Brazil álom

A történelmi bűnök miatti kölcsönös bocsánatkérések gesztusai, az egymásrautaltság és a szerb politikai elit gondolkodásának reménykeltő változása apránként előkészíti a szerb–magyar megbékélést. Ha gyógyulóban vannak is az elmúlt száz év sebei, a hegek még tisztán látszanak.

Malomkőbe állított feszület a majdnem kivándorlók falujában Fotó: Bach Máté

Kvízjátékba illő becsapós kérdés lehetne: hol van a legközelebbi Brazília település? A Délvidéken, az észak-bácskai Topolya és Óbecse között félúton. És a legkisebb Kispest? Naná, hogy a szóban forgó Brazíliától pár kilométerre északra, Gunaras közelében. E kétutcás magyar falu a dalmát többségű Svetićevóhoz (magyarul: Istenkeze) tartozik, amely Buránysorként szerepel a magyar térképen, de annak előtte Székelytornyos volt, amikor a szerbek helyére idetelepített székelyek lakták.

Svetićevo, Kispest és Brazília története sokat elmond az egész Délvidék Trianon utáni történelméről.

Körbekerítés

A békebeli utolsó, 1910-es népszámlálás szerint a térséget magyar, német és délszláv lakosság lakta, nagyjából egyharmad-egyharmad arányban. Az impériumváltás után kezdődött meg az etnikai arányok, egyben a településszerkezet megváltoztatása. A délszláv államban az etnikailag egységes magyar települések közé módszeresen szerb telepes falvakat ékeltek be, amit a témát kutató Cservenák Pál topolyai helytörténész „etnikai körbekerítésnek” nevez. Az új alapítású falvakat első világháborús szerb veteránok számára hozták létre, akik katonai érdemeik jutalmaként kaptak állam által építtetett házakat, hozzájuk termőföldet azokból a földbirtokokból, amelyeket földreform címén erőszakkal vettek el tulajdonosaiktól 1920-ban. A „reform” minden négyszáz holdnál nagyobb birtok kisajátítását és felaprózását jelentette. A földosztásból – az ígéretek ellenére – azonban kimaradt a nagy létszámú magyar napszámos- és zsellértömeg, noha éppen ők voltak azok, akik addig a nagybirtokok megszűntével munka és megélhetés nélkül találták magukat.

A helyi ügyekben ugyancsak jártas gunarasi Pecze Istvántól tudjuk, hogy a gunarasi környék nagybirtokosa például az a tragikus sorsú Engelmann Jenő ügyvéd volt, aki izraelitaként utóbb családostul Auschwitzban végezte. A földreformig több száz holdas szőlőbirtoka volt, és pincészetéből jó borok kerültek ki. 1924-ben az ő munka nélkül maradt napszámosai döntöttek úgy, hogy családjukkal együtt kivándorolnak Brazíliába. Már nem tudni, hogy lekésték-e a hajót, vagy pontosan mi történt, de végül a községi földekből kaptak házhelyeket zsebkendőnyi parcellákkal, ezzel bírták maradásra őket. Vigaszul a fénykorában félezres, ma már csak kétszáz lelkes települést Brazíliának keresztelték el. A falu nevezetessége a malomkőbe állított feszület az Atile Jožefa, azaz a József Attila utca sarkán.

Buránysor és Kispest története is ezekben az időkben kezdődött. 1923-ban a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság harminc szerb és montenegrói volt katonacsaládot telepített az elvett Engelmann-birtok területére, telepesfalujukat nevezték el Svetićevónak. Amikor 1941-ben a Horthy-hadsereg visszafoglalta a Délvidéket, a szerbeket – a helyiek emlékezete szerint – a magyar katonaság sárvári hadifogolytáborba vitte. Falujukba a régi-új magyar hatóságok 26 bukovinai székely családot telepítettek be, akik Istensegíts községből menekültek el a románok elől.

A székelyek egy ma is látható haranglábat állítottak, emiatt lett a falu neve akkoriban Székelytornyos. A falu határától ezer méterre kialakult egy 18 házból álló másik házcsoport is, ez lett Kispest, talán egy Pestről idetelepült ember miatt.

