek egy polipot, nem azért, mert akartak, hanem azért, mert Zsolt pincér rábeszélte őket. Mi tagadás, ilyen finom polipot még soha nem ettek, Horvátországban és Olaszországban sem, pedig ott gyakoribb a polip, mint Burgenlandban. Libamáj következett aztán, mert az könnyű. Könnyű volt és nagyon finom. A sort palacsinta zárta, természetesen könnyű, de Kázmér még ennél is könnyebb kecskesajtot rendelt magának, fügével és könnyű lekvárral.

A borsor pedig úgy nézet ki, hogy megindultak egy kis zöldveltelinivel, majd olaszrizling következett, amit chardonnay és sauvignon blanc követett, utána kékfrankos, majd egy korty sherry – amiben a könnyű libamáj sült –, végezetül pedig egy vörös cuvée, kékfrankos és merlot összetevőkkel. Amúgy a borlapon kékfrankosból huszonnégyféle volt, chardonnay-ból pedig tizenhétféle.

Rezeda Kázmér régen nem evett ennyire könnyű vacsorát, különösen egy ilyen könnyű ebédet követően. Közben éjfél lett, és Kázmérék elindultak haza. A köd végképp összeállt, a harangszó pedig lenézett a templom tornyából, majd levette magát és összetört a kihalt főtér kövezetén. Kázmér pedig elhatározta, hogy az elkövetkező egy hétben nem eszik semmit, már abban a nem várt esetben, ha túléli az éjszakát.

Reggel aztán a Boutique Hotel Bürgerhaus éttermében leültek az asztal köré, s ittak egy jó kávét. A pincérnő magyar volt, kedves és mosolygós. Hozott is a kávé után egy könnyű reggelit. Négyféle joghurtot, kicsike narancslekvárt, kétféle sajtkrémet és vajakat, sonkatálat, sajttálat, háromféle kenyeret és ­croissant-t, majd megkérdezte, esznek-e tojást, a fiúk igent mondtak, Oborzil ham and eggset rendelt, Kázmér sima tükörtojást. Míg erre vártak, Oborzil kifejtette, hogy múltkor Kázmérnál olyan tükörtojást kapott, ami szét volt menve, de majd itt kap egy rendeset, ekkor megérkezett a kedves és mosolygós magyar pincérnő, és letett Oborzil elé egy szétment tükörtojást, kérte az elnézést, hogy nem ilyen szokott lenni, de most így sikerült, ekkor Kázmér beröhögte magát az asztal alá, majd észrevette, hogy neki szív alakú tükörtojást hozott a kedves és mosolygós magyar pincérnő, ami a kegyelemdöfés volt Oborzil sebzett méltóságának és büszkeségének. Könnyű reggeli volt.

Oborzil pedig véletlenül elszólta magát, s kiderült, egyedül ő tudta, hogy Ruszton a karácsonyi vásár péntek, szombat, vasárnap van nyitva, ezért foglalt szobát szerdáról csütörtökre. Így derült ki, hogy Oborzil nem kedveli a tömeget, nem szívleli a sokaságot, és tavaly hibázott, de eldöntötte, nem hibázik többé.

Kázmérék pedig hazafelé, tíz kilóval nehezebben azon töprengtek, ha a kuruc magyarok nem járnának át a labancokhoz dolgozni, akkor ki dolgozna arrafelé? Mert hogy Ali és Juszuf nem, az nagyon valószínű. Hát igen. Maradnak a kuruc magyarok. Mint mindig.