Demokrácialecke

„Ha szükséges, akkor versengés lesz. De együttműködésről is lehet szó, ha ez lehetséges. Ha elkerülhetetlen, akkor jön a szembenállás időszaka” – ilyen egyszerűen össze lehet foglalni Joe Biden amerikai elnök Kína-politikáját. Ezek a szavak beiktatása után, ­kilenc hónapja hangzottak el. Mára senki sem tagadja, hogy a harmadik eshetőség, a hideg­háború az úr. Megkezdődött a katonai tömbök kialakulása.

YOGA-DAY/INDIA Fotó: Francis Mascarenhas Forrás: Reuters

Trump főleg kereskedelmi téren akarta megregulázni Kínát. Vámháborút indított az ázsiai óriás ellen, megpróbálta hazacsalogatni azokat az amerikai vállalatokat, amelyek Kínába helyezték ki termelésüket, majd egyenként vette célba azokat a kínai cégeket, amelyek szerinte a kínai kommunisták szekértolói. Ebben az időszakban Washingtonból nagy kirohanások hangzottak el Kína ellen. Aztán meg újból győzött a józan ész, hogy az a legjobb, ha a két nagyhatalom gazdasági téren együttműködik, hiszen ezer szálon kapcsolódnak egymáshoz.
Most Biden úgy döntött, hogy más oldalról támadja Pekinget, az ideológiát helyezve előtérbe. Kína kommunista társadalom, a párt egyeduralmával, ahol nyoma sincs sajtó- vagy véleményszabadságnak, pluralizmusnak. Ahol elnyomják a neki nem tetsző vallásokat, például a muzulmán ujgurokat, de a hongkongi demokrácia mellett kiállókat is eltiporja a rendőrség. Közben fittyet hánynak a Dél-kínai-tengeren való szabad hajózás követelményére, és katonailag szinte állandóan fenyegetik Tajvant. Egyik oldalon a szabadság és demokrácia, míg a másikon az önkény és az egypártrendszer.

Ez a szembeállítás elve feltételezi, hogy a demokrácia királya csak az Egyesült Államok lehet. Ez az állítás több sebből vérzik, amelyen, mint a szitán, a kínaiak is átlátnak. Milyen demokráciáról beszélnek? Csak tekintsenek vissza az elmúlt választás eseményeire, hogy milyen törvénytelenségek által jutott az új elnök hatalomra! Ez az amerikai demokrácia csúcsa?

Biden hatalomra kerülését követően az amerikai Anchorage-ben találkozott a két fél külügyminisztere, hogy megkezdjék a párbeszédet. Washington itt alaposan felsült azzal, hogy leckéztetni akarta a kínai küldöttséget demokráciából. A diplomáciai nyelvezetet félretéve olyan véleményt kapott a kínai féltől, amilyet az amerikai diplomaták ritkán tapasztaltak.

A mosolygós kínaiak először is kikérték maguknak, hogy „egy hanyatló állam” ilyen stílusban beszéljen velük. Különösen fájt ez a hanyatló jelző az amerikaiaknak. Peking nem szorul kioktatásra, pláne nem olyan országtól, amely csak eljátssza a demokráciát. A kínai küldöttség rövidesen csomagolt, és otthagyta a tárgyalást. Így ért véget az első demokrácialecke. Peking tudatta azt is, hogy a két elnök között nem lesz semmiféle csúcstalálkozó.

Aztán John Kerry, Obama volt külügyminisztere ahelyett, hogy élvezné nyugdíjas éveit, most a Biden-kormány mellett vállalt klímaügyi megbízatást. Elutazott Kínába, hogy a helyszínen szerezzen tapasztalatokat az ország klímavédelmi tevékenységéről. Nem kellett volna. Mint volt amerikai külügyminiszter joggal tarthatott igényt arra, hogy fogadja kínai kollégája, Vang Ji. Ehelyett pár perces videóbeszélgetésen tudott vele egyeztetni, amelyet otthonról is megejthetett volna. Hét hónapos csend uralkodott a két nagyhatalom között, anélkül, hogy bármiféle kapcsolatfelvétel létrejött volna. Végül szeptember 9-én Joe Biden nyúlt a telefonhoz: kilencven percen át egyeztettek Hszi Csin-pinggel – különösebb eredmény nélkül.

