Kinek a kopott emlékei? – Ismeretlen történetek

Katonaképekkel telezsúfolt album: Bajtársias ölelkezések, megtört arcok, mosolytalan, réveteg tekintetek.

Stargard, 2020. november 19. Az ENSZ Ideiglenes Libanoni Erõinek (UNIFIL) kötelékébe tartozó magyar békefenntartók hadgyakorlatoznak lengyel társaikkal az északnyugat-lengyelországi Stargardban 2020. november 19-én. MTI/EPA/Marcin Bielecki Fotó: Marcin Bielecki

Két takaros, kissé ütött-kopott fotóalbum. Az egyik bordó, a másik fekete. Az ár igen jutányos volt, főként ahhoz képest, hogy az egyik albumban néhány tucatnyi első és több száz második világháborús katonakép sorakozik. Ahogy elnézem az ilyesmit árusító online felületek adatait, egy ilyen gyűjtemény a militáriamániások számára kisebb vagyont ér. Végül is licitáltam, megvettem mindkettőt. Aki árulta, nem tudta, mennyit ér. Mondjuk látatlanban én sem. Gondoltam, jó lesz valamire. Mások emlékei. Mások élete…

Mondják, az íróember egyetlen megsárgult, idegen fotográfiá­ból is képes valóságos regényt kanyarítani. Nem is rossz ujjgyakorlat, látsz egy arcot vagy egy fiatal párt, esetleg két együtt megvénült embert, ahogy görcsösen markolják még egymás kezét, nézed a házat mögöttük, nézed a ruháikat, megfigyeled az arckifejezésüket, és megpróbálod kitalálni, kik lehettek, mi a történetük.

Mások emlékei.

Megvallom, a katonaképekkel telezsúfolt album eleinte jobban érdekelt. Bakák, hadnagyok, szakaszok, egy század, teljes menetfelszerelésben, Isonzó, Észak-Erdély, Szabadka, valahol Lengyelországban, orosz pusztákon, Don-kanyar, Árpád-vonal, Gyimesi-szoros. Örömmámorban úszó, magyar népviseletbe öltözött tömeg, magyar zászlók, címerek közt kerékpáron bevonuló honvédek. Csupa mosoly, feszülő mundérok, derű. Édes Erdély, itt vagyunk! Aztán nyomorult falú házikók közt feltűzött szuronnyal vonuló katonák, csajkából ételt kanalazók, derékig érő fűben látcsövezők. Egy tábori tarack, egy könnyű harckocsinak támaszkodó kölyökképű fiú, kezében tétován megáll a fésű. Pihenőn ácsorgó honvédek, a háttérben szigorú tekintetű szláv parasztok, egy ökrös szekér. Egy lángoló fészer, az előtérben üres tekintetű asszony, kenyérrel a kezében. Kapta, adja? Falusiakkal kvaterkázó, hamis mosolyú katonák. A falusi nők mezítláb, pucér kölkök a szoknyájukba kapaszkodnak. A honvédeken saras a csizma, valahogy az egész beállítás erőltetett, mintha a katonák és a falusiak is valahol egészen másutt lennének szívük szerint.

Magyar békefenntartók hadgyakorlatoznak lengyel társaikkal az északnyugat-lengyelországi Stargardban. Fotó: MTI/EPA/Marcin Bielecki

A következő képeken csupa elszánt tekintet. Bajtársias összeölelkezések, harcosok magabiztos arckifejezése. A kezekben puska, egy másik fotográfián kézigránáttal pózoló ifjonc. Valahol messze, távol. Vajon tudják, hogy onnan csak kevesen térnek majd haza?

Az idő múltát immár néhány megtört arc mutatja. Közelik.

A háború poklát már megélt férfiak mosolytalan, réveteg tekintetei. Koravén fiúk évtizedeket öregedett, rebbenő pillantása. Férfiak melegszenek egy tűz körül – egyenruhában. Olyan kicsire húzzák össze magukat, amennyire csak tudják. Aztán képek, emberek nélkül. Hómezők, hómezők, romok. Egy szál pipacs, valahol messze, keleten – újra kitavaszodott. Egy kissé elhízott nő. Orosz lehet, minden képen mosolyog, majd kicsattan az egészségtől. Akárki fényképezhette, úgy tűnik, szívesen fotózta újra és újra. Az album hátulján – hely nem lévén – beragasztatlanul frissebb, hetvenes években készült fotók sokasága gyűlik. A meglepően éles képeken a szocialista néphadsereg kamasz katonái vigyorognak behemót szovjet pontonhídelemek mellett, pontosan ugyanolyan vigyorral, mint apáik a Don-kanyarban és nagyapáik Isonzónál. Fogalmuk sincs róla, mennyire ugyanolyan minden. Csak épp nekik nem kell ölniük. Katonák kimenőn, egy bár előtt, miniszoknyás nőket stírölnek.

