Kedves Géza! – szólít meg az egyik egyetem kommunikációs referense, akinek kérésére anyagot küldtem az általam vezetett mesterszakról. Kedves Géza! Kommunikációs referens. Ha belenézett a szövegbe, amelynek a kommunikálására hivatott, akkor pontosan tudja, hogy ki vagyok. Tanár. Aki manapság már többet adminisztrál, mint amennyit tanít.
Heti Covid-jelentést küld, adminisztrálja a teljes oktatási folyamatot, megtanulja az online oktatást, frissíti a doktorit, az mtmt-t, de az egyetem saját rendszerét is, sőt rendszeresen „validálja”, adatokat szolgáltat az egyetem szüntelenül szaporodó szervezeti hálózata számára. Ilyenkor eszembe jutnak professzoraim, akik még ráértek tanítani.
De most ez a „kedves Géza”. Elgondolom, hogy amikor én egyetemi hallgató vagy tanársegéd voltam, vajon írtam volna-e azt, hogy Kedves Endre vagy Bandi (Rácz Endre professzornak, aki ennek a rovatnak az alapítója), vagy „paliztam” volna Fábián Pál professzort (aki rovatunk állandó szerzője volt). Grétsy László harminc éve felszólított, hogy szólítsam Lacinak, de nekem nem áll rá a szám, én tanár úrnak szólítom, holott nem is volt tanárom.
Mitől vagyok én Géza a kommunikációs referensnek? Attól, hogy az 1997-ben ránk szabadított kereskedelmi rádiós és televíziós őrületben mindenkit a keresztnevén szólítanak. József, Katalin, Judit, Klára, István… S ha már ők, népünk nagyjai, akik tudnak szappanbuborékot fújni és torkuk szakadtából üvöltözni, lehetnek Jóskák, Pisták és Erikák, akkor miért ne lehetne az egyetemi oktató is Lóránt, Dezső és Jenő, hiszen demokratikus társadalomban élünk.
Ezen nőttek föl, ezt tekintik normálisnak. A kommunikációs referens elvben járt általános és középiskolába, gondolom, ott is Ernának, Lujzának és Károlynak szólította a tanárait, véletlenül sem voltak tanárnők és tanár urak… De az egyetem már más. Ott Péterek, Krisztinák és Gézák tanítanak.
Professzor kolléganőm pár éve kiakadt, amikor egy hallgató azt írta neki: Kedves Mária! Válaszlevelét így kezdte: Megszólításaim: professzor asszony, tanszékvezető asszony, tanárnő. Azt hiszem, hogy valami olyasféle szabadkozó válasz érkezett: Tisztelt Mária Professzor!
Néha elgondolkodom azon, ha az egyetemig tizenkét év alatt nem sikerült elsajátítani az alapvető megszólításokat, akkor egészen biztosan rendben van-e a Thalész-tétel, a párosujjú patás, a heliocentrikus világkép, az ember biológiai felépítése, Csokonai és Petőfi, a szófajok és a mondatrészek vagy éppen a romantika.
Mondjuk azért velünk is baj van. Egy jeles, érdemes tankönyvszerzővel nemrég arról értekeztünk, hogy a tanügyi előírások szerinti állandó határozó rendben van-e. Nincs rendben, de ez az előírás, tehát ez megy bele a tankönyvbe. És még én voltam, aki végigjártam az utat: képes helyhatározó, állandó határozó, aszemantikus határozó, kötött határozó…
Én tudom, hogyne tudnám, hogy a mai magyar nyelvben nem megállapodott, sőt olykor konfliktusos a megszólítás. Én is bajban vagyok, ha Kovács Ilonát kell megszólítanom, akinek nem tudom a beosztását. Vagy ha tudom, hogy főosztályvezető, hezitálok, hogy írhatom-e: Kovács Ilona Főosztályvezető Asszony, mert még esetleg kikéri magának, dehogy asszony ő.
De a tanárnő és a tanár úr régóta állandó megszólítás, még a szocializmus negyven éve sem nagyon tudta megváltoztatni, holott volt törekvés előbb a tanár pajtás, majd a tanár elvtárs megszólításokra.
Eddig úgy véltem, hogy a rendszerváltások sora zavarta meg a XX. századi magyar identitást és ennek tükröződését a megszólításokban. Ma már tudom: az elbutulás. Ahogy egy bulvárlap főszerkesztője mondta: lefelé az út még nagyon hosszú. Mondjuk sokat tett érte ő is.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
