Megjelent a veszprémi mártír, Brusznyai Árpád feleségének naplója

Megrendítő olvasmányt jelentetett meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Brusznyai Árpádné Honti Ilona ­naplóját, amelyet az asszony férjének írt, aki az 1956-os forradalomban betöltött szerepe miatt került börtönbe. A 2017-ben kiadott, most tanulmányokkal bővítve napvilágot látott dokumentumból kiderül, mekkora fizikai-­lelki ­állóképesség kellett ahhoz, hogy Ilona fenntartsa a férfi elhurcolásával csonkává váló családot. Cikkünkben­ nemcsak egy ártatlanul elítélt értelmiségi, de az emlékét évtizedeken át ápoló felesége arc­képét is megrajzoljuk.

A Brusznyai házaspár Margit lányukkal. „Kisgyerekként nem tudhattam, milyen az, ha él az ember édesapja”. Fotó: A Brusznyai család gyűjteménye

Mire kitört az ’56-os forradalom, Brusznyai a város ismert és tisztelt alakjává vált: népszerű pedagógus volt, az oktatási időn túl kórust vezetett, és eljárt az általa alapított értelmiségi vitaklub, a Batsányi Kör estjeire. Aligha véletlen, hogy október 23-án beválasztották a Veszprém Megyei Forradalmi Tanácsba, amelyet november 1-jétől elnökként vezetett. Mindent megtett azért, hogy a városban ne szabaduljanak el az indulatok, megőrizzék a rendet, a közbiztonságot. Tanítványait forradalmi egységekbe szervezte, de nem engedte őket fegyveres harcok közelébe. Ugyanakkor több foglyul ejtett ÁVH-s és pártembert mentett meg a lincseléstől.

A forradalom leverése után aztán elvesztette az állását, és mert a lakásukat visszavette az állam, családjával együtt visszaköltözött Vácra, Ilona szüleihez. A rendőrség többször is őrizetbe vette, hogy az őszi eseményekben betöltött szerepéről faggassák, de hosszabb-rövidebb idő elteltével elengedték.

– Barátai, ismerősei biztatták, menjen külföldre, hogy elkerülje a felelősségre vonást, de ő maradt. Kitartott amellett, hogy nem követett el semmi törvénybe ütközőt, így a hatalomnak nem lehet oka arra, hogy megbüntesse. Mondhatjuk, hogy kissé naiv és idealista volt, de nem csak ez tartotta itthon. Meggyőződése volt, hogy idehaza van dolga – mondja Nagy András, a kötet egyik szerkesztője, a Pannon Egyetemen működő, Brusznyai Árpád élettörténetét kutató és dokumentáló munkacsoport volt vezetője. 

– Ha mégis a távozás mellett dönt, külföldön fényes karriert futhatott volna be: nemcsak görögül és latinul beszélt kitűnően, de németül is, így nem érzékelt volna különösebb nyelvi korlátokat. És ha felmutatja Moravcsik Gyula ajánlólevelét, bármelyik egyetemen tárt karokkal fogadták volna.

Brusznyai Árpád 57. áprilisi – sorrendben az ötödik – letartóztatása után nem térhetett haza többé. Felesége ebben az időszakban kezdett naplót vezetni, hogy szabadulása után a férje megismerhesse a családi élet azon eseményeit, amelyeken a fogsága miatt nem lehet jelen.

Az 1957 júliusában kezdett és ’58 januárjában félbehagyott feljegyzésekből mélyen hívő, a férjét őszintén szerető és önfeladóan maga elé helyező fiatalasszony képe bontakozik ki. „Édesapa”, „drága Kisfiam”, „édes jó Párom” – jellemzően e szavakkal szólítja meg a férjét, ami jól mutatja, mennyire szoros volt kettejük viszonya. A naplóban értelemszerűen kiemelt helyet kap Margitka. Édesanyja részletesen megörökíti különféle megnyilatkozásait, hangulatának változásait, egészségi állapotát.

Kiderül, hogy a gyerek kötődik édesapjához: a portréjával fekszik és kel, ahhoz beszél, azt informálja a vele történt kisebb-nagyobb dolgokról.

Margitka ugyanakkor édesanyja kétségbeesését és bánatát is érzékeli, és – amint a kötet címéül választott idézet is igazolja – igyekszik vigasztalni, lelket önteni belé. „Néha szinte el sem hiszem, hogy csak 3 éves múlt ez a csöppség. Néha úgy viselkedik, mint egy nagy!”, rögzíti egy helyütt ámulva az édesanyja, aki a füzetben nem titkolja kétségeit, lehangoltságát sem.

