Amikor Ábel e sorokat rója, éppen zajlik az országgyűlési választás. Írjon róla, ne írjon? – dilemmázott. Végül úgy döntött: nem érdemes előre írni a medve bőrére.
S úgy általában nagyon óvatosan kell bánni mostanság a medvével, mert könnyen úgy járhat az ember, mint Ábel szülővárosa, amely ellen román főügyészségi vizsgálat indult egy medvefej miatt. A medvefejet nem az utcán találták nejlonzacskóba csomagolva, hanem a város címerében, kardélre hányva. De idézzük pontosan a címer (azaz a város) ellen, rendőrségi szakzsargonban megfogalmazott vád szövegét: „állatok ellen elkövetett kegyetlenségre bujt fel a behunyt szemű medvefejet átszúró ezüstszínű penge”. Mondjuk, Ábel olyan formában is el tudta volna képzelni, hogy: medvefejnek látszó tárgy, kardnak látszó tárggyal átszúrva. Vagy: átszúrva látszik lenni. Hiába, a jog nyelve már csak ilyen félős nyelv, amelynek egy érzék nem érzék. Ha azt látja, hogy egy konyhakés mered ki a hulla melléből, az még nem elég ahhoz, hogy leírja: konyhakés. Meg is kell tapogatni, bizonyítani kell, hogy kés, és a konyhában használták, nehogy utólag kiderüljön: partvis volt. Vagy akként használták.
Azt a megfogalmazást azonban, hogy „behunyt szemű medvefej”, férfiasan elismeri, maga is megkönnyezte. Az ügyészségi fogalmazóból minden jel szerint kibukott az elvetélt irodalmár, amit az „ezüstszínű penge” is megerősít. Viszont a város vezetése máris megkönnyebbülhetett, hiszen – tekintve, hogy a medvefej lehunyt szemmel látható a pengén, ami arra utal, hogy vagy elbóbiskolt, vagy elhunyt – e megfogalmazásnak köszönhetően a „különös kegyetlenséggel elkövetett” minősítés már nem alkalmazható. A medve tehát már halott volt a metélés időpontjában. Vagy aludt. És hát Ábel azt is furcsállotta, hogy a vizsgálat nem ismeretlen tettes, hanem a város mint kollektív gyanúsított ellen indult. Nincs hír arról, hogy a rendőrség ujjlenyomatot vett volna a polgármestertől, bekérte volna a vadászati engedéllyel rendelkező városiak listáját, esetleg a medve további testrészeit kereste volna, például házkutatás formájában. A vértanú medve végtisztessége szemmel láthatóan közömbös volt a hatóság számára, csupán a további áldozatokat szerette volna megelőzni. A főügyészség, furcsa mód, az ilyenkor szokásos procedúra (gyanúsított szembesítése a címerrel, alibijének igazolása, poligráfos vizsgálat, óvadék megállapítása s a többi) helyett mindössze a címer elfogadásának iratait összegző dossziét kérte be, személyek beidézésére nem került sor. Sem foganatosítás.
Tény, elég nehéz lett volna beidézni a néhai Izabella királynét. (Bár néha ez egyeseknek sikerül, lásd Formózusz pápa esetét, akinek holttestét utódja kiásatta, bíróság elé állíttatta, és halálra ítélte. Nincs ebben semmi rendkívüli, abban viszont lett volna, ha a tárgyalás úgy zárul, hogy a vádlottat szabadon engedik, és kárpótlást kap.)
A címert ugyanis ő adományozta 1558-ban a városnak, tehát közel fél évezrede aszalódik a medvefej az ezüstszínű pengén. (Na meg egy szív is, amiből viszont nem keletkezett botrány, mert feltehetőleg egy emberé volt.) Izabella leszármazottaira csak azért nem adott ki körözést a román főügyészség, mert a királyné Jagelló lány volt, Krakkóban született, s az ügy így már a V4-eket is érintené. És hát még egy főügyésznek sem ajánlott a magas politika ilyen szintjeire elcsatangolni.
