„A zene ösztönösen terápiává vált az életemben” – mondja Ács Dominika

Ács Dominika Junior Prima díjas fuvolaművész és énekes folyamatosan tágítja a klasszikus zene hagyományos kereteit. Előadóként, dalszerzőként és pedagógusként is a saját útját járja, miközben művészetében hangsúlyosan jelen van az összművészet, az önismeret és a személyes történetekből táplálkozó alkotás. A noszlopi gyerekkorról, mesterekről, a Fonogram-díjas Breathing album születéséről, a futásról, a tanításról és életének új fejezetéről beszélgettünk vele.

Ács Dominika Junior Prima díjas fuvolaművész, énekes Fotó: Polyák Attila

– Talán éppen azért, mert a szüleim nem ebből a közegből érkeztek, sokkal szabadabban tudtam gondolkodni a pályáról. Nem volt előttem egyetlen kijelölt út. Horgas Eszter példája is azt erősítette bennem, hogy lehet saját ösvényt építeni. Ő nagyon korán meglátta bennem az alkotót. Meghatározó élmény volt számomra Eszter öccsével, Horgas Ádám rendezővel dolgozni a Vérnászban 2013-ban, ahol tulajdonképpen gyerekként kaptam zeneszerzői feladatokat.

Közel állt hozzám a színház, az éneklés, a mozgás, az összművészeti gondolkodás, de a dalszerzést csak jóval később mertem igazán felvállalni. Az első valódi áttörés 2023-ban történt meg, amikor a ConnectTrio formációval ráadásként eljátszottuk egy saját dalomat a Zeneakadémia Solti-termében. Úgy éreztem, mintha akkor indult volna el igazán a koncert. Olyan autentikus hangon tudtam megszólalni, amire addig nem volt példa a pályámon, s ez nagy erőt adott.

– A munkásságában hangsúlyosan jelen van az összművészet is. Mit ad hozzá a mozgás, az ének vagy a performansz ahhoz, amit a zene önmagában nem tud elmondani?

– Van egy kifejezés, amit Esztertől tanultam: kreatív önismeret. A klasszikus zene ad egy keretet, de ha az emberben nagyon erős a történetmesélési vágy, akkor ez a keret időnként szűknek bizonyulhat. Sokszor éreztem azt, hogy vannak történetek vagy érzelmi állapotok, amelyeket nem tudok kizárólag egy klasszikus mű interpretációján keresztül megmutatni. Ilyenkor váltak természetessé azok az eszközök, amelyeket az évek során a mestereimtől tanultam: egy mozdulat, egy kimondott szó vagy akár egy szöveg. Ezek nem helyettesítik a zenét, inkább kiegészítik, együtt válnak teljessé.

– A Breathing című album központi motívuma a légzés, az ön alkotásaiban azonban mélyebb jelentéssel is telítődik…

– Az alkotás nálam mindig valamilyen belső krízishelyzetből született meg. A zene ösztönösen terápiává vált az életemben. Volt egy időszak, amikor újra kellett értelmeznem önmagamat, a hitemet, a jövőmet. Ekkor kezdtem pszichológushoz járni, aki légzésterapeutaként is segített. Nagyon erőteljesen tapasztaltam, hogy minden érzelmi történetnek testi, szomatikus lenyomata is van. E hosszú önismereti folyamat eredménye lett a Breathing album.

– Mennyire volt nehéz személyes történeteket megosztani a közönséggel?

– Hosszú belső munka volt elfogadni, hogy ha ezek a dalok másoknak is segíthetnek, akkor felelősségem van velük. Ugyanakkor meg kellett tanulnom távolságot is tartani.

A dalszerzés nem azonos a nyers kitárulkozással. Ha valami túlságosan személyes marad, könnyen öncélúvá válhat. 

Az volt fontos számomra, hogy a közönség ne engem sajnáljon vagy velem érezzen együtt, hanem saját magára ismerjen a történetekben. Ezek a dalok valójában nagyon univerzális érzésekről szólnak: magányról, elhagyatottságról, reményről, szerelemről vagy éppen az összetörtségről, majd a félelmek leküzdéséről.

Ács Dominika számára gyerekként a zene menedéket is jelentett. Fotó: Polyák Attila

– Nemrég Fonogram-díjjal ismerték el az albumot. Mit jelentett ez a visszajelzés?

