A tanatológia oktatása országszerte attitűdváltást tűzött ki célul

A halál a nyugati kultúrkörben negatív fogalom. A legtöbb ember nem tudja kezelni saját mulandóságát, így nemzedékek nőnek fel anélkül, hogy tudnák, hogyan kellene egy haldoklóhoz szólni. A tanatológia oktatása országszerte a hozzáállásunk megváltoztatását tűzte ki célul.

Fotó: Komka Péter Forrás: MTI

Régi mondás, hogy a halál és az álom testvérek. A görög mitológiában Hüpnosz, az Álom és Thanatosz, a Halál valóban ikertestvérek voltak, akik sötét alvilági palotában éltek, így nem csoda, hogy őseink évezredekig gondolták az alvást a halál testvérének. 

A gyertyával gyéren megvilágított éjszakában démonoktól vagy attól féltek, hogy nem ébrednek fel többé. Ugyanakkor ez a hiedelemvilág közel tartotta a haldoklás és a halál élményét, így már az egészen kicsi gyerekeket is odavitték a haldoklókhoz elbúcsúzni. A gyerekeknek megvolt a szerepük a rítusokban, akár a háznál, akár a templomban vagy a temetőben.

Ma sokan még temetésre sem viszik a kicsiket, mondván úgyse értenék vagy megijednének. Ez azonban azt okozza, hogy generációk nőnek fel a halállal kapcsolatos természetes ismeretek nélkül, amikor végül mégis találkoznak haldoklókkal, sokszor a viszolygás az első érzésük.

A tanatológia tudománya tisztában van azzal, hogy fiatalként az ember hiába tudja, hogy mindenki meg fog halni, azt valójában igyekszik száműzni, és agya eldugott részében azt hiszi, örökké élhet. Idősként, ahogy egyre több ismerős távozik, a reménytelenség és véglegesség tudata marad.

– A magyar parasztság halotti rítusai kivesztek a XX. század során, pedig ezek a repetitív (ismétlődő) dramaturgiák segítettek feldolgozni a veszteséget, mankót nyújtottak, hogy a nehéz élethelyzetben mit kell csinálni. Régen az emberek együtt szervezték a rokonsággal saját temetésüket, végrendelkeztek, egy életen át készültek az utolsó mondatukra, a modern társadalomban viszont tabuvá vált a halál. 

Nagy tömegben fordul elő, irracionálisnak tűnik, a materializáció és szekularizáció nyomán az emberek nem tudják kezelni. A fogyasztói társadalom végképp zárójelbe teszi, mivel ebben a folyamatos halmozás a legfontosabb, az utolsó pillanatokban azonban ez nem számít. Így kialakult társadalmi elvárásként a diszkrét halál, tehát, hogy a haldokló vonuljon el minél távolabb, és csendben haljon meg, mintha nem történt volna semmi. Ez rendkívül toxikus mind a haldokló számára, hiszen egyedül marad, mind a gyászolók számára – magyarázza Barabás Katalin, a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Kar docense.

– Mára megszűntek a rítusok, türelmetlen társadalomban élünk. Nincs gyászruha vagy gyászszalag, még a temetésig kap bizonyos türelmi időt a gyászoló, de utána már elvárja társadalom, hogy lépjen tovább, és ennek a gyászoló próbál megfelelni. Pedig a gyász még hétköznapi esetben is egy évig tart, nemhogy olyan nehéz helyzetekben, mint például egy gyermek elvesztése – teszi hozzá Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézet docense.

A tanatológia mint tudományág a XX. század második felében kezdett fejlődni az angolszász országokban. Évszázadokig a haldoklás családi, otthoni környezetben történt, amely az amerikai polgárháború idején változott meg. 

A hivatalos szervek ekkor szembesültek először a modern kor során nagy mennyiségű, otthontól távol bekövetkező haláleseménnyel, amelyet kezelni kellett. Elindult az adminisztráció, illetve a temetési ipar, amely a XX. század elejére Európában is terjedni kezdett, majd az első világháború és a spanyolnáthajárvány nyomán végképp teret nyert. 

Ennek ellenére az öreg kontinensen még a második világháború környékén is gyakori volt az otthoni, családi körben bekövetkező haláleset. Az elmúlt ötven évben a jóléti társadalom kiterjesztésével azonban teljesen elszakadt a nyugati kultúrkör a haláltól és annak kezelésétől.

– Amikor a nyolcvanas években először hallottam Polcz Alaine-t gyerekekről és haldoklásról beszélni, teljesen újdonság volt. Aztán 1998-ban kaptam lehetőséget a magatartás-tudományi csoport megszervezésére, ahol már elkezdhettem foglalkozni a kérdéssel. Szegeden a kétezres évek óta tanítjuk a tanatológiát. Rendkívül népszerű a kurzus, hiába választható a tantárgy. Az ismeretek átadása mellett az attitűdformálás a célunk, hogy megszűnjön a halállal kapcsolatos hárítás, és oda tudjanak ülni a diákok a haldoklók mellé – mondja el Barabás Katalin.

