Védtelenné válhat az elesett magyar katonahősök olaszországi kápolnája

Elhanyagolt környezetben áll a magyar kápolna – ahogyan az olaszok mondják: Cappella Ungherese – Visintiniben. A doberdói harcok mementójaként emelt imahely sorsának rendezése nemzeti érdek. Spányi Antal megyés püspök a napokban elzarándokol a helyszínre, és felszenteli adományát, az új harangot, amely minden elesettért szól.

Fotó: Margittai Gábor

Segélykiáltás címmel felhívást tett közzé a hadisírgondozást végző Krajczá­ros Alapítvány, és gyűjtést indított a magyar kápolna tetőzetének helyreállításáért, amely Doberdónál, az olasz–szlovén határvidéken fekvő Visintiniben található. A közhasznú szervezet önkéntesei még a nyáron, karbantartás közben szembesültek a kárral, a szétporladt tetőcserepekkel. Németh István kurátor a Honvédség és Társadalom Baráti Kör (HTBK) tagjaként egyszer már részese volt az emlékhely megmentésének és megújulásának.
Elsárgult levelezőlapokról, katonadalokból ismerhetjük azt a kopár fennsíkot, ahol tízezrek faggatták az éjszakát az első világháború idején: „Csillagos ég, merre van a magyar hazám…” Az egykorú olasz változat Babos Krisztina nyersfordításában így hangzik: „Véget ér valaha ez a borzalom? […] a doberdói magaslatig seregünk többször megsemmisült, a harcokból végül senki se tért vissza…” Hasonló félelmek a lövészárok két oldalán. Doberdo című regényében Zalka Máté – alias Frankl Béla zászlós – megemlíti a településnévről, hogy annak visszhangja a magyar fülben: dob, doboló. „Talán e véletlen folytán kapták föl éppen ennek a falunak a nevét, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér. […] De az egész frontszakaszt Doberdó névre keresztelte a magyar katonaság, mert ez a doboló szóra emlékeztető név felidézte képzeletében a szüntelen pergőtüzet, a vérfergeteget. Doberdónak már tizenöt végén is elég gyászos híre volt a hadseregben, de tizenhat elején ez az elnevezés egyértelmű volt a halálmezővel.”

A fennsík déli részén fekvő település hivatalos neve Doberdo del Lago. Keletről az olasz–szlovén határ, délről az Adriai-tenger, nyugatról az Isonzó, északról a Vipava folyó határolja. A közeli Görz (ma Gorizia, illetve a szlovén oldalon Nova Gorica) városára stratégiai pontként tekintettek a nagy háború idején, ahogyan védelmi bástyaként szolgált a Monte San Michele 275 méter magas kettős csúcsa is. A kopár vidéken állomásozó osztrák–magyar haderő nagyobbik része magyar egységekből állt. 1915. június 23-án az első isonzói csatával megkezdődtek a harcok, amelyek iszonyú véráldozatot követeltek. A védelmi szempontból legkritikusabb Doberdói-fennsík hamarosan fogalommá vált: a frontvonal minden méterére 13 elesett vagy sebesült olasz és nyolc monarchiás – többségében magyar nemzetiségű – katona jutott.

A visintini magyar kápolna a felújításáig volt csirkeól és ruhaszárító is. Fotó: Margittai Gábor

A fegyveres összecsapások szüneteiben a katonák eltemették halott bajtársaikat, és több helyen imahely építésébe fogtak az isonzói–doberdói harcok mementójaként. Az elesett magyar katonák emlékét őrzi a Doberdo del Lagóhoz tartozó Visintini nevű faluban épült halotti kápolna, amelynek felszentelésére már nem kerülhetett sor: a háború véget ért, s megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia. A front elvonult, a helyi gazdák visszatértek földjeikre.

– A falusiak úgy mesélik, hogy a háború után az egyik telekszomszéd bevonta a gazdaságába a kápolnát. Ha már úgyis ott volt a földje végében elhagyottan, nem hagyta üresen állni – fészerként hasznosította. A közeli település plébánosa viszont lebontatta volna az épületet, mert az anyagát templomépítéshez akarta fölhasználni.

A szomszéd csak annyit kötött ki, hogy akkor húzzanak föl neki másik raktárépületet, mire a plébános elállt a tervtől. Így menekült meg a kápolna nem sokkal a háború után – mondja Pintér­ Lajos veronai tiszteletbeli főkonzul, aki évtizedek óta szívén viseli az emlékhely sorsát, közvetít a helyiek és a magyar hagyományőrzők között, zarándokutakat is szervez Olaszországba. – Ötéves koromban megkérdeztem a nagyapámat: „Miért sántikálsz?” Mire ő elmesélte, hogy az első világháborúban Doberdónál harcolt, és megsebesült. Huszár volt. 1956-ban kikerültem Olaszországba, orvosnak tanultam, de amint alkalmam adódott rá, bejártam az egykori harcok helyszíneit.

Csak 1989 után jöhettem haza Magyarországra, akkor már itthon is nyíltan lehetett beszélni a történelmünkről. Az olaszoknak van egy mondásuk: aki nem tiszteli a múltját, annak nincs sem jelene, sem jövője.

