A rémálom valósága

Az írónő számára világsikert hozó regény a halálos veszedelmek között vergődő, kiszolgáltatott ember sikolya.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ennyi a regény rövidre fogott cselekménye. Csakhogy a történésekkel legalább egyenrangúan fontos, amit Karina Sainz Borgo a magányos nőt körülvevő Caracasról ír.A történet elején hiánygazdaságról, elképesztő inflációról, korrupcióról, általános lepusztultságról kapunk képet.Nincsenek alapvető élelmiszerek, sem gyógyszerek, egyre hosszabbak az áramszünetek, szemét borítja az utcákat, sötétedés után gyanús alakok lepik el a várost, lövöldözések és robbanások döreje hallatszik, forradalmi gárdisták masíroznak, tüntetőket vernek és garázdálkodnak. Ahogy Sainz Borgo írja: „élni annyit jelentett, mint vadászatra indulni, és élve visszatérni”.

A történet elején Adelaida kijár a temetőbe édesanyja sírjához, és próbál élelmiszerhez jutni. Később azonban már ki sem teheti a lábát a menedékhelyéről, csak a függöny mögül les ki az utcára. Nem hallgathat rádiót, nem nézhet tévét, nem vehet újságot, alig tud valamit a világról.Ahogy szűkül az élettere és a látóköre, úgy réved vissza egyre többször a múltba, úgy idézgeti föl mind gyakrabban gyermekkora emlékeit, a tengerparti nyarakat, rokonai alakját.Fölrémlenek azok az évek, amikor az utcán nem lángoltak a kukák, amikor alkonyatkor is lehetett sétálni, nem marta az ember szemét a könnygáz, és nem kellett közelharcot vívni egy üveg étolajért.Aztán az emlékekből mindegyre visszahuppan a rémes jelenbe, és rádöbben: az emberhez méltó élet lehetőségének vége. Adelaida édesanyja után most már a hazáját siratja.A regény filmszerű jelenetek sorából áll.

A környezet naturalista rajza érzékletesen adja vissza a lepusztultságot, az elhanyagoltságot, a szennyet és a bűzt; ám ahogy múlik az idő, már nem a komfort, az egzisztencia kerül veszélybe, hanem a puszta létezés.Caracas egy disztópia nagyon is valóságos díszleteivel veszi körül Adelaidát, akinek nem marad más választása, mint menekülni – már ha szerencséje lesz.Bár a regény látszólag vaskosan realista, olykor naturalista jelenetek sorából áll, kompozíciójának mégis íve van: kirajzolódik, ahogy a káosz, a zűrzavar átmegy a folytonos életveszélybe, a halálos kiszolgáltatottságba, a forradalom nevében őrületig fokozott kegyetlenség tombolásába. Immár nem arról van szó, hogy nehéz itt élni, hanem arról, hogy lehetetlen. Az életből kiveszett minden, ami emberi. Nem véletlenül mondja a magányos asszony a süket csöndben, az idegen lakásban kuporogva:

Mindent elvettek, még az ordításhoz való jogomat is.

Helyette és a nevében Karina Sainz Borgo sikoltja világgá a rettenetet.
Borítókép: Az író (Forrás: Flickr)