A székelyekre nem sok jó várt volna, ha 1944-ben bevárják Tito etnikai tisztogatást végző partizánjait, ezért még idejében a Dunántúlra menekültek tovább. Tito fegyveresei az őshonos magyarként itt maradottakon torolták meg a székely betelepítést, és persze a „hideg napokat”, a magyar hadsereg által elkövetett 1942-es újvidéki vérengzéseket. Az ősei egykori kispesti házában élő Varga László meséli, hogy éjfél előtt törtek rá szüleire a partizánok. Hálóruhában rángatták ki őket a hóba, apját puskatussal verték, a szomszédoknak pedig a talpukat ütlegelték bőrszíjakkal, majd megfosztottak mindenkit a gabonájától. És ez csak a kezdet volt…

Malomkőbe állított feszület a majdnem kivándorlók falujában
Fotó: Bach Máté

A székely haranglábat tavaly magyarországi pályázati támogatásból sikerült rendbe hozniuk a helybeli magyaroknak. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint Svetićevo és Kispest településeken összesen 107 szerb, 83 magyar, két montenegrói, egy német és egy macedón nemzetiségű ember él, valamint egyvalaki, aki „jugoszláv” nemzetiségűnek vallotta magát, bármit jelentsen is az.

Topolya felé véve az irányt a szomszédos Gunarasra érkezünk. Itt Pecze István megmutatja a Délvidék egyetlen megmaradt eredeti országzászlóját, amelyet a rárakott vörös csillag mentett meg a ledöntéstől. 2017-ben a falu – ha hiányosan is, de – felújíttatta. Egy magyar, egy szerb és a községi zászló leng rajta.

Amikor minden rosszra fordult

Az észak-bácskai rónaság központja az egykor vásárjoggal bíró mezőváros, Topolya. Itt él és dolgozik a város impériumváltás kori történetét feldolgozó könyvén Cservenák Pál nyugalmazott újságíró. Házához az izraelita temető mellett vezet el az út, amelyet a magyar kulturális egyesület tagjai gondoznak. 1944-ben ugyanis a topolyai zsidókat Auschwitzba deportálták, közülük a kevés túlélő Izraelbe vándorolt ki – tudjuk meg a helytörténésztől.

Az 1910-es népszámlálás szerint Topolya lakosságának 98,9 százaléka magyar volt – beleértve azt az ötszáz izraelitát, akik magyarnak vallották magukat. Ma a magyarság aránya 59 százalék. Trianon előtt a polgárságot leszámítva itt mindenki mezőgazdaságból élt, de csak 2,8 hold jutott egy családra, pedig a szerény megélhetéshez is legalább hat-hét hold kellett volna, a jólét pedig harminc-ötven hold felett kezdődött. A délvidéki termőföld koronaértéke ötszöröse az erdélyinek, az Osztrák–Magyar Monarchia belső piaca pedig kimeríthetetlen volt.

Trianonnal minden rosszra fordult. Az első csapás az volt, hogy a Monarchia fizetőeszközét, a koronát a valós értékének negyedéért váltották át az SHS Királyság dinárjára. Ezzel odavesztek a megtakarítások, sokan tönkrementek. Ezt követte a magyarság és németség politikai jogfosztása, az 1920-as agrárreform, a szerbek betelepítése, a nincstelenné vált magyar és német lakosság kivándorlásának ösztönzése. Az etnikai átrendezésre adott rövid életű válaszlépés volt a székely magyarok betelepítése 1941-ben, miután a Magyar Királyi Honvédség visszafoglalta a Délvidéket.

A következő súlyos csapás 1944-ben érte a magyarokat, amikor Tito partizáncsapatai megszállták a területet. 1942 februárjában Dél-Bácskában súlyos vérengzést vezényelt le a magyar honvédség és a csendőrség néhány szélsőséges tisztje. Döntésük alapján a partizánok felkutatására irányuló razzia tömegmészárlásba torkollott, és kutatóktól függően 3309–3808 civil halálát okozták ezeken a „hideg napokon”.

