Az 1918 novemberében aláírt padovai fegyverszünetet követően – amely lezárta az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborús szereplését – a győztes olasz fél indokoltnak látta, hogy katonai bizottságot küldjön Budapestre. E testület 1919 májusában érkezett a magyar fővárosba a negyvenes éveinek elején járó Guido Romanelli vezetésével.
Az alezredes hamar átlátta, hogy megbízatása nem pusztán katonai, de diplomáciai és humanitárius feladatok ellátására is szólítja, ezért olyan ügyekben is fellépett, amelyek – egyesek szerint – nem tartoztak (volna) a szigorúan vett feladatkörébe. Eredményesen tiltakozott például a Tanácsköztársaság megdöntését célzó – 1919. június 24-én kirobbant, s június 25-re már le is vert – felkelésben részt vevők kivégzése ellen. Így kétszáznál is több ludovikás tisztnövendék köszönheti neki az életét. A román megszállás ellen is fellépett, mire a román fél bepanaszolta a feletteseinél – abban, hogy novemberben már el is mozdították a beosztásából, bizonyára ennek is szerepe volt.
Romanelli 1922 novemberében tért vissza Magyarországra, hogy részt vegyen a nagyszabású ünnepségen, amelyet a tiszteletére tartottak az Országházban. 1938-tól 44-ig – immár civilként – szintén Budapesten élt, és a Magyar–Olasz Bank elnöki teendőit látta el.
E katona, kvázidiplomata és embermentő emlékiratai jelentek meg most magyarul. A könyvből – amelynek elején a szerző úgy jellemzi munkáját, mint „a magyar bolsevizmus kemény, gyötrelmes és álnok napjairól” szóló beszámolót – értelmes, józan gondolkodású katona képe rajzolódik ki, aki saját döntések meghozatalától s azok végrehajtásától sem riad vissza. Gördülékeny stílusban megírt szövegéből kiderül, milyen benyomást tett rá Kun Béla, amikor először tárgyalt vele – szalonnával és sörrel jóllakott német kereskedőre emlékeztette, és ellenszenvesnek találta –; ahogy az is, milyen gondolatai támadtak, amikor értesült a ludovikás fiatalok tervezett kivégzéséről:
Vajon közömbös szemlélője tudnék-e maradni ily mértékű embertelenségnek? […] Ha szemet hunynék, azzal nem tagadnám-e meg Olaszországom műveltségének múltját és hagyományát?
Ha a szerző valamiben téved, azt a szaklektori feladatokat ellátó Csorba László lábjegyzetben azonnal pontosítja, de az általa írott bevezető is segíti az olvasó tisztánlátását. Ebben például rávilágít: Romanelli – pozíciójából adódóan – bizonyára tudott arról, hogy az olasz fél részéről nemcsak gazdasági szállítmányok, de fegyver és hadianyag is érkezik a magyar tanácskormányhoz. Elképzelhető tehát, hogy részben épp emiatt törekedett arra, hogy tevékenysége meghaladja a szigorúan vett katonai feladatokat. Továbbá Romanelli kedvezőtlen képet fest Vittorio Cerruti olasz diplomatáról. A teljesebb képhez azonban az is hozzátartozik, hogy Cerruti – mivel a színigazgatóként ismert Paulay Ede lányát vette feleségül – komoly magyar kötődéssel bírt, és a második világháború után sokat segített az Olaszországba emigráló Márai Sándor helyzetének rendezésében.
