Üvegkirály

Szabadka az ezredforduló megrázkódtatásai ellenére ma is a délvidéki, sőt a Kárpát-medencei magyarság egyik bástyája, egyben a közép-európai multikulturalizmus büszkesége. Utóbbi minőségében új kihívás előtt áll: egyre gyarapodó iszlám közösség bontogatja szárnyait a városban. Magyarok és muzulmánok – két külön világ, az egyik nemzetiségi, a másik vallási közösség, a sorsuk mégis értelmezhető hasonló keretek között.

Szabadka, 2018. december 15. A Raichle-palota Szabadkán 2018. december 15-én. Az 1903-ban Raichle J. Ferenc építész saját szabadkai családi házának készült épületben jelenleg a Kortárs Galéria működik. MTI/Molnár Edvárd Fotó: Molnár Edvárd Forrás: MTI

Tito marsall sugárútja

A város ma már szerb többségű, de ügyel multikulturális örökségére. Többfelé láthatunk többnyelvű feliratokat, a városházán háromnyelvű az ügyintézés; próbaképpen a magyar nyelvet kiválasztva húzok sorszámot az előtérben található érintőképernyős konzolnál, s jön is a cetli, hogy mikor és hová mehetek lejárt jogosítványomat megújítani.

Igen, jobban, de legalábbis szabadabban élünk, mint öt-tíz éve

– mondja egy negyvenes magyar férfi, miután útba igazít, hol lehet ingyenesen parkolni a központban. (A Tito marsall nevét viselő sugárúton. Nem bliccelni akarok, de nincs dinár pénzérmém, a magyar számról küldött sms-re pedig nem reagál az automata.) – A magyar állampolgárság nagy adomány, a magyar állam támogatja a beiskolázást a magyar nyelvű intézményekbe, kicsit irigykednek is a szerbek a Vackor óvodára, a Kosztolányi gimnáziumra. Végre van rá okunk, hogy kihúzzuk magunkat.

Az élet persze továbbra sem könnyű, teszi hozzá, sem szerbnek, sem magyarnak. Munka ugyan van bőségesen, de a fizetés messze nem tart lépést az inflációval.

Óvatosan rákérdezek, az iszlám közösség ad-e okot az aggodalomra.

Nincs velük gond, legalábbis egyelőre

– feleli. – Csak remélhetjük, a számuk nem gyarapszik a jövőben ugrásszerűen, mert láthatjuk szerte Európában, a muzulmánok akkor már képesek radikalizálódni.

A városközpontban nincs nyoma a muzulmán jelenlétnek, sajnos a magyarságé is egyre halványabb. Az egykoron közkedvelt polgármester, Bíró Károly bronzszobra is szinte rosszallva figyeli, amint a magyar látogató angolul ért szót az étteremben a szerb kiszolgálóval. 

Nemzedékek az Aranykapuban

Pedig a kormányzati szinten gyümölcsöző magyar–szerb viszony a város magyar intézményrendszerére is jótékony hatással van. A helyi magyarság élvezheti az anyanyelvű oktatás szinte teljes spektrumát, a városi önkormányzat továbbra is elképzelhetetlen jelentékeny magyar szervezetek nélkül, a magyar kulturális élet ismét fellendülőben, az immár százötven éves Népkör sokadvirágzását éli.

Bodrogi Béla főtitkár büszkén mutatja be ez utóbbi intézmény hat szakosztályát: Aranykapu játszóház; népzenei – Szöllősy Vágó László zenekar; Fabula rasa színjátszó grund; néptánc

– négy együttessel; képzőművészeti; díszítő. Szorgalmasan jegyzetelek, ám ahogy tovább fűzzük a szót, kiderül, a Népkör ereje nem pusztán a széles spektrumú kulturális programokban rejlik, hanem az erős közösségi szellemben. Adventkor például élő kalendáriumként mindennap más és más népkörös család házának ablakát díszítik fel, vasárnapokon gyertyát is gyújtanak az egybegyűlők, és közösen énekelnek.