A vizsgálat végül „bűncselekmény hiányában” való felmentéssel zárult, bár Ábel szerint ez így komoly szakmai baki. A medvefej ugyanis igazolja, hogy a bűncselekmény megtörtént, ezért a felmentésnek „bizonyítottság hiányában” kellett volna megtörténnie azzal, hogy újabb bizonyítékok előkerülése esetén ismét előveszik.
Bárhogy is van, az utóbbi időben a medvék miatt rendesen rájár a rúd a székelyekre. Persze semmi kétség, hogy azok a címeres gazemberek, akik a feljelentést tették, magyarellenes érzülettől vezéreltetve tették, de ha normális idők járnának, a főügyész visszaadja a feljelentést, és ledobja a feljelentőt az intézmény műkő lépcsőjén. Hogy mégsem tette, annak csak részben oka a román hatóságok közismert hungarofíliája. Ami többet nyomott a latban, az korunk rákfenéjének, a „progresszív ideológiának” egyik jelentős összetevője: az abszurditásig felturbózott állatvédelem. Ismerve a divatos európai trendek és közösségi oldalak diktatúrája által uralt román közéletet a főügyész nem merte megkockáztatni, hogy érzéketlennek mutatkozzon az állatvédelem iránt. Inkább vállalta, hogy közröhej tárgyává válik. Lám, így jár, aki nem mer férfiasan szembeszállni a „progresszív ideológia” elnevezésű elmekórral és az „európai értékeknek” nevezett hamisítványokkal.
Persze a gügyögő, az ember és állat közötti határokat eltörölni kívánó, az állatokat ostoba módon antropomorfizáló, minden tekintetben túlhajtott állatvédelem nálunk is nagy pusztítást végzett az utca emberének agyában. Aki nem hiszi, nézzen körül a főváros kutyáktól hemzsegő bel- és külvárosi részein, ahol a korunkra jellemző elmebaj elhatalmasodását mutatja, hogy egyre több a ruhás kutya. Ábel még gyermekkorában megtanulta: a kutya szőrzete izoterm, azaz télen-nyáron egyforma hőmérsékleten tartja a kutya testét, ergo „kutyaruhára” semmi szükség. Ma Budapesten ezért megköveznék! Mert hát az állatok iránt táplált gyöngéd, de felrázott érzelmek kicsapták a józan észt, mint pezsgő a dugóját.
Persze megvannak az őrület haszonélvezői is, lásd az efféle reklámokat: „A kutyus is boldog, ha csinos!”, „Ma már ezek a négylábú szőrmókok családtagként élnek”, „A legfontosabb kutyaruha, ami szinte egyetlen kutyus ruhatárából sem hiányozhat, természetesen az esőkabát.” És természetesen a fürdőruha sem – teszi hozzá Ábel –, hiszen a szuka csak nem fürödhet meztelenül a kan kutya előtt. Sétálni pedig dzsoggingban viszik. Hanem egy aggasztó gondatlanságra mégis felfigyelt: a fejfedő hiányára. Úristen, de hiszen lefagyhat a kutyus füle! (Apropó, ma már a „kutyus” az ajánlatos elnevezés, a túl rideg „kutya”, a gyanús „eb”, és a nem píszí „dög” egyaránt kerülendő!) Fontos lenne tehát nemcsak a medve, hanem a kutya fejére is több gondot fordítani! Az előkelő budai kerületekben a kutyák kalapban, a lakótelepeken baseballsapkában sétálhatnának. Vidéken a kucsma lenne ajánlott, ha a józan eszű vidéki ember ki nem röhögne bennünket ezért. De sajna ki.
Mert a vidéki és a székely ember egyaránt úgy gondolja: a kutya állat és nem családtag. Másként Ferenc pápa is azt mondta volna, hogy:
„A család az apa, anya, gyerek – és Bodri.” De pont nem ezt mondta.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)
