Harmincévesen a hazai jazz élvonalában: Oláh Krisztián a sikerről, önismeretről és a saját hang kereséséről

Alig harmincévesen a hazai jazz egyik legkiemelkedőbb képviselője: díjak sora, telt házas koncertek és nemzetközi sikerek kísérik pályáját. A családi örökség súlyáról, a zenei identitás kereséséről, a jazz és a kortárs klasszikus zene találkozásáról, valamint legutóbbi albuma, a Perspectives of Verve tanulságairól beszélgettünk Oláh Krisztián Szakcsi Lakatos Béla-díjas zongoraművésszel, zeneszerzővel.

Fotó: Polyák Attila

– A saját elvárásainak, belső mércéjének mennyire tud megfelelni?

– Azt hiszem, rátapintott a lényegre, nagyon nehezen. Ezzel van a legtöbb dolgom valószínűleg. Most vagyok harmincéves, az elmúlt öt évben rengeteg mindennel foglalkoztam. Majdnem minden területét sikerült lefedni az előadó-művészetnek és zeneszerzésnek abból, ami engem érdekel. Elvégeztem a Zeneakadémián a klasszikus zeneszerzés szakot, ami nagyon fontos volt a saját fejlődésem szempontjából és teljesen megváltoztatta a zenéhez való hozzáállásomat. Most, hogy véget ért ez az ötéves ciklus, igyekszem körvonalazni, hogy mi az az egy-két dolog, amire valóban koncentrálni szeretnék. Ilyenkor megpróbálom elengedni azokat a dolgokat, amiket magam, illetve a külvilág felé megfelelésből csinálok és keresni azokat, amik előre visznek, amikbe hosszú távon őszintén tudok időt és energiát pakolni.

– Negyedik szerzői albuma, a 2025-ben megjelent Perspectives of  Verve magába foglalja mindazt, ami az elmúlt években foglalkoztatta zenei értelemben. Egy komplex, szvitszerűen felépített anyagról van szó, amely a jazz improvizatív szabadságát a kortárs zene tudatos szerkesztésével ötvözi. Lehet egyfajta kiteljesedésnek nevezni ezt az albumot?

– Fontos mérföldkő egy ilyen album, de körülbelül addig kiteljesedés, amíg megjelenik. 

Utána van egy rövid időszak, amikor az adott anyagot érzem a legaktuálisabb megszólalási formának. De már eltelt fél év a megjelenés óta, ilyenkor fejben már ott tartok, hogy az előzőhöz képest mi lesz az a következő lépcsőfok, amit szeretnék az új anyaggal megugrani. Szóval van ennek egy folyamatos változása, és szerintem ez így van rendjén.

– Az a tudatosság, ami ezt az albumot jellemzi, mindig megvolt önben, vagy ez egyfajta zenei és személyiségbeli érés eredménye?

– Nem volt rám mindig jellemző. Az elmúlt öt évben rengeteget tanultam zeneszerzés szakon a mesteremtől, Tornyai Pétertől. A jazz mellett kinyílt számomra a kortárs klasszikus zene világa is, olyan információkat engedtem be, amelyek mind-mind tágították a zenei horizontomat. Ezek fontos elemei a zenei és személyiségbeli érésemnek. Az első saját lemezemen szereplő kompozíciók impulzív módon születő szerzemények voltak, tehát egy hangot se írtam le addig, amíg össze nem állt az egész kompozíció a fejemben. Az utóbbi három lemezt viszont sokkal inkább az előre átgondoltság, a komplexitás jellemzi, még akkor is, hogy ha improvizatív zenéről van szó. A vezérfonal az improvizáció strukturált formába való integrálása volt a fejemben, és talán itt, az utolsó lemeznél sikerült az impulzivitás és az átgondoltság arányát átfordítani. S habár még egy hangot sem írtam le, úgy érzem, a következőnél már organikusabb módon tudom ennek a kettőnek a szintézisét megteremteni.

– Mi jut eszébe arról, hogy zenei identitás?

– Ez egy folyamatosan érő dolog. Valószínűleg most több fogalmam van róla, mint 18 évesen, de biztos vagyok benne, hogy ha húsz év múlva is készül velem egy interjú, erre a kérdésre biztos, hogy adekvátabb választ fogok tudni adni. Az biztosan kiderült számomra, hogy az improvizáció nagyon fontos része a zenei identitásomnak és a klasszikus zene is kikerülhetetlen az életemben. Otthon a jazz mellett természetes úton magamba szívtam, főként a XX. századi klasszikus zenét, mert édesapám rengeteget foglalkozott Bartók és Sztravinszkij műveivel, amikor kicsi voltam. Az igazi klasszikus zenész identitásomat viszont a Bartók Konzervatóriumban öltöttem magamra, ahol klasszikus zongoraszakra jártam, emellett kezdtem el jazzklubokban játszani. 

Fél lábbal a jazzben, fél lábbal a klasszikus zenében gyökerezem, minden, amivel az utóbbi 15 évben foglalkoztam, ennek a két dolognak a következménye.

Fotó: Polyák Attila

– Az előadói vagy a zeneszerzői minőségével van nagyobb barátságban, és el tudja-e képzelni, hogy idővel az egyik felülkerekedik a másikon? 