„Margitka szépen alszik, miután jól beebédelt. Aranyos volt, arra gondolt, amire én. Vajon mit ettél Te ma? Megkérdezte a fényképtől: »Édesapa, Te is ebédeltél már? Mit ebédeltél? Gyere haza, adunk édesanyával sok ennivalót.« De szívesen tenném Eléd, kisfiam! De mikor lesz az? Lesz-e egyáltalán? Bízzam Benned! Nem tudok! Mi múlik rajtad? Semmi vagy nem sok. Hiszen folyton azt boncolgatom, mivel vádolnak, mit igyekeznek Rád hárítani a vádlott-társaid, s ebből mit hisz el az ügyész? […] mikor lesz már vége ennek az őrült bizonytalanságnak, amibe tönkremegy az egész család” – fogalmaz például 1957. augusztus 11-én.

És néhány további részlet, amely híven érzékelteti az asszony lelkiállapotát: „Nagyon rossz nekünk Nélküled!!” (Augusztus 14.) „Ugye, hazajössz, Drága Párom!” (Augusztus 28.) „Már nem tudom, hogy meneküljek a nyomasztó gondolatoktól. […] szinte reszketek mostanában esténként, és 1-2 óráig fent vagyok, nem tudok aludni.” (Szeptember 3.)

A meghurcolt férfi végső nyughelye az Új köztemető 301-es parcellájában. Fotó: A Brusznyai család gyűjteménye

Ügyvéd önmérséklet nélkül

A napló egyik súlyponti kérdése, hogy a családnak sikerül-e ügyvédet találni, aki vállalja Brusznyai Árpád védelmét. Több embert is megkerestek e célból, míg végül akadt egy jogász, aki nem tért ki a megbízás elől – csakhogy ötezer forintot kért munkadíjként.
– Az ügyvéd ötször annyi pénzt kért egyetlen feladatért, mint amennyiért mások egy hónapon keresztül dolgoztak. Tudnia kellett, hogy egyedülálló, állástalan édesanyával van dolga – mégsem gyakorolt különösebb önmérsékletet, amikor a javadalmazásáról volt szó – jegyzi meg Nagy András.

A díjat végül a család és a rokonság adta össze; a feljegyzésekből az is kiderül, hogy túlnyomó része – mintegy háromezer forint – Árpád pap testvérétől, Józseftől származott.

Noha a védő megdolgozott a pénzéért, csodát tenni nem tudott: Brusznyai Árpád – családi háttere és addigi pályafutása alapján – tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a hatalom koncepciós perben őt tegye meg a Veszprémben és a megyében történt „ellenforradalmi események” legfőbb felelősének. Így az 1957. október 19-én meghozott ítéletében a bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése” miatt.

Pap János levele

Miután a család és a rokonság túljutott a kezdeti sokkon, belenyugodott a verdiktbe. „Csak egy volt a fontos, hogy az életed megmaradjon”, foglalja össze az uralkodó véleményt Ilona. (Október 23.)

És valóban, ha nem változott volna a helyzet, Brusznyai Árpád bizonyára a ’63-as kádári amnesztiával szabadul, tehát öt évet kellett volna kibírnia a rácsok között. Csakhogy az ügyész súlyosbításért fellebbezett, és az 1958. január 7-én megtartott másodfokú tárgyaláson a bíróság módosította az elsőfokú ítéletet: kötél általi halál.

A bírói tanácsot Szimler János ezredes vezette – az a marós segédmunkásból lett hadbíró, akinek nevéhez csaknem harminc halálos ítélet kapcsolható a megtorló perek történetében. Mégsem valószínű, hogy egy ügyész túlbuzgósága és egy hadbíró keménykezűsége okozta volna Brusznyai Árpád végzetét. Sorsának alakulásában inkább annak a levélnek lehetett szerepe, amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt Veszprém megyei első titkára, Pap János küldött a Legfelsőbb Bírósághoz 1957. november 2-i dátummal. Ebben a párt helyi vezetője – „a megye kommunistái, becsületes dolgozói” nevében – kifejezte csalódottságát az enyhének tartott ítélet miatt, és szigorúbb meghozatalára kérte a bíróságot.

– A kutatók egyetértenek abban, hogy a bíróság döntően eme „ösztönzés” hatására szigorított másodfokon. Talán azt szerették volna kifejezésre juttatni, hogy meghallották a nép – pontosabban: „a becsületesen dolgozó kommunisták” – hangját, és készek az elvárásaiknak megfelelően cselekedni – mondja Nagy András.