Sőt erre egy hétre jött a bejelentés az AUKUS­ megalakulásáról. Ez egybevág Biden szándé­kaival: a szavak mellé erőt is kell mutatnunk. Az ő el­képzelése szerint a demokratikus államok részvételével kell létrehozni olyan szerteágazó szövetséget, amely behatárolja Kína mozgásterét. „Megvédjük szövetségeseinket, barátainkat, ellenállunk az olyan nagyobb országoktól jövő próbálkozásoknak, amelyek szerint joguk van náluk kisebbeket uralni” – jelentette ki minap az amerikai elnök az ENSZ-közgyűlésen. Majd Kínához is intézte üzenetét: „Felszólítom a nagyhatalmakat: mindnyájunk felelőssége az, hogy úgy bonyolítsuk kapcsolatainkat, hogy a versengés ne csapjon át konfliktusba.” Mondta ezt hetekkel azután, hogy két hű angolszász szövetségesével felállították a korábban hétpecsétes titokként kezelt szervezetüket, amelynek fő feladata Kína tevékenységének felügyelete és ha kell, akkor korlátozása az indiai- és csendes-óceáni térségben. Mintha Joe Biden nem egyeztetett volna szövegíróival és katonai tanácsadóival, mert alapos ellentmondás van a két aktus között.

Fotó: Carlos Garcia Rawlins / Résztvevők a Kínai Népköztársaság kikiáltásának ünnepén a pekingi Tienanmen téren, szeptember 30. Fotó: Reuters/Carlos Garcia Rawlins

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália katonai és technológiai együttműködése sokakat meglepett. Különösen Franciaországot, amely napokig levegő után kapkodott. De még az Észak-atlanti Szövetség is úgy értékelte a fejleményt, hogy hátrébb sorolták az atlanti együttműködést, magyarán jelentőségében lefokozták. És főként az Európai Uniót: Brüsszelnek be kell látnia, hogy immár nem számíthat Amerika föltétlen kiállására az öreg kontinens védelmében. Lesznek még olyan fejlemények, amelyek várhatóan még egyértelműbben kijózanítják Európát. Példa rá az afganisztáni kivonulás, amikor az Egyesült Államok szó nélkül ráhagyta a NATO-tagállamokra, hogy az országok hozzák ki azokat, akiket akarnak, semmiféle közös akció nem volt. Európa a saját haderő létrehozására mindig szavakban vett nagy lendületet, aztán odébb tolta a valódi védelmi képességek kifejlesztését. Most talán újabb esély nyílik arra, hogy komolyan vegyék az európai „autonóm stratégia” kimunkálásának szükségességét. De azért az Európai Unió többségét elaltatja a jólét – minek dobjunk ki az ablakon eurómilliárdokat fegyveres erőkre? –, amely nem kedvez a cselekvésnek.

Az angolszász szövetség azt is feltételezi, hogy az AUKUS új térségi tagokkal fog bővülni, és ebben válaszképpen benne van az is, hogy katonai ellenszövetség jön majd létre. A világot a második világháború óta felügyelő – szintén angolszász – Öt Szem, a Five Eyes hírszerzési együttműködésnek tagja Új-Zéland és Kanada, amelyek kimaradtak a buliból, ezt különösen a juharlevelesek vették zokon. Velük bizalmi szövetségesként lehetne bővíteni a katonai szervezetet, a kérdés az, vajon Új-Zéland akarja-e, hogy bevonják ilyen „hadi játékokba”.

Az Egyesült Államok jobban hisz a Quad-szövetségesekben. Ez négy ország – az Egyesült Államok, Japán, India és Ausztrália – katonai, technológiai és egészségügyi jellegű együttműködése, amely közös szimulációs hadgyakorlatokat rendez, legutóbb például idén tavasszal a most kikosarazott Franciaország részvételével, a képzelt ellenséggel szemben.

Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter szerint a négy ország együttműködése jelentős abban a tekintetben, hogy Kínát meggondolásra készteti a térségben a „rosszindulatú cselekvésekkel” kapcsolatban. Peking viszont azzal válaszolt, hogy egyszerűen „az indiai- és csendes-óceáni térség NATO-jaként” beszélt a Quadról. Akkor még titkos volt az AUKUS szövetség. India, amely éveken belül a világ legnagyobb lakosságszámú országa lesz, sem lelkesedik azért, hogy részt vegyen az AUKUS-ban, és ennyire elkötelezze magát az egyik fél mellett. Komoly határvitái vannak Kínával, és Peking úgy tekint Újdelhire mint felnövő vetélytársára.

