Szendvics államtitokkal

A mérnöki képzésen aligha tanították, hogyan kell Virginia-osztályú tengeralattjárók műszaki dokumentációját memóriakártyán kicsempészni.

Fekete városi terepjárók konvoja parkolt le nemrég egy kétszintes ház előtt Annapolis, Maryland szövetségi állam fővárosa jómódú negyedében, és harminc FBI-ügynök ugrott elő belőlük. A szomszédok nem voltak éppen hozzászokva az ilyen erőfitogtató kivonuláshoz, de jól sejtették, miről lehet szó a házban lakó kétgyermekes családdal összefüggésben. „Összeraktuk a dolgot fejben, mivel tudtuk, hogy (a családfő) nukleáris programon dolgozott” – mesélte az egyik szomszéd egy riporternek. A háziak ma már előzetes letartóztatásban várják perük további alakulását, miután a középkorú házaspár tagjai ártatlannak vallották magukat abban, hogy eddig meg nem nevezett idegen államnak szivárogtattak ki amerikai államtitkokat.

A még számos rejtély megfejtésével adós ügyben az egyik nagy kérdőjel, hogy melyik lehet ez az ország, amelyet ötmillió dollárnak megfelelő kripotvalutáért cserébe segítettek volna. Mint a periratokból kiderül, Jonathan ­Toebbe, aki a washingtoni haditengerészet nukleáris fejlesztőmérnökeként dolgozott, a munkahelyéről kicsempészett műszaki információkat árult – felesége, Diana közreműködésével – atommeghajtású tengeralattjárókról. 

Szakértők szerint az ilyen információk annak a néhány országnak lehetnek csak értékesek, amely maga is fejleszt ilyen harceszközöket. Tovább szűkíti a kört, hogy az érintett ország együttműködik az ügyben az amerikaiakkal – Toebbe kapcsolatkeresése nyomban a Szövetségi Nyomozóiroda ottani rezidensének tudomására jutott –, ami alapján szakértők kizárják, hogy Kínáról vagy Oroszországról lenne szó. 

Továbbá Toebbe – nem tudván, hogy kódolt üzeneteit valójában az FBI olvasgatja – egy helyütt elnézést kér, amiért „gyenge a fordítás az önök nyelvére”, vagyis a kérdéses állam nem angol nyelvű. Kizárásos alapon ­marad tehát Franciaország, ami árnyalhatja majd esetleg azt a NATO-ig érő botrányt is, amely annak nyomán robbant ki, hogy nemrég meghiúsult a franciák ausztráliai tengeralattjáró-üzlete.

A hazaárulással megvádoltakra mindig kíváncsi a közvélemény. Milyen emberek a mindennapokban azok, akik ötmillió dollárért államtitkokat árulnak – még ha baráti országnak is? Van-e lelkiismeret-furdalásuk? Félnek-e a lebukástól? Nem mintha baráti ország javára kémkedni nem számítana súlyos bűncselekménynek. 

Jonathan Pollard egykori amerikai hírszerzési elemző harminc évet ült börtönben, mert Izraelt szolgálta. Tavaly év végén telepedhetett le a zsidó államban. A Toebbe házaspár is külföldre akart szökni az FBI információi szerint, és a feleségnek legalábbis nem voltak morális fenntartásai. 

„Nincs gondom az egésszel. Nem érzek hűséget absztrakciókhoz” – írta egy kódolt üzenetben a férjének, amikor az felvetette: „Erkölcsileg ez nem védhető. Meggyőzzük magunkat, hogy rendben van, de valójában nincs.” Tevékenységük főleg Donald Trump fehér házi éveire esett, és arra az esetre különösen a külföldet vették célba, ha a republikánus elnököt egy éve újraválasztották volna.

A periratokba beleolvasva az is kiderül, a pár jól ismerte a szükséges konspirációs technikákat, a ProtonMail szolgáltatás révén tudott üzenetet kódolni, és volt fogalma róla, hogyan kell –fényképezőgéppel a nyakukban – belesimulni az arra járó kirándulók tömegébe az amerikai kémfilmekből dead drop néven ismerős titkos „postaládánál”. De Jonathan Toebbe – a levelezésben „Alice” – érezhetően aggódott e dead dropok miatt.

