Szomjas föld

Magyarország területéről évente átlagosan hat köbkilométernyi vízzel több folyik ki, mint amennyi a folyókon, illetve a csapadékkal érkezik. A Kárpát-medence hosszú távú kiszáradásával kapcsolatban a szakértők évek óta kongatják a vészharangot, és most erre szolgáltat példát a Pilisszentkeresztnél eredő Dera-patak is, amelynek medre az áprilisi esők dacára is porszáraz.

20220512 Tisza tó Kisköre vízügy, gát Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

A talajszintmérő kutakat rendszeresen ellenőrzik a gátőrök. Fotó: Mirkó István

Megtartani a csapadékvizet

A hidroökológus szerint sokat lehetne javítani a helyzeten, de ehhez a hazai vízgazdálkodás teljes szemléletváltására, sőt átfogó reformjára lenne szükség, beleértve a jogszabályi hátteret is. Temérdek jó gyakorlat létezik a víz megtartására, amelyeket a nemzeti parkok maguk is alkalmaznak. A települések ott járnak el helyesen, ahol nem engedik el az összes vizet a patakba, hanem igyekeznek tározni. Időnként felmerül megoldásként a patak duzzasztása is, de mint mondja, ez ellen okkal tiltakoznak az ökológusok, hiszen azok a halfajok, amelyek a sebes folyású hegyi patakokban élnek, nem azonosak az állóvízi fajokkal, márpedig a duzzasztás állóvizeket hoz létre. Ezzel szemben az a minden szempontból jó gyakorlat, ha olyan területeket jelölnek ki a település szélén, amelyek képesek a vizet befogadni, tárolni és elszivárogtatni. A kertekben is szükséges lenne a jó gyakorlatokat alkalmazni, a lényeg, hogy a csapadékvíz helyben maradjon, elszivárogjon és talajvízzé váljon. A Duna–Ipoly Nemzeti Park jó példával jár elöl a vízvisszatartás ügyében – mutat rá a szakember –, hiszen több kisvízfolyás mentén (Hajta, Tápió) árhullámok idején erre kijelölt gyep-, illetve nádas területeket árasztanak el. Ezek a területek élő bizonyítékai annak, hogy az így magasan tartott talajvízszintnek köszönhetően zöldebb a táj, ami mikroklimatikusan is jó a természetnek, de még a környező agrárium is előnyét látja.

A budai hegyvidék kiszáradásával kapcsolatban Tóth Balázs hidroökológus véleményét teljes mértékben osztja Weiperth András biológus, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem, Akvakultúra és Környezetbiztonsági Intézet Természetesvízi Halökológiai Tanszékének tudományos munkatársa is, aki szerint a Dera-patak kiszáradása azért is aggályos, mert ez egy viszonylag stabil kövirákállomány élettere. A kövirák hazánkban védett tízlábú rákfaj, melynek legjelentősebb hazai állományai éppen a főváros agglomerációjának északi hegyvidéki régióiban, így a Pilis, a Visegrádi-hegység és a Börzsöny kisvízfolyásainak felső szakaszain élnek.

A vízi életformák kutatója tudományosan igazolt adatokkal tudja alátámasztani a budai hegyvidék kiszáradásának tényét. Kollégájához hasonlóan ő is az urbanizációs folyamatot jelöli meg a talajvízszint csökkenése egyik fő okozójának, de az elavult metodikát alkalmazó erdőgazdálkodást is felelőssé teszi. Mint mondja, amikor az erdészetek viszonylag nagy területeket termelnek le egyben – és nem szálas vágást végeznek –, a vágásterületek vízmegtartó képessége radikálisan lecsökken. Amikor esik, vagy a tavaszi hóolvadáskor a víz nagyon gyorsan elfolyik a területről, jó eséllyel lemossa a felső, akkor éppen nedves humuszréteget. Ezzel felszínre kerül egy száraz talajréteg, amelyben a magonc egyszerűen nem fogan meg, az erdő természetes felújulása pedig szinte teljesen ellehetetlenül. A közép-magyarországi régióban november és az idei március között szinte alig hullott csapadék, ezért hiába érkeztek meg az áprilisi esők, harminc centi mélységben a talaj csontszáraz, még a zártabb erdőterületek esetén is.

Aszfalt a zöldre

A talajvíz-utánpótlás csökkenése ráadásul nem csak azt a növényzetet veszélyezteti, amelynek a gyökerei nem érik el a mélyebben lévő nedvességet. Hosszú távon megkérdőjelezi azoknak a harminc–háromszáz méteres mélységben elhelyezkedő rétegvíztesteknek az utánpótlását is, amelyek egyébként országszerte – így például a Pilis lábánál is – az ivóvízbázisokat jelentik a számunkra.

