Néha elgondolkodom azon, ha az egyetemig tizenkét év alatt nem sikerült elsajátítani az alapvető megszólításokat, akkor egészen biztosan rendben van-e a Thalész-tétel, a párosujjú patás, a heliocentrikus világkép, az ember biológiai felépítése, Csokonai és Petőfi, a szófajok és a mondatrészek vagy éppen a romantika.
Mondjuk azért velünk is baj van. Egy jeles, érdemes tankönyvszerzővel nemrég arról értekeztünk, hogy a tanügyi előírások szerinti állandó határozó rendben van-e. Nincs rendben, de ez az előírás, tehát ez megy bele a tankönyvbe. És még én voltam, aki végigjártam az utat: képes helyhatározó, állandó határozó, aszemantikus határozó, kötött határozó…
Én tudom, hogyne tudnám, hogy a mai magyar nyelvben nem megállapodott, sőt olykor konfliktusos a megszólítás. Én is bajban vagyok, ha Kovács Ilonát kell megszólítanom, akinek nem tudom a beosztását. Vagy ha tudom, hogy főosztályvezető, hezitálok, hogy írhatom-e: Kovács Ilona Főosztályvezető Asszony, mert még esetleg kikéri magának, dehogy asszony ő.
De a tanárnő és a tanár úr régóta állandó megszólítás, még a szocializmus negyven éve sem nagyon tudta megváltoztatni, holott volt törekvés előbb a tanár pajtás, majd a tanár elvtárs megszólításokra.
Eddig úgy véltem, hogy a rendszerváltások sora zavarta meg a XX. századi magyar identitást és ennek tükröződését a megszólításokban. Ma már tudom: az elbutulás. Ahogy egy bulvárlap főszerkesztője mondta: lefelé az út még nagyon hosszú. Mondjuk sokat tett érte ő is.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