Egyenruhás fiú, szakasztott mása az egyik világháborús bakának. Apa és fia, ez nyilvánvaló. Vajon mesélt a fiának a Don-kanyarról? Mesélt arról az orosz asszonyról? A csikorgó télről? A pokolról, a visszavonulásról, a mindenáron élni akarásról?

A hadifogságról, az éhezésről, a tengernyi megaláztatásról? Az otthon megerőszakolt nőkről, a kirabolt tanyáról? Jó lenne tudni. A srác magnóval, bajusszal, cigarettával a szája sarkában. Övé a világ. Egy képen ugyanaz a vidéki ház, megismerem a másik album fotóiról. A másik albumból néhány baka, honvéd arca rendre visszaköszön.

Nagybácsik, unokatestvérek, nagyapák. De ezek civil képek. Ráncos, becsületben megőszült parasztemberek. Kemény, dacos arcok, makacsul összepréselt ajkak, szürke, résnyire nyitott, kun szemek. Kezek, kérges, göcsörtös, kapát, puskát sokat szorongatott kezek. Egy suszterműhely, alig látni valamit a félhomályban. Egy szép, bajszos ember, kezében kis kalapáccsal. A parányi ablakban vastag családi Biblia. Azt már valószínűleg eladták. Jó pénzt ér egy ilyen régi Biblia, ha jó állapotban van.

Sok száz fotó… Mások emlékei. Szépiaszínű, kemény kartonképek. Némelyiken alig látni valamit. Felvetett fejű férfiak. Pohárköszöntők, néhány üveg bortól elhomályosuló tekintetek. Szigorú, zord parasztasszonyok, ölbe ejtett kézzel, furcsán, mosolytalanul bámulnak az objektívbe. Maszatos gyerekek, fülig érő szájjal lekváros kenyeret majszolók.

Patakparton, sziklán, faágon integetők. Külön oldalon egy matrózruhás, szomorú kisfiú, műterem barokk háttere előtt.

Aztán egy rakás másfajta fotó. Ezeket utólag illesztették az albumba. Teniszpályán, hófehér ruhában egy idős úr tizenéves, bubifrizurás leánnyal. Egy hatalmas könyvtárban, bőrfotelben ugyanez az idős úr, kezében német nyelvű újság. Megismerem, az első világháború egyik délceg, kemény tekintetű ezredese, kitüntetésekkel a mellén. Ugyanez az arc, sok ránccal idősebben, meggyűrve. Csonttá soványodva egy portásfülke előtt. Valami szaki köpenyben. Gyárkémények, építőbrigád, ifjú arcélek. Szinte hallom a mozgalmi dalokat a háttérből. Egy szomorú asszony. Nehéz megítélni, hány éves lehet, azt hiszem, ő volt a bubifrizurás lány. Bőrkesztyűben automobil kormánya mögött. Estélyiben, valami színház páholyában, pezsgőspohárral a kézben. Kirándulások. Duna-kanyar, Abbázia, valami kastély terasza.

Aztán megint más tónusú képek. Disznóvágás, szüret, egy esküvő. Széles, egészséges parasztarcok. Mások emlékei. Kik ezek az emberek? Ráírok az eladóra, nem hagy nyugodni a dolog. Jó lenne tudni valamit erről a két albumról, ezekről az emberekről.

Napok múlva jön válasz. Az eladó nagyszüleinek az albumai ezek. Kellett a pénz, le akarja cserélni a kocsiját.

Lapozgatom a töredezett hártyaoldalakat, a vastag kartonlapokat. Nézem az arcokat. Nincsen regény, ami visszaadhatná mindazt, amit ezeken az arcokon látni. Soha nem találkoztam ezekkel az emberekkel. De tudom, hogy ők mégis az enyéim. A családom. Mi vagyunk ezeken a képeken. És ha új kocsira kell a pénz, és nem kell már annak, akinek pedig fontos lehetne, jó, hogy nekem itt van.

Megőrzöm őket, az ismeretlen és mégis ismerős történetei­­ket,­ az arcukat, a mosolyukat, a fájdalmaikat. Mert valakinek meg kell…