– Generációkon ível át a Népkör tagsága. Aki egykor gyerekként járt a foglalkozásainkra, az később szülőként már egész kicsi korban hozza a gyerekeit az Aranykapu játszóházba, ami, nyugodtan ki merem jelenteni, egyedülálló kezdeményezés a régióban. Már csecsemőkortól bevezetjük a kicsiket a népszokások, a népzene birodalmába a Bartók- és Kodály-módszer alapján. 

Sokan itt, a játszóházban tartják a gyerekek születésnapját, örömmel mondhatom, olykor kicsinek bizonyul a tér az érdeklődőknek

– mondja Bodrogi Béla. – És amikor az újvidéki színiakadémia lépett föl a szabadkai színházban, azt is jó volt látni, hogy a szereplők közül egykor tizenketten nálunk ismerkedtek a színjátszással.

Felötlik bennem a nyári látogatás emléke az Interetno fesztiválról. Egyrészt mert a szervezési munka dandárját akkor is a Népkör végezte, másrészt az egyesület történetét bemutató magyar színielőadás, amely a többségi nemzet érzékenységét tiszteletben tartva bizonyos kínos évszámokat üdvös feledékenységgel ugrott át, jól behatárolta a Népkör mozgásterét is. Bodrogi Béla érthetően nem is kíván elmélyedni a csökkenő népszaporulat, elvándorlás, asszimiláció hármas kérdéskörében. Amikor arról kérdezem, milyennek látja a szabadkai magyarság jövőjét, kitérőnek tűnő, valójában mélyebben gyökerező választ ad: 

– A Népkör idén ősszel ünnepelte százötven éves fennállását, s a története arról árulkodik, mindig akkor buzgott az egyesületben az élet, ha akadtak olyanok, akik szívvel-lélekkel végezték munkájukat a közösség érdekében

– hangsúlyozza mintegy felhívásként.

Amíg van Népkör, addig van szabadkai magyarság. Így ragadhatjuk meg legkézenfekvőbben az egyesület szerepét, küldetését.

Pintér Róbert, a Szabadkai Műszaki Szakfőiskola tanára azon ritka egykori budapesti műegyetemi hallgatók közé tartozik, akik hazatértek, miután végeztek tanulmányaikkal.

– Hogy mi hozott vissza? A barátok, a szerelem, Palics, a lazább élet, a nosztalgia és az is, hogy abban hittem, előbb-utóbb úgyis visszatér a kilencvenes évek előtti világ. Talán így együtt. Nyilván elfogult vagyok a szülővárosommal, de én akkor, a kilencvenes évek elején úgy láttam, hogy a budapesti élet szürkébb, mint az itthoni. A teljes igazsághoz tartozik, hogy nem azonnal, hanem a diploma megszerzése után egy évvel tértem haza. Akkor még Magyarországon sem indult be a gazdaság, s valahogy úgy éreztem, Szabadkát a háború szele majd elkerüli. Hát nem egészen így történt. Közben itthon családot alapítottam, keservesen bár, de egzisztenciát teremtettem, kivártam Milosevics bukását, átéltem a nehéz éveket, most már túl az ötvenen hova menjek? – mondja egy szuszra.

Pintér Róbert állítja, a jelenlegi szabadkai viszonyokat össze sem lehet hasonlítani a két-három évtizeddel ezelőttiekkel, bár még mindig nem érték el a nyolcvanas évek életszínvonalát.

– Itt, a főiskolán jó a légkör, a harminc oktatóból talán hármat leszámítva mindegyik magyar anyanyelvű, pedig a diákoknak csak durván a fele magyar nemzetiségű. Ami a tanulási feltételeket illeti, Szerbiában jó főiskolásnak vagy egyetemistának lenni: az oktatás ingyenes, a kollégiumi szálláslehetőségek kedvezőek, és a több száz vajdasági magyar diák anyaországi ösztöndíjban részesül. Hallgatóink iránt nagy a kereslet az ipar, a gazdaság területén. Egy mérnök kezdőfizetése jelentősen több, mint az átlagfizetés, és összemérhető a magyarországi kezdő fizetéssel.