– Bármit el tudok képzelni. Az elmúlt néhány hónap az elmélyültebb, íróasztalnál történő munkáról szólt. De egy idő után mindig elkezd hiányozni az, hogy előadjak. És ugyanez igaz fordítva is. Nyáron megint lesz picit több koncert, aztán majd újra elkezd hívogatni az íróasztal. Két, egymástól nagyon különböző tevékenységről van szó: az írás egy magányos sport, az előadó-művészet pedig az extrovertált, exhibicionista részét igényli a személyiségemnek. Úgy érzem, hogy egyelőre ez a kettő jól megfér egymás mellett.

– A jazzre sokkal inkább tekint magasművészetként, semmint szórakoztató zeneként. Azzal a műfajjal, amely egykor a füstös klubok nyers, kollektív energiájából és közvetlenségéből táplálkozott, ma már a „steril” hangversenytermekben is találkozunk. Ez óhatatlanul magával hozta az elitizmus és a sznobizmus vádját is. Mennyire találkozik ezzel?

– Ez egy nagyon fontos kérdés. 

A műfaj genezise a negyvenes, ötvenes évek New York-i undergroundjához köthető, ugyanakkor a jazz megvetette a lábát Európában, és ennek máig nagy szerepe van a saját hangunk, stílusunk kialakításában. 

Ahelyett, hogy a jazz konkrét műfaji elemeit importáltuk volna, egyfajta szemlélet- és játékmódot, az improvizációhoz való hozzáállást adaptáltunk a zenei örökségünkbe. Itt, Európában, ha arról beszélünk, hogy mi a mi zenei örökségünk, akkor elsősorban a népzenei gyökereinkre és az elmúlt 300-350 év klasszikus zenéjére gondolunk. Ha ebből indulunk ki és ehhez társítunk egy olyan szemléletmódot, habitust, amire a jazz megtanított minket, akkor abból egy olyan kortárs zene születik, ami nagyon erősen, aktuális érzéseket, gondolatokat megjelenítve képes reflektálni a jelenünkre. Nyilvánvalóan a műfaj szabadságából adódóan a jazz sokféle stílust képes volt magába olvasztani az elmúlt szűk egy évszázad alatt – vannak olyan ágai, amelyek inkább a szórakoztató zene, a könnyűzene felé hajlanak – éppen ezért nehéz azt mondani, hogy a jazz csak magasművészet lehet. Mégis azt gondolom, 

ha a jazzről mint művészetről beszélünk, akkor a legerősebb ága Európában az a vonal, ami a kortárs klasszikus zenével egyenértékűen tud komplex és aktuális lenni.

– Mennyire foglalkozik a befogadhatóság kérdésével?

– Amikor komponálok, akkor pusztán a zenével foglalkozom. Nem az jár a fejemben, hogy ez mennyire fog tetszeni az embereknek, vagy hogy mennyire lesz könnyen befogadható. Abban hiszek, hogy ha tudok valami olyat írni, ami érvényes, meg tudok jeleníteni olyan érzéseket és gondolatokat, amelyek tudnak rezonálni a környezetünkkel, akkor annak lesz közönsége. Mindemellett úgy gondolom, hogy az én zenémnek az ideális befogadókörnyezete nem feltétlenül steril, de mondjuk egy olyan koncertterem, ahol a közönséggel együtt meg tudjuk teremteni azt az aktív és nyitott figyelmet, amelyben a legjobban tud működni a zene. 

Fontosnak tartom a tiszta kommunikációt a közönség felé, hogy tudják, mire kell számítaniuk: egy laza estére, ahol vacsoráznak, beszélgetnek és a háttérben szól valami, ami egyébként kellemes, vagy pedig egy elmélyültebb, nagyobb figyelmet igénylő koncertre, amelynek lehet, hogy a hatása kicsit később fog megérkezni. Az a zene, ami engem foglalkoztat, egyértelműen az utóbbiak közé tartozik.

– Sokfelé, sok formációban láthatjuk, a nyári koncertek, projektek közül melyeket emelné ki?

– Június 10-én 19.30-tól a nyári szezon egyetlen budapesti Oláh Krisztián Quartet koncertje lesz a Klebelsberg-kastély udvarán, mindenkit nagy szeretettel várunk!

Oláh Krisztián 1995. december 17-én született Budapesten. Édesapja Oláh Kálmán, zeneszerző, jazz zongorista. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában klasszikus zongorát tanult, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-zongora szakán folytatta tanulmányait. Nemzetközi figyelmet 2015-ben szerzett, amikor harmadik helyezést ért el a rangos montreux-i jazz-zongoraversenyen. Pályafutása során számos szakmai elismerésben részesült, többek között Junior Prima díjat, Gramofon-díjat, Artisjus előadóművészi díjat, valamint Szakcsi Lakatos Béla-díjat kapott. Zenéjében a jazz improvizatív szabadságát a kortárs klasszikus zene szerkesztettségével ötvözi, saját kompozíciói pedig egyéni hangvételükről és műfaji nyitottságukról ismertek. Előadóként és zeneszerzőként egyaránt aktív, legfontosabb formációja az Oláh Krisztián Quartet. Szerzői albumai – köztük az At the Back of My Mind, a Crescendo és a Perspectives of Verve – a kortárs magyar jazz meghatározó alkotásai közé tartoznak.