 „Remélem, nem veszi ezt nyílt ­bírálatnak. Biztos vagyok benne, hogy egy profinak ez meg sem kottyanna, én azonban ­fájdalmasan a tudatában vagyok, hogy nem kaptam a megfigyeléssel és az elvegyüléssel kapcsolatos képzést” – írta „külföldi kapcsolatának”.

Mindenesetre a mérnöki képzésen aligha tanították, hogyan kell Virginia-osztályú tengeralattjárók műszaki dokumentációját memóriakártyán kicsempészni egy szupertitkos fejlesztőközpontból 

– egyelőre az FBI sem tudja, hogyan sikerült ez az egyébként a legmagasabb szintű átvilágítással rendelkező és 2012 óta az államnak dolgozó férfinak. Aki aztán a kártyát mogyoróvajkrémes szendvicsbe vagy rágógumiba csomagolva juttatta el azoknak, akiket a megbízóinak vélt.

A szomszédok előtt főleg a nő személye rejtélyes az elég rátartinak megismert házaspárból. Diana Toebbe a közösségi médiában is aktív helyi pedagógus volt, aki a közeli iskola előkészítő részlegében dolgozott. „Az online személyi­sége nagyon eltért attól, mint amilyen a valóságban volt” – fogalmazott egy ismerőse. 

Ez a jóra­valónak látszó kertvárosi típus egyáltalán nem ismeretlen az amerikai kémkedés és hazaárulás történetében. Robert Hanssen – aki már húsz éve ül a Szovjetuniónak, majd Oroszországnak való kémkedésért, és soha nem fog szabadulni – joviális, hatgyermekes FBI-ügynökként minden reggel fél hétkor katolikus misén kezdte a ­napot. Kettős ügynöki tevékenysége mellett ­bizarr ­kapcsolatot ápolt egy sztriptíztáncos­nővel, aki szépen nyelte a KGB-től kapott dollárkötegeket.

A saját feleségével való együttléteit pedig kamerán közvetítette az érdeklődőknek.

Hanssen – aki vádalkut kötött, elkerülve, hogy halálbüntetést kérjenek rá – nagyon hasonló pályát futott be, mint a szintén a szovjeteknek kémkedő és tőlük dollárszázezreket bezsebelő Aldrich „Rick” Ames. Utóbbi is évtizedek óta ül, és soha nem látja majd szabad emberként a napot. De teljesen más karakter, mint Hanssen. Az iszákos, nőcsábász férfi kalandos életet élt CIA-rezidensként. De hanyag ügynökként tartották számon (egyszer például titkos anyagot felejtett a New York-i metrón), a dollároknak pedig még más függőségeinél is kevésbé tudott ellenállni.

 – A pénz motivált – mondta meg nyíltan a The New York Times riporterének, aki elítélése évében, 1994-ben készített vele interjút. Persze Hanssennek és Amesnek is a szakmája volt a „megfigyelés” és az „elvegyülés”.

Amerika történelmét – ahogyan más országokét is – nemcsak írják, de folyamatosan újraírják. Nemrég jelent meg Anne Sebba tollából az első életrajz Ethel Rosenbergről, a Szovjetunió javára való kémkedésért 1953-ban kivégzett amerikai házaspár nőtagjáról. A szerző nem kérdőjelezi meg a kommunista nő bűnösségét, de a halálos ítéletet – amelyet a hidegháború legkeményebb évei is kikényszerítettek – Ethel Rosenberg öccse, David Greenglass árulásának, valamint a pert kísérő nőgyűlöletnek és antiszemitizmusnak tulajdonítja. 

A Rosenberg gyerekek – Michael és Robert, akiket a kivégzés után Meeropol vezetéknéven fogadtak örökbe – a mai napig szüleik méltányos megítéléséért, anyjuk esetében a posztumusz rehabilitálásáért kampányolnak. A Toebbe házaspár most még kamasz gyerekeit rokonok vették gondozásba. Rájuk szintén emberpróbáló évek várnak a későbbiekben.

Borítókép: Pexels