Nevelt gyermek után sóvárgó férfiak. Hányatott sorsú, de harmonikus családi környezetre vágyó gyermekek. És egy kezdeményezés, amely összekapcsolja őket – ezzel mind a két fél jól jár, nemde? Nos, a Nyugat-Németországban a hatvanas évek végén kezdett és Németországban a 2000-es évek elején befejezett kísérlet résztvevői esetében a válasz: határozottan nem.
A Helmut Kentler nevével fémjelzett projekt a berlini hajléktalanok köreiben élő gyermekekre fókuszált. A helyi szociális szervek, az úgynevezett ifjúsági jóléti hivatalok (német nevükön: Jugendamtok) – az önkormányzat tudtával és beleegyezésével – kiemelték őket addigi környezetükből, és nevelőszülőknél biztosítottak számukra elhelyezést. Csakhogy a kiválasztott nevelőszülők pedofilok voltak, a jóléti hivatalok pedig ennek tudatában bízták gondjaikra a kiskorúakat!
Kentler – foglalkozására nézvést szexológus, valamint a pszichológia professzora – ugyanis azt vallotta, hogy a gyermekek és felnőttek közti szexuális kapcsolat ártalmatlan, továbbá hogy a pedofil férfiakból ideális nevelőszülők válnak. A projekt tehát az első perctől kezdve a gyerekek és pedofilok egy fedél alatt folytatott, közös életének koncepciójára alapult. És a döntéshozók rábólintottak, az ifjúsági jóléti hivatalok pedig három évtizeden át fenntartották a kialakult gyakorlatot – a pedofil nevelőapák ugyanis rendszeres ápolási támogatást kaptak az általuk vállalt feladatok ellátásáért.
Hogyan? Ez olyan, mintha a bárányt maga a pásztor vezetné a nyáladzó pofájú ordasok odújába, rökönyödhettek meg a jóérzésű németek 2016-ban, amikor is a Göttingeni Egyetem publikálta a Kentler-projektet átvilágító vizsgálatának eredményeit. Ez – a kísérlet lezárulta után csaknem másfél évtizeddel készült – anyag teremtette meg a kellő alapokat ahhoz, hogy a szélesebb nyilvánosság előtt is ismertté váljanak a projekt részletei. A kutatók ugyanis sorra interjúvolták a látóterükbe került egykori résztvevőket, így kirajzolódtak bizonyos összefüggések. Azóta a német és angol nyelvű sajtó is csokorba szedte a legfontosabbakat. Íme: Kentler kiemelkedő helyet foglalt el a berlini oktatási és kutatási életben (egy időben még rendőrségi szakértőként is tevékenykedett!), így az áldozatok sokáig haboztak lépéseket tenni a maguk védelmében. Amikor mégis a hatóságokhoz fordultak, kiderült, hogy késő: a „professzor úr” által elkövetett cselekmények elévülési ideje lejárt, így nem lehetett büntetőeljárás alá vonni.
