Pilisszentkereszt alatt nem sokkal nemrégiben kialakított pihenőhely fogadja a Dera-szurdokba igyekvő turistákat. Kedvelt túracélpont, ottjártunkkor is épp egy fiatalokból álló csoport vadkempingezik a közelben, szemlátomást álmosan, csendben ücsörögve heverik ki az előző esti tábortűz fáradalmait. A szellő fújta erdő morajlása, a madarak szólóéneke a Dera-szurdok felé igyekvő Kovács-patak csobogásával együtt alkot idegnyugtató összhangzatot. A Dera-szurdokban azonban csak a két patak torkolatától lefelé csordogál víz, felette a látvány elszomorító.
A patakpartról Pilisszentkeresztre visszatérve megszólítunk helybelieket, akik egybehangzóan mondják, hogy a Dera-patak emberemlékezet óta ilyen szeszélyes: hóolvadáskor zúdul benne a víz lefelé, csapadékmentes időszakban pedig kiszárad, illetve állóvíz alakul ki a laposabb szakaszokon. A patak egy karsztforrástól ered, de a forrásból sem mindig tör elő víz. 2010 tavaszán villámárvízzel fenyegette a falut – emlékszik vissza egy férfi, aki ötven éve él itt, és nem lát a mostani kiszáradásban semmi rendkívülit. Nem úgy egy idős gazda, aki szerint régen minden más volt, sosem volt száraz a Dera medre. Kérdés, hogy e vélekedésekből mi igaz, hiszen az emlékezet sok mindent megszépít.
Vajon kell-e kongatni a vészharangot? Ennek megválaszolására szakembereket kerestünk, akik szerint ez nem lehet kérdés: nagyon is időszerű a vészriadó! Elsőként a területileg illetékes Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság hidroökológiai referenséhez, Tóth Balázshoz fordultunk, aki szerint tendencia, hogy a felszíni vízfolyásokban évről évre egyre kevesebb a víz, és egyre hosszabbak a vízhiányos időszakok, ami egy komplex összefüggésrendszer következménye.
Az egész Pilis kiszáradásának lehetünk a tanúi. A bajok gyökerét, a vízhiányt könnyű volna a klímaváltozással magyarázni, de nem ez a legfontosabb ok. Az igaz, hogy kevesebb a lassú eső, és több a hirtelen lezúduló csapadék, amelynek nincs ideje a talajba szivárogni. Csakhogy a túl gyors leszaladás sokszor azzal a települési csapadékvíz-elvezetési gyakorlattal függ össze, miszerint hajlamosak vagyunk kibetonozni az árkokat a víz gyors eltávolítása érdekében. Ha nem kap a talaj, illetve a felszín alatti vízbázis a felszínről megfelelő utánpótlást, akkor utóbb hiába érkezik csapadék, egyrészt a szomjazó talaj azonnal elnyeli, nincs, ami a patakot táplálná, másrészt a vízfolyás a talaj felől sem kap utánpótlást.