A rémálom valósága

Az írónő számára világsikert hozó regény a halálos veszedelmek között vergődő, kiszolgáltatott ember sikolya.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A venezuelai írónő számára egy csapásra világsikert hozó regény a halálos veszedelmek között vergődő, kiszolgáltatott ember sikolya.Az ezredforduló utáni, káoszban fuldokló Caracasban élő hősnő, a 38 éves Adelaida Falcón édesanyja halála után végképp egyedül marad. Emeleti lakásából csak akkor mozdul ki, ha élelemszerző útra indul. Miközben éppen sikerül egy kis lisztet szereznie, az egyik forradalmi gárda női alakulata elfoglalja a lakását. És amikor tiltakozna a kilakoltatása ellen, kis híján megölik. Adelaida ott áll a lépcsőházban, és fogalma sincs, mi lesz vele. Hosszas kopogtatás után benyit a szomszédasszonyához, akit vérbe fagyva holtan talál.Ebben a pillanatban jut sorsdöntő fölismerésre: most már nem az a kérdés, miképp lehet túlélni a káoszt, de az, túl lehet-e élni egyáltalán.Miután megszabadul a holttesttől, bezárkózik Aurora Peralta lakásába, és napokig úgy él, mint a vakond, behúzott függönyök mögött, lámpát sem gyújtva, lábujjhegyen járva, nehogy az otthonában tanyázó fegyveres gárdistanők megsejtsék, hogy itt maradt a közelben. A lakásban talált konzerveken és ételmaradékokon él, és miközben így vegetál, áttanulmányozza szomszédasszonya iratait.Kezébe kerül Aurora Peralta kivándorló-útlevele; ekkor határozza el, hogy magára ölti szomszédja személyét, és az ő papírjaival fogja elhagyni az országot.

Ennyi a regény rövidre fogott cselekménye. Csakhogy a történésekkel legalább egyenrangúan fontos, amit Karina Sainz Borgo a magányos nőt körülvevő Caracasról ír.A történet elején hiánygazdaságról, elképesztő inflációról, korrupcióról, általános lepusztultságról kapunk képet.Nincsenek alapvető élelmiszerek, sem gyógyszerek, egyre hosszabbak az áramszünetek, szemét borítja az utcákat, sötétedés után gyanús alakok lepik el a várost, lövöldözések és robbanások döreje hallatszik, forradalmi gárdisták masíroznak, tüntetőket vernek és garázdálkodnak. Ahogy Sainz Borgo írja: „élni annyit jelentett, mint vadászatra indulni, és élve visszatérni”.

A történet elején Adelaida kijár a temetőbe édesanyja sírjához, és próbál élelmiszerhez jutni. Később azonban már ki sem teheti a lábát a menedékhelyéről, csak a függöny mögül les ki az utcára. Nem hallgathat rádiót, nem nézhet tévét, nem vehet újságot, alig tud valamit a világról.Ahogy szűkül az élettere és a látóköre, úgy réved vissza egyre többször a múltba, úgy idézgeti föl mind gyakrabban gyermekkora emlékeit, a tengerparti nyarakat, rokonai alakját.Fölrémlenek azok az évek, amikor az utcán nem lángoltak a kukák, amikor alkonyatkor is lehetett sétálni, nem marta az ember szemét a könnygáz, és nem kellett közelharcot vívni egy üveg étolajért.Aztán az emlékekből mindegyre visszahuppan a rémes jelenbe, és rádöbben: az emberhez méltó élet lehetőségének vége. Adelaida édesanyja után most már a hazáját siratja.A regény filmszerű jelenetek sorából áll.

A környezet naturalista rajza érzékletesen adja vissza a lepusztultságot, az elhanyagoltságot, a szennyet és a bűzt; ám ahogy múlik az idő, már nem a komfort, az egzisztencia kerül veszélybe, hanem a puszta létezés.Caracas egy disztópia nagyon is valóságos díszleteivel veszi körül Adelaidát, akinek nem marad más választása, mint menekülni – már ha szerencséje lesz.Bár a regény látszólag vaskosan realista, olykor naturalista jelenetek sorából áll, kompozíciójának mégis íve van: kirajzolódik, ahogy a káosz, a zűrzavar átmegy a folytonos életveszélybe, a halálos kiszolgáltatottságba, a forradalom nevében őrületig fokozott kegyetlenség tombolásába. Immár nem arról van szó, hogy nehéz itt élni, hanem arról, hogy lehetetlen. Az életből kiveszett minden, ami emberi. Nem véletlenül mondja a magányos asszony a süket csöndben, az idegen lakásban kuporogva:

Mindent elvettek, még az ordításhoz való jogomat is.

Helyette és a nevében Karina Sainz Borgo sikoltja világgá a rettenetet.
Borítókép: Az író (Forrás: Flickr)