Bár a szakértők Japánt említik meg, amely szoros kapcsolatokat ápolhat a most formálódó katonai szövetséggel, de eddig még a szigetország is visszafogottan nyilatkozott a kérdésről. Hasonló álláspont érződik a térség országainál is. Kivárnak. Ők sem akarják letenni a garast egyik szemben álló fél mellett sem. Indonézia – amely a negyedik legnépesebb állam a világon – is habozik, hivatalosan elítéli a fegyverkezési versenyt serkentő lépéseket. Malajziának ott van a jelentős számú kínai származású lakossága, meg kell fontolnia minden jövőbeni lépését.

A Dél-kínai-tengerrel határos országok között – Vietnam, Fülöp-szigetek, Thaiföld, Szingapúr – nagyobb az esélye annak, hogy az angolszász szövetség társra talál. Az egykoron az amerikaiakkal hadban álló és a hetvenes években diadalt arató Vietnam nem ápol felhőtlen viszonyt Kínával. 1979-ben Peking utolsó háborúját éppen Vietnammal vívta. Azóta is gyanakvás jellemzi a Kínával kötendő vietnami kapcsolatokat. Ellenben az amerikaiakkal kiváló a viszony. De hogy egy mégiscsak kommunista berendezkedésű országot bevennének-e az AUKUS-ba – bár ma minden megtörténhet –, erre kevés az esély. A délkelet-ázsiai államok a nyakukon érzik az óriás leheletét, de egyben fenn akarják tartani a jó kapcsolatokat az Egyesült Államokkal is. Külpolitikájukban el kell sajátítaniuk a tojástáncot, ha nem akarnak szakítást egyik féllel sem.

A napokban Kína nemzeti ünnepén Peking megint több mint 150 támadó repülőgépet küldött Tajvan fölé. Csak hogy a lázadó sziget szokja a gondolatot, egyszer úgyis kínai vörös lobogó leng majd fölötte. Az AUKUS egyik kimondatlan feladata, hogy Tajvant megvédje. A dél-kínai-tengerinél is feszültebb itt a nagyhatalmak viszonya, amely akár a harmadik világháború kitörését is eredményezheti. Egyetlen számítási hiba elég ahhoz, hogy kirobbanjon a világégés. Ezért kell különösen észnél lenniük azoknak, akik a nagyhatalmakat vezetik.

(A borítóképen jógagyakorlatokat végző indiai haditengerészek egy repülőgép-anyahajón Mumbai kikötőjében. Változó erőegyensúly Fotó: Reuters/Francis Mascarenhas)

Ideggyógyász tábornok

Bob Woodward amerikai újságíró – aki a hetvenes években a Watergate-botrány nyilvánosságra hozatalával Nixon elnök lemondásához hozzájárult – most új könyvével kavart vihart. A Veszedelem című kötetének egyik fejezetében leírja azt az esetet, amikor egy magas rangú amerikai tábornok tavaly év végén kétszer is felvette a kapcsolatot kínai kollégájával, akivel bizalmas információkat osztott meg. Mark Milley tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke ugyanis abban a hitben élt, hogy Donald Trump leköszönő elnök – hogy meghosszabbítsa hivatali idejét – képes akár háborút is kirobbantani, mégpedig atomcsapást zúdít Kínára.
Tavaly október 30-án az első telefonbeszélgetés során, amelyet ő kezdeményezett, megnyugtatta kínai kollégáját, Li Cso-csenget, hogy – bár terjednek ilyen hírek – az Egyesült Államok nem szándékozik atomcsapást mérni Kínára. Ha a „mentálisan labilis” amerikai elnök mégis emellett döntene, akkor azonnal értesíteni fogja e fejleményről kínai partnerét. Ráadásul utasította a nukleáris fegyverzetet kezelő személyzetet, amihez semmi joga sem volt, hogy azonnal értesítsék, ha valami rendkívüli eseményt tapasztalnak. Ezzel a tettével megkerülte az atomfegyverek bevetéséről döntő parancsnoki láncot, ami nem állt jogában.
A legfőbb ellenséget tájékoztatni ilyen lehetséges katonai cselekményekről jobb helyeken az árulás kategóriájába tartozik. Miért nem lármázta fel a közvéleményt, akár lemondásával is, ha ilyen gyanúja volt? Azt sem tudni, hogy vajon Milley rendelkezik-e ideggyógyászati diplomával, hogy súlyos betegséget állapítson meg az elnöknél. Az viszont biztos, hogy akkoriban a demokraták kürtölték tele az egész világot azzal, Trump ilyen gazságra is képes. Ez hathatott a tábornokra, és hollywoodi forgatókönyvekbe illő akciójával akarta megőrizni a világbékét. Ő élt szereptévesztésben. A kérdés csak az, hogy vajon felelősségre vonják-e tettéért.