Részben bosszúból, részben számításból az 1944. október 17-től 1945. február 1-jéig tartó jugoszláv katonai közigazgatás idején, a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács utasítására etnikai alapú német- és magyarellenes megtorlásba kezdtek a Délvidéken. Tito partizánjai a becslések szerint legalább húszezer délvidéki magyar civilt gyilkoltak meg, de vannak számítások, amelyek szerint ennek akár kétszerese is lehet az áldozatok száma. Cservenák Pál elmondása szerint bárkit feljelentés, besúgás alapján vagy akár találomra ki lehetett végezni. Topolyán hetven embert lőttek le. Volt, akit azért, mert rámondták, hogy a magyar időkben „nagy magyarkodó” volt. Sokan azért kerültek puskacső elé, mert felkerült a nevük egy listára, amikor nem sokkal korábban a nyilasok kerékpárral járták a vidéket, és földosztás ígéretével belépésre agitálták az embereket. Az nem számított, hogy nem csináltak semmit.

A magyar és német lakosság megtizedelése után következtek az ötvenes évek, amelyek nagyban hasonlítottak a magyarországi sztálinista modellhez. Az állam a gazdáktól a termény beszolgáltatását követelte, aki pedig ennek nem tudott maradéktalanul eleget tenni, arra ráküldték az itteni ÁVO-t. Állítólag a jugoszláv verőemberek nem viseltek ugyan bőrkabátot, de brutalitás terén felülmúlták magyarországi elvtársaikat.

Miután az eredmény itt is a termelés drámai visszaesése lett, a titói vezetés csakhamar felismerte, hogy a világmegváltó szovjet modell rossz.­ A Sztálinnál időközben kegyvesztetté váló Tito Jugoszláviájában ezek után nem volt kötelező belépni a tsz-be, mindvégig megmaradhattak az önálló parasztgazdaságok. Ideológiai­ alapú megkötés csak az volt, hogy a földbirtok nagysága nem haladhatta meg a 17 holdat. Az úgynevezett „maximumot” persze páran ki tudták játszani úgy, hogy a stróman szerepét játszó családtagok nevére íratták a földet. Ha korlátozásokkal is, de az itteni hatalom hagyta a piaci folyamatokat érvényesülni és az embereket gyarapodni. Mindez az 1970–80-as évekre jóval magasabb életszínvonalat eredményezett Jugo­szláviában, mint a többi szocialista országban. Ez – no meg a szelektív emlékezet – meg is magyarázza a máig élő Tito-nosztalgiát.

Jugoszláv gépek

Bár nem volt kötelező, sok kisgazda önkéntesen szövetkezett, és hozott létre sikeres tsz-eket. Ezt már Berza Tibor, a ma is 97 százalékban magyarok lakta, kilencszáz lelkes Törökfalu legnagyobb agrárvállalkozója, a közösség vezetője mondja cége irodájában. Szerinte a 17 holdas szabály kijátszása kockázatos volt, mert ha rájöttek, meghurcolták az illetőt. Az 1975-ös újabb agrárreform ellenben óriási fejlődést hozott, ekkortól hagyták az embereket még szabadabban boldogulni. Az életképtelenül kis birtokkal rendelkező kisgazdákat ösztönözték a szövetkezésre, a nagyüzemi fejlesztésekhez állami pénzt kaptak. A belépő tag elveszítette ugyan az önállóságát, viszont jó fizetést kapott, mellé kölcsönt házépítésre, bútorra. De akik önálló gazdák maradtak, azokat is segítette az állam a gépvásárlásnál, igaz, azzal a megkötéssel, hogy jugoszláv gépet kell vásárolni. Volt egyfajta protekcionizmus, de legalább a haszon itthon maradt. A jó élet a kilencvenes évek délszláv háborújáig tartott. Utána a tsz-eket privatizálták, sok nagyüzemet a vezetők kaparintottak meg, akik vagy csődbe vitték, vagy eladósították azokat, mert a vállalkozói tudás nemigen volt meg bennük.

