Szegény apám, ha tudta volna, hogy az életünket köszönhetjük a galambászszenvedélyének! Gyerekkoromban nyűg volt a reptetéseknél otthon várni a húsz-harminc kilométerről elengedett galambokat, és másodperc pontossággal följegyezni a hazaérkezésüket. Aztán a dúcok tisztítása, a madarak teleltetése, miközben a többi gyerek vidáman métázott a grundon.
1916. május 3-án vonultam be a k. und k. hadseregbe. Akkoriban már toborozták a galambászokat, mert rájöttek, hogy ahol a harci helyzet miatt nem tudják a távírókat lefektetni, a postagalamb az egyedüli lehetőség az üzenetküldésre.
Húsz kiképzett galambbal érkeztem a háborúba. Voltak közöttük megyei verseny győztesek is, akik 200 kilométer távolságból visszaszálltak hozzám.
Nálunk, az 5. hadseregben az alapegységet a mozgó dúccal rendelkező, 60 galambból, 1 tisztből, 1 gondozóból, valamint 2 küldöncből álló postagalamb szakasz jelentette. A dúcot a parancsnokság közelébe telepítettük, ahonnan küldöncök szállították kettesével az ezredhez a 24 órás szolgálatra beosztott hadigalambokat.
Mondhatom, szerencsém volt, mert a speciális híradós beosztásom megvédett attól, hogy az első vonalba küldjenek. Az ellátmányunk is jobb volt, mint a lövészárkokban fekvő szuronyos bakáknak. Anyámnak azt írtam kezdetben, hogy arany életem van. Csakhogy hamarosan bevetették a titkos fegyvert, a mustárgázt. Nézzék csak ezt a fotográfiát, amit a tábori fényképész készített rólam. Hátamon a gázvédelmi doboz, tizenöt postagalamb tárolására alkalmas. Ezzel spacíroltam én a háborúban. Macerás volt, mert minden bevetés után vízzel ki kellett tisztítani, megszárítani és fegyverzsírral bekenni. Mégis megérte, mert így a galambjaim nem pusztultak el a gáztámadásban. Amennyiben a hadigalambászt a fogságba esés fenyegette, köteles volt szabadon röptetni a galambjait, és megsemmisíteni a háti szállítóeszközt, nehogy az ellenség kezére kerüljön.
Szörnyű volt látni a mustárgáz sérülést szenvedő bajtársakat. Meg se lehetett érinteni őket, nemhogy bekötözni. Lepedőkből vertünk sátrat nekik. A bőrük egy óra alatt felhólyagosodott, nyüszítettek a fájdalomtól. A mustárgáz áthatolt a szerencsétlenek ruházatán, így szinte a teljes testfelületük megégett. Sunyi fegyver ez a mustárgáz. Kis dózisban nem hat azonnal, hanem egy-két napon belül, de akkor aztán belső vérzést okoz, meg fulladást. Ha a gáz beszennyezte a katona ruháját, mint a fertőzés, úgy terjedt át a társaira. Látva ezt az őrült sikert, a front mindkét oldalán egyre nagyobb dózisban vetették be a harci vegyületet, mert akkor komoly hídfőállásokból kellett visszavonulót fújni az ellenségnek. Az se számított, hogy a fertőzött területet jó ideig nem foglalhatták el a győztesek, akik sokszor maguk is mustárgáz ellentámadásban pusztultak el.
