Világos, mint a nap…
Világos, hogy egyfelől mostantól a maximum egyperces pressmani filmecskék időszaka következik, mivel ma a legfeljebb egypercnyi, képes üzeneteket lehet eljuttatni a célközönség agyába (célközönsége válogatja, persze, Pressmané ilyen).
S még ennél is világosabb Pressman mostani üzenete:
„A bátor magyarok nem voltak hajlandóak a pálya széléről szemlélni, ahogy az országuk összeomlik a szovjet befolyás alatt.” Értsd: akkor ilyenek voltunk mi, magyarok, bezzeg most a „pálya széléről” szemléljük, ami Ukrajnával történik.
Az üzenet megfejtéséhez nem kell zseninek lenni, bőven elég, ha Pressman vagy. A tisztes(ségtelen) középszer.
De ha már, akkor bontsuk ki ezt az egészet!
Például azt, vajon ki szemlélte a pálya széléről mindazt, ami Magyarországgal történt, amit Magyarországgal műveltek? S volt-e valaha olyan pillanat, amikor nem a pálya széléről szemlélték mindazt, ami Magyarországgal történt, amit Magyarországgal műveltek?
Nem, nem volt. A Nyugat s utóbb annak leghatalmasabbika, az Egyesült Államok mindig a pálya széléről szemlélte mindazt, amit velünk műveltek – s így bátorítást is adtak, hogy műveljenek csak nyugodtan azt, amit akarnak.
Ugorjunk csak vissza egy kicsit az időben, az 1848−49-es forradalom és szabadságharc leveréséhez és vérbe fojtásához! Hermann Róbert hadtörténész szavait idézem:
− A nyugati hatalmak nem először és nem utoljára hagyták cserben a magyarok ügyét, de akkor éppen miért?
„− Sokkal szükségesebbnek tartották Ausztriát az európai egyensúly szempontjából annál, hogysem Magyarország kedvéért felhagytak volna politikájukkal, ezért nem tudtunk szövetségest találni a háború újabb szakasza előtt. A külföldi magyar ágensek legfeljebb informális kapcsolatot tudtak teremteni a hivatalos politika képviselőivel, s hiába sikerült megnyerniük a sajtó egy részének és a hatalmon kívül lévő csoportoknak a támogatását, nem tudták megfordítani az egyes államok Ausztria-barát politikáját. Ám az osztrákok számíthattak a cár segítségére, s ehhez elnyerték a nyugati hatalmak támogatását is. »Talán igazuk van, de végezzenek velük gyorsan«, mondta Palmerston angol külügyminiszter. Anglia számára az volt a fontos, hogy Oroszország a Balkánon ne tudjon előrenyomulni, s ehhez szüksége volt az erős Ausztriára. Ha ezt az Ausztriát éppen az oroszok mentik meg a felbomlástól, annál jobb.”
Szép, nem?
És el ne felejtsük: ez ugyanaz a Palmerston, aki kijelentette: „Angliának nincsenek barátai, Angliának nincsenek ellenségei, Angliának érdekei vannak.”
Ez afféle idézendő szólásként él a kollektív tudatban, mind a mai napig, miközben ez a mondat az undorító erkölcstelenség és a megvetendő, ocsmány önzés első számú tételmondata. Mi is mondogatunk ilyesmit a mai napig, és nem gondolunk bele, mit is beszélünk valójában. A mi mondásunk így szól: „Több mint bűn, hiba!” Mintha a bűn lenne a kisebb baj, s a hiba lenne a nagyobb. Ez az ördög megnyilatkozása – aljas, erkölcstelen és visszataszító, mint Palmerston. Szokjunk le róla!
Miképpen ideje leszoknunk az aljas, erkölcstelen és visszataszító üzenetek befogadásáról is, amelyek az Egyesült Államokból érkeznek.
Ez az Egyesült Államok – mint 1849-ben Palmerston – azt üzente 1956-ban csöndben, a fű alatt a Szovjetuniónak, hogy „végezzenek gyorsan”. S miközben ez a titkos üzenet szállt Moszkvába, aközben az Egyesült Államok propagandagépezete azt üzente a magyar szabadságharcosoknak, hogy „tartsatok ki, hamarosan jövünk és segítünk”.
Az aljasságmérőn erre már nincs kalibrálás.
Ez a Nyugat, ez az Egyesült Államok mindig is valamiféle másod-, harmadrendű, „maradék” világnak gondolta Európa közepét és keleti felét – és eszerint is bánt velünk.
„Fogják be a szájukat, csak nem képzelik, hogy ilyen semmiségek miatt kiugrasztom Sztálint a Hitler elleni koalícióból?” – röffent rá Churchill az emigráns lengyel kormány delegációjára, amely ment jelenteni neki, mit művelnek a szovjetek a lengyelekkel Katynban.
Aztán a mindvégig jó oldalon harcoló lengyelek megkapták jutalmul azt, amit mi büntetésből: negyven év szovjet fennhatóságot és kommunizmust.
És ez a Nyugat és ez az Egyesült Államok mindig félrenézett, mindig elárult bennünket, és mindig azt üzente Közép- és Kelet-Európa aktuális elnyomóinak, hogy „végezzenek gyorsan”. És ha lehet: csendben. Ne legyen túl nagy zaj, túl nagy zűrzavar. Hiszen a Nyugatnak nincsenek ellenségei és barátai, csak érdekei vannak. Szerencsétlen ukránok pedig azt hiszik, ők a kivétel, akiken szívjóságból, emberbarátságból, szeretetből és a demokrácia iránti elkötelezettségtől vezérelve segít a Nyugat és leginkább az Egyesült Államok.
Nos, van Pressmannek egy hazai elvtársa, tőle vehetne kölcsön egy idézetet, ha hirtelen rátörne egy őszinteségi roham. Ez lenne az: „Egy lósz…rt, mama!”
Nincs itt sem szívjóság, sem emberbarátság, sem szeretet, sem pedig demokrácia iránti elkötelezettség. Mindössze az van, hogy Biden elnök meg az amerikai deep state bevásárolta magát az ukrán buliba – legyen az gáz vagy az ukrán termőföld, és most ezért az ebül szerzett jószágért vívják proxy háborújukat az oroszokkal, és nem drága nekik semmi sem, mert az ukránok és az oroszok vére folyik.
Pressman meg odasétál a Corvin közbe, és sima modorával és vérlázító pofátlanságával üzenget, miközben műmájer és tehetségtelenül hatásvadász filmecskéjében odaáll Tóth Ilonka és a pesti srác emlékműve elé, és afféle elgondolkodó pofát vágva úgy tesz, mintha mindez bármit is jelentene neki meg a hazájának.
Nem jelent ezeknek semmi semmit. Csak a lé, a hatalom, az olcsó nyersanyag, az olcsó munkaerő, az olcsó energia, az üzlet. Hiszen nincs ezeknek sem barátjuk, sem ellenségük, ezeknek csak érdekeik vannak.
Ilyesmit üzen Tóth Ilonka, Mansfeld Péter, Wittner Mária, Pongrátz Gergely – és ezt üzenik a pesti srácok. Akik – s velük, általuk és bennük mi is! – már rég átlátunk magukon.
Borítókép: David Pressman a Corvin közben (Fotó: Facebook/Jelenet a videóból)
A magyar október 