Pap János és Brusznyai Árpád egyébként személyesen ismerték egymást. 1956 novemberében találkoztak, amikor Pap azzal kereste fel Brusznyait – aki a Forradalmi Tanács elnöke volt ekkor –, hogy segítsen neki technikusi végzettségének megfelelő munkát találni. Brusznyai így is tett.

– Pap önérzetén alighanem éppen ezzel okozott olyan sérelmet, amelyen az sehogyan sem tudott túllépni. Egyes emberek nem tudnak mit kezdeni mások nagyvonalúságával, és a nekik tett szívességek emlékét úgy akarják utóbb megsemmisíteni, hogy kitörlik az életből azokat, akikhez köthetők. Aligha túlzó feltételezés, hogy Pap János ilyen ember volt – véli Nagy András.

Brusznyai Árpádot január 9-én 6 óra 59 perckor a Budapesti Országos Börtön (a Kozma utcai „Gyűjtő”) udvarán felállított akasztófa alá vezették. Rabtársai visszaemlékezései szerint végig a Himnuszt énekelte mindaddig, amíg a torkát a kötél el nem szorította – az orvosok 7 óra 11 perckor jelentették a halál beálltát.

Amikor Honti Ilona rádöbbent, hogy sorainak címzettje többé nem tér haza, nem írt tovább a füzetbe. Ebből azonban nem következett az, hogy felhagyott volna az ’57 tavaszától magáénak érzett, lelkiismeretesen teljesített feladattal: férje ügyének intézésével. 1989-ben, a vége felé közeledő, puhuló diktatúra hivatalos szerveinek kelletlenségét legyűrve exhumáltatta a férfi maradványait – amelyek addig jeltelen sírban nyugodtak a rákoskeresztúri Új köztemető hírhedt 301-es parcellájában –, majd ünnepélyesen újratemettette Brusznyai Árpádot. 1990 áprilisában a Győri Katonai Bíróság kimondta, hogy az ’58-ban meghozott ítéletet semmisnek kell tekinteni. 1991-ben Veszprém városa posztumusz díszpolgárává választotta Brusznyait, 2008-ban – kivégzésének ötvenedik évfordulóján – a megyeháza előtti téren szobrot állítottak az emlékére.

Egykori ellenfele, Pap János ekkor már tizennégy éve nem volt az élők sorában: a megyei pártvezetőből a hatvanas évek elejére belügyminiszterré, azt követően miniszterelnök-helyettessé avanzsáló férfi 94 februárjában lelőtte beteg feleségét, majd magával is végzett.

Emlékek nélkül

Brusznyai Árpád özvegye tíz évvel élte őt túl: miután ötvenegy éves korában – szívbetegsége miatt – leszázalékolták élelmezésvezetői állásából, évtizedekig abból élt, hogy vidéki plébániákon vállalt házvezetői állást. 2004-ben hunyt el, Vácott, boldog nagymamaként. Lánya, Margit zenetanár és karvezető lett, a váci zeneiskolában oktatott. Két gyermeke született. Egy 2014-es veszprémi megemlékezésen elmondta: mivel három és fél éves korában veszítette el az édesapját, nem maradtak emlékei róla.

„Kisgyerekként nem tudhattam, milyen az, ha él az ember édesapja […]. Egyetlen nagy titok élt a lelkemben: apám meghalt a szabadságért – így mondta anyám –, de erről nem szabad beszélni” – fogalmazott a beszédben, amelynek szövege szintén olvasható a kötetben. „Sorstársaimhoz képest könnyebb volt az életem, mert sem az iskolában, sem a környezetemben nem bántottak, inkább segítőkészséget, szeretetet éreztem, Apámnak köszönhetően. […] Tanulhattam, felvettek a Zeneakadémia énektanár- és karvezetőképző szakára, diplomázhattam, majd dolgozhattam. […] Ahogy ezeket mondom, úgy tűnhet, egyszerű volt az eddigi út. Nem volt az. Inkább csak a többi »’56-os gyerek« életútjának ismeretében érezhetem: nem kellett annyit szenvednem, mint sokuknak.”

Borítókép: Brusznyai Árpádné Honti Ilona férje koponyájával a budapesti Új köztemető 301-es parcellájában az exhumáláskor, 1989 (Fotó: A Brusznyai család gyűjteménye)