A szem eszik először

Az élelmiszer-kiskereskedelem a multiláncok térhódításával gyökeresen átalakult. Ugyanakkor a háziasszonyok a megmondhatói, hogy a hipermarketek legsilányabb része a zöldség-gyümölcs részleg. Nem véletlen, hogy a ­legendás őstermelői piac, a budapesti nagybani nemcsak túlélte az átalakulást, de forgalma sem csökkent az elmúlt évtizedekben. Szerdán és vasárnap csúcsra jár. Ekkor látogattunk el oda mi is.

20200708 Budapest A BUDAPESTI NAGYBANI ZÖLDSÉG ÉS GYÜMÖLCS PIAC AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB TERMELŐI ÉS ELOSZTÓ PIACA. Fotó: Teknős Miklós (TEK) Magyar Nemzet Fotó: Teknős Miklós

Szerda, 18 óra. Most kezdődik a hét egyik nagyvására. (A másik vasárnap ugyanekkor.) A félig fedett őstermelői rész számokkal jelzett bérelt placcain sorokat alkotnak a háttal álló dobozos furgonok a mögéjük kirakott árukkal. A sorok előtti utcácskákon különböző méretű villanytargoncák nyüzsögnek, villáikon raklapok imbolygó ládatornyokkal. A targoncás hordárok bámulatos ügyességgel manővereznek a tömegben, ritka a baleset. A kisebb tételek mozgatását békának hívott kézi emelőkkel oldják meg, de itt-ott feltűnik a Klösz György XIX. századi városképeiről ismert, embervontatású kétkerekű zöldségeskordé is.

Golfautóba ülünk Földes Máriával, az üzemeltető cég marketingesével. Huszonhárom év itteni szolgálat mondatja vele, hogy az emberi kapcsolatok tartják versenyben a nagybanit. Naponta ezrek fordulnak meg itt, nagyjából ugyanazok, számos az ismerős. Sokan vallják, hogy aki a legmagasabb minőségű szezonárut keresi a fővárosban, az előbb-utóbb itt köt ki. Nem véletlen, hogy ide járnak a jobb éttermek beszerzői is. Húsz éve helyben ment az alku, de az okostelefon forradalmasította a kereskedést. Az állandó vásárlók online küldik a rendelést, a termelők pedig otthon már e szerint állítják össze a raklapot, amit szaknyelven komissziózásnak hívnak. A komisszió a bizalomra épül, mert csak addig működik, míg a vevő nem csalódik. Sok vevő listával a kézben mustrálja a felhozatalt, tapasztalatból tudva, kinél milyen árura lehet számítani. Vásárláskor elvileg alkunak is van helye, de ez távolról sem úgy megy, mint mondjuk egy török bazárban. Talán nemzetkarakter kérdése, de itt az alkudozás kimerül abban, hogy „mennyi egy ládával?”, aztán vagy egy vállrándítás, és továbbmegy az illető, vagy vesz pár rekesszel.

A piacnap végén magától esik az ár.

– Egy szabadföldi terménytől is olyan tökéletességet várnak el, mintha automata gépsorok gyártották volna – panaszolja Molnár Gábor barackőstermelő Abáról, akinek még az esztétikai elvárásoknál is nagyobb bánata, hogy idén hetvenszázalékos fagykár érte. A furgonja mögötti rekeszekben hibátlan szépségű sárgabarackok illatoznak. A tökéletlenebbek otthon maradtak, jók lesznek lekvárnak vagy pálinkának.

A szomszéd placcon a Gyékényesről érkezett Csaba (csak a keresztnevét árulja el) ideges, szikár férfi, de kései málnája kétségkívül reklámfotóra kívánkozik. A mindennél sérülékenyebb gyümölcs átlátszó dobozokban kínálja magát. Hajnalban még száron volt, délelőttre leszedték, zárt furgonba rakták, és most itt van sértetlenül, pedig a málnának az égvilágon minden árt. Ha esik, berothad, ha meleg van, szétfonnyad, ha zötyögős az út vagy durva kezű ember szedi, összetörik. Nem véletlenül drága, és nem ok nélkül van szegény Csaba vérnyomása is az egekben.