– A tanatológia oktatása 2004-ben indult a Semmelweis Egyetemen, miután Pilling János kollégámmal végeztünk egy kutatást orvostanhallgatók, orvosok és ápolók között, hogyan állnak a haldoklás, illetve a halál kérdéséhez. Azt találtuk, illetve más kutatások is rámutattak, hogy nagyon keveset beszélnek a legrosszabb állapotban lévő betegekkel, erősebb a halálfélelmük, és sokan éppen emiatt választják az orvosi szakmát, hogy legyőzzék a félelmüket – magyarázza Hegedűs Katalin.

A tanatológia célja, hogy számos oldalról vizsgálja a haldoklás és a halál kérdését, beleértve a fizikai, etikai, spirituális, orvosi, szociológiai és pszichológiai szempontokat is.

 Az oktatás ennek megfelelően több tudományágat érint, a különféle orvosi egyetemeken rendre adnak elő a témában onkológusok, intenzív osztályon dolgozók, fiatal rezidensek, pszichológusok, hospice-munkatársak, akik az általuk ismert első haldoklóról vagy egy különösen megrázó­ esetről beszélnek. Karácsony környékén papok, lelkészek, rabbik a spiritualitásról, szenvedésről, halál utáni életről beszélnek, de médiaszakemberek vagy betegjogászok is megfordulnak a kurzusokon.

– Változott az elmúlt években az oktatás – mondja el Barabás Katalin. 

– Először inkább előadásokat tartottunk, aztán kiderült, hogy a kerekasztal-beszélgetések sokkal mélyebben bevonják a diákokat. Ilyenkor szó sincs a telefon elővételéről, mindannyian ott ülünk csendben, és hallgatjuk a történeteket. A legmegrázóbb esetek a perinatális halálozás kapcsán szoktak előjönni, mikor édesanyák önként jönnek elmesélni, mi volt akkor, ami jólesett az orvostól és mi volt az, amit nehezen viseltek el. Csoportfoglalkozások is vannak, amikor a személyes élmények nyomán a könnyeket sem tudjuk elrejteni.

– Nagyon megrázó történetek kerülnek elő akár a csoportfoglalkozások, akár a félévi dolgozatok alkalmával. A csoportfoglalkozásokon személyes élményeket beszélünk meg, milyen kommunikációs zavar lépett fel esetleg, amikor haldoklóval beszéltek, vagy személyes veszteség esetén mertek-e a diákok közeledni a betegekhez, milyen temetési szokásokat ismernek, melyeket tudják elfogadni. 

Gyakori tapasztalat, hogy félnek odamenni a haldoklókhoz, bizonytalanságot, szorongást éreznek, de a hasonló kurzusok segíthetnek ezt feloldani. Rendkívül megrázó volt például egy húszéves lány története, aki az előző évben veszítette el leukémiában az édesanyját, akit megbetegedésekor mindenki kerülni kezdett. 

A lány viszont hangsúlyozta, hogy az édesanyja ugyanaz az ember, mint korábban, tehát nem szabad diszkriminálni senkit csak azért, mert beteg – teszi hozzá Hegedűs Katalin.

A tanatológia tudománya az elmúlt években sokat fejlődött. Ez egyrészt köszönhető a pszichológia fejlődésének, másrészt az oktatásnak. Török kutatók mutatták ki a kétezres évek elején, hogy milyen sokat segít a szemléletváltásban a haldoklástudomány ismertetése. 

Így például a ma negyvenévesnél fiatalabb orvosok már nem alkalmazzák a harminc éve még bevett gyakorlatot, ha egy menthetetlen beteggel találkoznak, akkor az orvosi szakzsargon mögé bújva mondják el a problémát, nehogy értse a beteg, miről van szó, és esetleg pánikba essen. Ma a leletek kézben tartása, illetve az internet nyomán bárki tud orvosi információt szerezni, illetve előtérbe került a mentális egészség, ami szintén hangsúlyozza a beteg jogát az információkhoz.

Az oktatásban a testi kérdések mellett a lelki sík még mindig kisebb hangsúlyt kap. Hegedűs Katalin szerint az egyetemen inkább a szomatikus problémák kerülnek előtérbe, tehát egy boncasztalon nem az ember halála van fókuszban, hanem a máj vagy a lép állapota. A szakember úgy gondolja, hogy bár fontos a fizikai tudás átadása, az arany középutat kellene megtalálni, hogy érzékeltessék a hallgatókkal, hogy mindig emberrel foglalkoznak.

– Tanatológus nagyon kevés hallgató lesz, de orvosként sokszor kell szembesülni a haldoklással, különösen a krónikus belgyógyászat, az onkológia területén vagy éppen a palliatív ellátásban, amely kifejezetten a fájdalomcsillapítással foglalkozik gyógyíthatatlan betegek esetén – magyarázza Barabás Katalin.

A szakértők egyetértenek abban, hogy a pozitív halál kultúrájának megteremtése mindannyiunk érdeke. Jelenleg azokat a szakmákat tartjuk megbecsülendőnek, amelyek az élet megőrzésével foglalkoznak, pedig a halál erővel és reménnyel való kezelése éppoly fontos. Ahogy Barabás Katalin fogalmaz, „a halál nem fér ma bele a sikeres életmódba, pedig a diákok is elmondják, hogy egy sikeres élet után elégedetten távozni megnyugtató az ember számára”.

Borítókép: Idős férfi az egri Markhot Ferenc Kórház hospice-osztályán (a 38. Magyar Sajtófotó Pályázat díjazott fotósorozatának darabja9 (Fotó: MTI/Komka Péter)