Akiket a grund nevelt

A magyar fiatalok többsége ennek ellenére inkább külföldön, többnyire Magyarországon keresi a boldogulást. 

Pintér Róbertnek határozott véleménye van erről:

– Egyrészt a jólét, a fejlettebb társadalom és a kalandvágy természetesen ugyanúgy vonzza a mi fiataljainkat, mint az összes közép- és kelet-európai ország ifjúságát, másrészt az itteni fiataloknak van még egy nagyon is gyakorlati okuk a mehetnékre. A szerbnyelv-tudás hiánya. Annak idején a mi nemzedékünket részben az utca, a grund, a dühöngő nevelte, a szerb gyerekekkel elkeveredve ott tanultunk meg igazán jól szerbül és ők magyarul. Ma a magyar gyerekek úgy járnak magyar óvodába, magyar iskolába, magyar szakkörbe, hogy alig érintkeznek a szerbekkel, emiatt bizony még érettségi után is hiányos a szerbnyelv-tudásuk. Gyakran tapasztalom a főiskolán, hogy közös projektben a magyar és a szerb diák átvált angolra, és úgy kommunikál, ha egyáltalán akarnak kommunikálni. Megfelelő szerbnyelv-tudás nélkül nehéz állami nyelven továbbtanulni, valamint a munkalehetőségek köre is szűkösebb. Továbbtanulásnál legtöbbször csak a magyarországi felsőoktatási intézmény jelent lehetőséget a fiataloknak. Ez sajnos egyirányú utca, amelynek vége a kivándorlás. Véletlenül sem akarok másokra mutogatni! Érettségi után az én két fiam is Magyarországra ment egyetemre. Hiába mondtam nekik, itthon még jobb feltételekkel tanulhatnak, anyagilag sokkal kedvezőbb körülmények között élhetnek, de a szerbnyelv-tudás hiánya túl nagy tehernek bizonyult nekik is.

Pintér Róbert is alapvetően jónak jellemzi a magyar–szerb viszonyt, de sokat látott emberként hozzáteszi, ez úgy is értelmezhető, hogy magyarok és szerbek kölcsönösen ügyelnek arra, hogy ne mondjanak rosszat egymásra.

– A népesedési tendenciákról és a gazdaság fejlődéséről csak annyit mondhatok, hogy nehéz jövő elébe nézünk. Viszont bizakodunk és várunk! Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mire, de várunk valamire, amitől jobb lesz a sorsunk, jobb lesz az életünk. Addig is igyekszem jó irányba terelni a mindennapi dolgaimat, és ahol csak tudok, hozzájárulni az itt élő magyar közösség életéhez. Nem látom a megoldások között azt, hogy a boldogulásomat idegen országban vagy akár Magyarországon keressem – Pintér Róbert igyekszik megőrizni a derűlátását.

Vajon mennyien? Szerbiában kétszer is elhalasztották a 2021-re tervezett népszámlálást – előbb tavaszról őszre, majd 2022 tavaszára –, ezért csak becslésre hagyatkozhatunk, Szabadkán hány magyar él, s a magyarok a lakosság hány százalékát teszik ki. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint a város lakossága 97 910 fő volt, a tágabban értendő Szabadka településé 140 554 fő, itt ismert az arányszám is: 35,65 százalék, tehát valamivel több, mint ötvenezer ember vallotta magát magyarnak. A 2020-as szabadkai önkormányzati választások alapján a magyarság nagyjából megőrizte a pozícióit, a Vajdasági Magyar Szövetség a szavazatok 29,43, a szintén magyar hátterű Szabadka Polgári Mozgalma 6,21 százalékát kapta. A város magyar lakosságát jelenleg tehát 30–35 ezer fő közé tehetjük, ami még mindig egy közepes nagyságú magyar város lakosságának felel meg.

Folytatjuk

Borítókép: a magyar szecesszió mintapéldája, a Raichle-palota Szabadkán. Változó viszonyok (Fotó: MTI/Molnár Edvárd)