De nem csak a málna drágább, mint tavaly ilyenkor. Az árakat folyamatosan jegyzetelő útikalauzunk azzal magyarázza az általános áremelkedést, hogy idén elfagyott a barackosok 70-90 százaléka, és hasonló kár érte a szilva-, körte-, cseresznye- és meggytermelőket is. Ráadásul a forintgyengeség az importárut is drágítja – amit egyáltalán nem bánnak a hazai termelők. Általános nézet a körükben, hogy idén végre helyükre kerültek a terményárak, elérve azt a szintet, hogy megéri dolgozni. Most az a baj, hogy nem termett elég.

Megállunk egy baracktermelő párosnál, akiknek ládáiban sárgadinnyényi őszibarackok kelletik magukat. Az átlag feletti gyümölcsök mögött két meglepően fiatalos, Szeged mellől érkezett öregúr, a bordányi Monostori Mihály és a forráskúti Czékus Lajos tüsténkedik, és közben beavatnak a hosszú élet két titkába, ami nem más, mint a józan élet és a sok munka a barackosban. Az extra nagy barackokról a két termelő elmondja, hogy kárpótlásnak fogják fel őket, hiszen egyiküket 70, másikukat 85 százalékos fagykár érte, de legalább a megtermett gyümölcsök óriásira nőttek, és ugye „a szem eszik először”.

Utunkat a zöldségeseknél folytatjuk, ahol ugyanez a közmondás járja. A ládákban katonás rendben elhelyezett, tisztára mosott répák, ropogós húsos paprikák, nemzeti trikolóros hálóban fokhagymák, sőt van négyféle színű paradicsomból ízlésesen összeállított ládakompozíció, hogy a sarki fűszeresnek csak ki kelljen raknia. Érdekes, hogy míg a gyümölcsösök között nemigen akadt, addig a zöldségeseknek legalább a fele hölgy. A legtöbb családban az a leosztás: a férj ért a termesztéshez, az asszony az értékesítéshez. Az őstermelők elvileg csak saját terményüket árulhatják, persze nyílt titok, hogy szívességből vagy választékbővítés kedvéért szabályellenesen elhozzák más falubeli gazda áruját is – „de mi erről hivatalosan nem tudunk”, jegyzi meg Földes Mária –, tudniillik a túlszabályozás az egészet megfojtaná.

A dinnyesoron a marketinges hölgy bemutat „a dinnyések nagyasszonyának”, Bognár Jánosnénak, akit csak Bogi Zsuzsiként ismer itt mindenki. Férjével negyven éve őstermelő Szekszárd mellett, és nagy újító. Itt ő honosította meg a raklapra épített dinnyekalodát, miután panaszkodtak a kereskedők, mennyi fizikai munka van az ömlesztett dinnyével. Ő csinált divatot a dinnyék matricás márkajelzéséből is, és neki lett először online pénztárgépe a dinnyések közül. Tőle tudjuk meg, hogy nem mesebeszéd a dinnye csengő hangjából, a héj fényéből megállapítani, hogy jó-e. A szedésérettséget pedig a szár száradásából lehet megtudni. Az, hogy a dinnye egyszínű vagy csíkos, teljesen mindegy, mert a lényeg, hogy sok legyen a napsütés, közben kapjon vizet is, és akkor minden fajta finom.

Körutazásunkat az egyik banánérlelőben zárjuk, ahol a dolgozók ugyancsak nevetve oszlatják szét a városi legendát, mely szerint a banánt a hajóúton érlelik. A valóság az, hogy zölden szedik le valahol Közép-Amerikában, és fertőtlenítés után 14 fokos hűtőkonténerekben utaztatják egészen valamelyik európai kikötőig, ahonnan hűtőkamionokban érkezik az itteni érlelőbe. Az ekkor még mindig zöld áru beérése csak az érlelőben indul el, ami a hőmérséklet szabályozásával és etiléngázzal történik négy–tíz nap alatt aszerint, hogy a megrendelő melyik napra szeretné időzíteni a tökéletesen sárga állapotot.

Este van, csakhamar záróra. Húsz óra után betódulnak a szatyros vásárlók a befőznivalóért. A vásárnap után rengeteg hulladék marad hátra. A takarítás reggel hatkor kezdődik, amit több mint harminc ember végez univerzális gépekkel. A hulladékot szelektálják, a zöldet komposztálják. A másnapi nyitásra készen kell lenni, mert a kör kezdődik elölről. A piac örök és halhatatlan.