Ma a legnagyobb gond az, hogy a munkaerő zöme külföldre távozott. A háború idején a sorozás elől menekültek a fiatalok, azóta a megélhetési kivándorlás a jellemző. Akik kint dolgoznak, hiába építenek idehaza új házat, nem tudnak visszaköltözni, mert itthon nincs elfogadható kereseti lehetőség. A Délvidéken ma négyszáz euró a minimálbér, ez a szint Szlovéniában húsz éve volt jellemző…

– Egyetlen reményünk Orbán Viktor! Ma a szerb is szeretne inkább magyarnak lenni – mondja Berza Tibor törökfalusi vállalkozó. – Óriási segítség a fiatalok lakástámogatása, a gazdaságélénkítő csomag, amelyet Magyarország nyújt nekünk. A legnagyobb vágyunk persze az uniós csatlakozás lenne, úgyhogy az a tény, hogy Várhelyi Olivér, egy magyar ember lett a bővítési biztos, és hogy Magyarország Szerbia csatlakozásának első számú támogatója, nagy bizakodással tölt el minket, délvidéki magyarokat!

Szétvert turul

Mészáros Zoltán történész, a Szabadkai Történelmi Levéltár főlevéltárosa arról tudósít, hogy amikor 1918. november 13-án 18 óra 35 perckor megérkeztek Szabadkára a szerb katonák a vasútállomásra, Laza Sztipics helyi polgár hangosan azt mondta: Finis Hungarie! Azaz Vége Magyarországnak! A szerb csapatok tisztában voltak azzal, hogy a Károlyi-féle budapesti vezetés képtelen ellenlépéseket tenni. Szabadkán összetörték a turulszobrot, és szétverték a jelképeket, amelyek a magyar szuverenitásra emlékeztettek. A szerb katona arra gondolhatott, hogy addig tolhatják fel Szerbia határát, ameddig nekik tetszik. De ezt is a nagyhatalmak döntötték el. Végül délebbre húzták meg Magyarország határát, így Szeged, Baja és Pécs Magyarország része maradt. A szerbeknek Temesvárról is ki kellett vonulniuk. Mivel a belgrádi politikai elit akkoriban képes volt reálisan megítélni, hogy mikor érdemes harcolniuk és mikor nem, így puskalövés nélkül visszavonultak a Trianonban kijelölt határok mögé. A Délvidéken 1918 után nagyon nehéz volt magyarnak vagy németnek lenni. Hatalmas volt a szerb vérveszteség, amikor 1915-ben a k. u. k. és a német hadsereg szétverte Szerbiát, ezért heves volt bennük a tűz. Szabadkán 1918. november 18-án már ki is rakták hivatalából Pleszkovics Lukács magyar érzelmű bunyevác polgármestert, hogy egy helyi délszláv érzelmű bunyevácra, Stipan Matijevićre cseréljék.

Ami a Délvidék önrendelkezését illeti, szó sem volt szabad választásról. A magyarok és németek jogfosztása már a nagy délvidéki népgyűlés – november 25-e – előtt megtörtént. A régió sorsa 1918. október 13-án eldőlt, amikor katonailag megszállták a területet. Politikailag ehhez csak valamilyen „demokratikus történésre” volt szükség. November 16-án ezért Újvidékre hívták össze a szerbek a Bácska, a Bánság és Dél-Baranya településeiről a megbízható embereiket, és ismertették, megbeszélték a 25-i forgatókönyvet. Egyesek szerint ez demokratikus volt, hiszen minden hét-nyolcszáz lakosra jutott egy képviselő. Azt viszont elfelejtik hozzátenni, hogy az összetétel nem reprezentatív, ugyanis a 757 képviselő közül mindössze egy volt magyar, hat német, 750 pedig szláv, illetve délszláv (a szerbeken kívül 84 bunyevác, 62 szlovák, 21 ruszin, három sokác, két horvát). Mindez előjele volt a majdani eseményeknek.