Kráterek

A lövésnyomoktól tarkított falak elé egyre-másra állványok kerülnek, a falak mögé új lakók. Penthouse lakásokba jómódúak, az olcsóbbakba airbnb-vendégek, ügyvédi irodák.

Már vagy húsz éve annak, hogy egy amerikai egyetemista eksztatikus lelkesedésben tört ki Budapest leharcolt belső kerületeinek sok évtizedes érintetlensége, restaurálatlansága, homlokzatcsúfító háborús sebhelyei láttán. Megütközve álltunk a jelenség előtt. Még hogy messziről jött barátunk éppen attól van oda, amit mi a vörös világból örökölt nyomorúságunk szimbólumának érezve mélységesen szégyellünk! Neki a légópincék dohszaga, a térképszerűen lehullott vakolat, a golyó­kráterek és a kukabűzű kapualj jelenti az unikálisat, a történelmit? Éppúgy, mint a világháborús filmek rendezőinek, akik hiteles ostromkörnyezetet látnak a Bérkocsis utcában? Úgy éreztük, idejön ez az amerikai a nagy jólétből, borzongva élvezkedik kicsit kelet-európai szerencsétlenségünkön, aztán elégedetten hazamegy. Haragudtunk rá.

Félreértettük. Ő a világháborús és ötvenhatos nyomokban a máig velünk élő, tapintható történelmet látta. Az idő esztétikáját. A város gyógyulatlan sebeit. Olyasmit élt át, amit az archeológus, amikor meglátja a bronzkori fazekas ujjlenyomatát az előásott cseréptöredéken. Időutazást hajtott végre, ami sokkal izgalmasabb, mint térben utazni, mert az csak repülőjegy kérdése. Nem lesajnált minket, mint gondoltuk, hanem tisztelt és irigyelt, amiért itt élhetünk. Itt, a rómaiak előtt már létező városban, amelynek szebb és kopottabb utcái, falai, minden négyzetcentimétere drámákról, sorsokról, szerelmekről és gyűlöletről, gazdagságról és hanyatlásról, lánctalpakról és művészetről regélnek.

Azóta eltelt két évtized. Csúcsra jár az ingatlanpiac, és gőzerővel tarol a városrehabilitáció. A lövésnyomoktól tarkított falak elé egyre-másra állványok kerülnek, a falak mögé új lakók. Penthouse lakásokba jómódúak, az olcsóbbakba airbnb-vendégek, ügyvédi irodák.

A város kívül-belül átalakul. Az újjászülető épületek szinte felragyognak, a lakosság lecserélődik, a régi történetek lezárulnak, új fejezet veszi kezdetét. Talán rosszabb, talán jobb, de bizonyosan más.

Ha nem is az utolsó pillanatban, de még épp időben fényképezett egy fotóalbumra való anyagot Gyarmati István a pesti és budai házak harci sérüléseiről, homlokzati lövésnyomairól. Az így összeállított Budapest hegei című album képeihez Békés Márton írt gondolatébresztő mikrotanulmányokat a városfejlődés/rombolás/újratervezés gyakran vészterhes mozgatóiról, az örökös változás természetrajzáról általában és Budapestéről konkrétan. A grafikai munka Takács Tamás Péter kezét dicséri, szellemes megoldás, hogy a borítókép lövésnyomai stílszerű kráterként jelennek meg a kemény kartonon.

A kötetet szívesen ajánlanám a húsz évvel ezelőtti amerikai fiatalembernek. Nagyra értékelné. Csak a címben szereplő „hegei” szót nem tudnám neki megmagyarázni, tekintve, hogy az albumban nem gyógyulófélben lévő lőtt sebeket látunk, hanem beforratlan, nyílt, sőt átvitt értelemben mindmáig gyulladt, gennyedző, nyom nélkül talán soha el nem tűnő fájdalmak nyomait. Legalábbis ameddig a magyar nemzeti emlékezetből ki nem kopik ez az átkozottan hosszúra nyúlt XX. század, és be nem gyógyulnak végleg a falsebek.

(Békés Márton–Gyarmati István–Takács Tamás Péter: Budapest hegei. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2019, 144 oldal. Ára: 3500 forint)