– Óriási megerősítést. Már a jelölés is hihetetlen öröm volt számomra, hiszen ez volt az első szerzői albumom ebben a műfajban. Rengeteg munka és energia van benne.

 Amikor megtudtam, hogy díjat kapott, az első gondolatom az volt: megérte minden könnycsepp. Egyfajta belépés ez egy új világba, ami egyszerre ad felelősséget és motivációt.

– Már egészen fiatalon rangos színpadokon lépett fel. Volt olyan pillanat, amikor először érezte igazán, hogy ezért érdemes ezt a pályát választani?

– A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon tapasztaltam meg először, milyen ereje van annak, amikor az ember nagy közönségnek játszik. Meghatározó emlék a Prágai Filharmonikusokkal adott koncertem is: tizenöt éves voltam, amikor három héttel a fellépés előtt új darabot kellett megtanulnom. Akkor értettem meg igazán, mennyire fontos bízni a saját képességeimben. Ugyanakkor a kisebb koncertek is nagyon fontosak. A tavalyi telt házas lemezbemutató a Benczúr-kertben vagy a ResoArt Villa szalonkoncertjei azért emlékezetesek, mert különösen erős kapcsolat tud kialakulni a közönséggel.

– Többször lefutotta a maratont. Milyen kapcsolatot lát a hosszútávfutás és a művészi pálya között?

– A futás rengeteget tanított kitartásról és önfegyelemről. Édesapám kezdett el maratonra készülni, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy én is vele edzek.

A hosszútávfutás valójában nagyon komoly önismereti út. Az ember futás közben is átél holtpontokat, kríziseket, és meg kell tanulnia átjutni rajtuk. Nagyon érdekes, hogy sokszor éppen a zene lendített át ezeken a mélypontokon.

– A tanítás meghatározó része az életének. Mit kapott a mestereitől, amit ma már a saját tanítványainak is igyekszik továbbadni?

– A zene egy gyerek életében nemcsak szakmai tudást, hanem önbizalmat, kapaszkodót és önismeretet is adhat. Tanárként az a legfontosabb számomra, hogy minden növendékhez megtaláljam a kulcsot, hiszen egészen másképp kell megszólítani egy kisgyereket és egy fiatal felnőttet.

Kovács Imrétől a stabilitást, a rendszerességet és a biztos szakmai alapokat tanultam meg, Horgas Eszter pedig egy biztos pont lett az életemben. Pedagógusként sokszor gondolkodom azon, vajon lesz-e egyszer olyan tanítványom, aki úgy tekint majd rám, ahogy én tekintek Eszterre.

– Férjével, Cseri Kristóf hegedűművésszel nemcsak az életben, hanem a színpadon is alkotótársak. Hogyan tudják összehangolni a személyes és a művészi kapcsolatot?

– Mindketten úgy érkeztünk meg ebbe a kapcsolatba, hogy valódi társat kerestünk. Egy házasságban természetesen vannak nehezebb időszakok, de a legfontosabb, hogy ezekben is kitartsunk egymás mellett.

A közös munka nagyon természetesen alakult ki közöttünk.

Együtt kezdtünk repertoárt építeni, Kristóf pedig az album létrejöttében is sokat segített. Mindketten szabadúszó művészek vagyunk, ezért fontos számunkra, hogy a közös projektek mellett megőrizzük egymás önálló művészi útját is. Hiszen egy duó egészen másfajta jelenlétet kíván, mint amikor az ember egy jazztrióban vagy vonósnégyesben játszik.

– Hamarosan új életszakaszba lép. Mit gondol, az anyaság hogyan formálja majd a művészethez való viszonyát?

– Az ember előtte el sem tudja képzelni, milyen elementáris erővel van jelen egy gyermek már a várandósság alatt is. Szinte felfoghatatlan érzés számomra, hogy két szív dobog egy testben.

Úgy érzem, az anyaság teljesen új perspektívát fog nyitni bennem nőként és művészként is.

Természetesen tudom, hogy lesznek nehéz, fárasztó időszakok, de közben azt is érzem, hogy az alkotói energiám most is nagyon intenzíven jelen van. A tanév lezárása után szeretnék még dalszerzéssel foglalkozni, mert rengeteg történet van bennem. Augusztusra várjuk a kisbabánkat, és biztos vagyok benne, hogy gyökeresen megváltozik majd az életünk. De azt hiszem, éppen ezek a nagy változások tanítják meg az embert arra, mi az igazán fontos.