A kiutat Weiperth András szerint is a vízmegtartás jelentené, amihez azonban az agglomeráció egészében újra kellene gondolni a területhasználatot. Korlátot kellene szabni a települések növekedésének, hiszen abban a pillanatban, hogy a természetes növényzetet kiirtva lakó- és ipari parkokat építünk, a csapadékvizet kikövezett árkokban vezetjük el, miközben hatalmas zöld felületeket fedünk le betonnal, aszfalttal vagy térkővel, ez a teljes térség talajvízháztartását felboríthatja. A kutató szerint emellett valamennyi felszíni vízfolyás, mező- és erdőgazdálkodási terület használatát újra kellene gondolni. Tudván azt, hogy komoly gazdasági érdekeket sért, már annak is örülne, ha első lépésként legalább a Natura 2000-es területeken előírnák az erdőgazdálkodók számára a szálaló vágást, amely mind a biodiverzitás, az erózió, mind a talajvízháztartás tekintetében fenntartható volna. Részben a vízháztartási problémák miatt egyes uniós tagállamokban a szakértők javasolják az üzemszerű erdőgazdálkodás teljes leállítását a Natura 2000-es erdőterületeken.

Mire példa Kisköre?

A Dera-patak kapcsán csak a hegyvidéki tájhasználatról beszéltünk, de a szakemberek szerint a vízkészletekkel a sík vidéken is komoly problémák vannak. A kiskörei vízlépcsőnél találkoztunk Lovas Attila vízmérnökkel, a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetőjével, aki igazgatóként 7200 négyzetkilométernyi terület vízgazdálkodásáért felel az Alföld közepén. Mérnökként az ökológusokhoz hasonlóan szintén a vízvisszatartást sürgeti, mert mint mondja, a Tisza mai formájában az év nagyobbik részében, amikor alacsony a vízhozam, szó szerint lecsapolja az Alföldet, ami nem pótlódik vissza maradéktalanul a magas vízállás rövid periódusai idején. Az egyenleg évről évre negatív, ezt az ellenőrzőkutak adatai is alátámasztják, és a növényzetben bekövetkező változások is jelzik.

A megoldás elvileg egyszerű: valahogy meg kell támasztani a felszín alatti víztesteket.

A megtámasztásnak több modellje létezik. Az egyik ilyen megoldás a visszaduzzasztás.

A kiskörei vízlépcső felett létrejött Tisza-tó szintje egész évben kellően magas ahhoz, hogy környezetében a talajvíz ne szivárogjon át a folyóba, míg a duzzasztómű alatt – ahol ottjártunkkor hat méterrel alacsonyabb volt a vízszint – éppen ez történik. Az igazgató a jelenséget egy számítógépes térképen is megmutatja, amelyen színek és szintvonalak ábrázolják, hogy a rekordszáraz 2013 áprilisa és augusztusa között Kisköre alatt volt olyan folyóközeli sáv, ahol tíz méter volt a talajvízszint-ingadozás.

Ennél egyszerűbb és olcsóbb műszaki megoldás a fenékküszöb, amely nem engedi, hogy egy meghatározott minimum alá csökkenjen a folyó szintje. Ilyenből Szolnoknál kettő is van, de a Zagyván, illetve a Szigetköz vízpótlása érdekében a Dunán is jó szolgálatot tesz. Léteznek kevésbé mérnöki megoldások is, mint amilyen a szaknyelven érdességnövelésnek mondott módszer, ami a gyakorlatban megfelelő fafajtákat jelent egyes gondozott árterekben. Ezek bár átengedik, de lassítják az árhullám levonulását.

Az integrált vízgazdálkodás fontos elemét képezik a belvízcsatornák is, amelyek a mezőgazdasági hasznuk mellett a talajvíz-utánpótlás szempontjából is számítanak. Árhullám idején feltöltik, majd amikor apadni kezd a Tisza, a vízügyi zsilipekkel megakadályozzák, hogy a csatorna vize visszatérjen a folyóba. A számarányokkal persze érdemes tisztában lenni: míg a felszíni vízfolyásokba az érintett területen összesen kétszázmillió köbmétert lehet „betárazni”, addig egyetlen aszályos évben, például 2013-ban 4,5 milliárd köbméter víz tűnt el a talajból.

Komoly eredményt lehetne elérni azzal is, ha a tisztított kommunális szennyvizeket nem a folyókba vezetnénk vissza a tisztítótelepekről, hanem ahogy régen is történt, szikkasztótavakba engednénk, vagy nyárfásokban, energianövény-ültetvényeken öntöznénk szét, ahonnan szintén visszaszivároghatna a talajba. Ne felejtsük el – hangsúlyozza a szakember –, hogy a vízművek a rétegvízbázisokból emelik ki az ivóvíz „alapanyagát”, amelynek ha lassan is, de szintén pótlódnia kellene valahogy. A felszínen már megmutatkozó jelekből addig kellene okulnunk, ameddig nem késő.

Borítókép: A kiskörei hallépcső lehetővé teszi a halak akadálytalan átjárását a duzzasztóműnél. A Tisza az év nagyobbik részében, amikor alacsony a vízhozam, „lecsapolja” az Alföldet (Fotók: Mirkó István)