A rendszerváltozást követő években sok elhallgatott történet került felszínre, megélénkült az érdeklődés az emlékhelyek iránt, és egyre többen indultak elhunyt katonaőseik nyomába. Ekkor fedezte fel a goriziai Associazione Amici dell’Isonzo hagyományőrző társaság a doberdói magyar kápolnát. A goriziai és a győri Isonzó Baráti Kör ösztönzésére a 90-es évek elején megszülettek a helyreállítási tervek is, de a tulajdonviszonyok rendezetlensége és az anyagi források hiánya miatt évekig nem mozdult előre a történet. A Honvédség és Társadalom Baráti Kör 2000-ben látogatott el a helyszínre.

– Fehérvári katona eleink útját jártuk végig, így jutottunk el Doberdóba, amelynek környékén mintegy 2500 földink vesztette életét a nagy háborúban – meséli Görög István nyugállományú ezredes, a HTBK országos és székesfehérvári szervezetének alelnöke. – Visintini többségében szlovén nemzetiségű település Doberdo del Lago peremterületén, lakóinak száma nem éri el a százat. Ahogy ott nézelődünk, megszólít bennünket egy bácsi, hogy a közeli kertnek nemrégiben meghalt a tulajdonosa, de lépjünk csak beljebb, mert hátul, a telek végében olyan érdekes monarchiás épület áll, mintha indóház – vasúti megálló – lenne. Kápolna volt az.

A sír felé menetelő szellemalakok – Aba-Novák Vilmos freskójának részlete a szegedi Hősök kapuján, amelyet 1937-ben avattak föl. Fotó: Délmagyarország/Török János 

Utánamenve a történetnek kiderült: 1918 tavaszán négy emlékgúla készült a folyó partján IV. Károly király parancsára, és ekkor épült meg a magyar kápolna is – ahogy a helyiek mondják: Cappella Ungherese – Visintiniben. Az emléktúra résztvevői, köztük Németh István és Görög István azzal is szembesültek a helyszínen, hogyan „hasznosult” az imahely: volt az csűr, fészer, csirkeól és ruhaszárító is. A pusztulás szélén állt. Végül Szunai Miklós építési nagyvállalkozó, a Széchenyi Tudományos Társaság elnökének támogatása hozott fordulatot a történetben: az épület megújult, és 2009-ben Sólyom László köztársasági elnök ökumenikus szertartás keretében felavatta az isonzói csatákban elhunyt hősök emlékének szentelt magyar kápolnát.

Közös sors

Zarándokhely, a megbékélés színtere lett, ahol magyar, olasz, szlovén és osztrák látogatók egy­aránt megfordulnak. Az épület színes ablakaiban a magyar, az olasz, a szlovén és az osztrák címer megidézi a közös sorsot. A fennsík, amelyért egykor heves küzdelmek folytak, mostanra beerdősült, de a családi történetek ma is kopár kövekről szólnak, amelyeken kicsorbul a gyalogsági ásó. Doberdó teljesen más harcmodort követelt, mint a hagyományos hadszínterek, Németh István elmondása szerint kezdetben a sebesülések jelentős része nem is közvetlen lövésből származott, hanem az ágyútűzben lepattanó kövektől és szikláktól. Lehetetlen volt lövészárkot ásni. A robbantott lövészárkokban egymásra rakott kőlapokat használtak fedezékként. A Múlt-kor történelmi magazin azt is megemlíti, hogy bár a számtalan barlang bombabiztos volt, de a belsejükben uralkodó félhomályt, hideget és a mindig csöpögő vizet szinte lehetetlen volt hosszú ideig elviselni.

A doberdói Redipuglia olasz katonai temetője hadianyagból készített síremlékekkel, 1933. A frontvonal minden méterére 13 elesett vagy sebesült olasz és nyolc osztrák–magyar katona jutott. Fotó: Getty Images

A katonák életét az is nehezítette, hogy természetes ivóvíz nem akadt a környéken.

– Olyan hideg tél volt 1916-ban – mondja Pintér Lajos –, hogy az ellenfelek megegyeztek: kétnapos tűzszünetet tartanak, és elmennek fát vágni. Ez Trentinónál történt, ahol az ismerősöm nagyapja a magyarokkal harcolt, annak unokatestvére viszont az olasz részen lakott. Egymás ellen küzdöttek a határon. Tűzszünetben elszívtak egy cigarettát. Helybéli katonabarátom, Sergio Petiziol nemrégiben elhatározta, hogy felkutatja a környező településeken található magyar katonasírokat. Mert minden faluban van belőlük egynéhány. Feltérképezzük az egész tartományt. A Visintinitől pár kilométerre fekvő osztrák–magyar katonai temetőt nagyon szépen rendben tartják az olaszok.

Emlékezet és hazafiság

Hatszázezerre tehető az első világháborúban hősi halált halt magyar katonák száma. Az elhunytaknak mintegy fele az olasz frontokon esett el. Az isonzói csaták – szám szerint 11, majd a 12., a caporettói áttörés – felőrölték a harcoló egységeket mindkét oldalon, az otthon maradottak pedig azt sem tudták, hol vannak a szeretteik eltemetve. Jött az értesítő, és nyomában elmélyült a hiány. A veszteség fájdalmát magukban hordozták a következő nemzedékek – az már az egyéni döntésen is múlt, hogy ki mit kezdett ezzel az örökséggel. A Krajczáros Alapítvány kurátora az elhunytak emlékének megőrzését és a fiatalok hazafiságra nevelését tartja egyik legfontosabb feladatának. A földrajzi távolság áthidalható, még ha az idő kerekét nem lehet is visszaforgatni:

– Száz évvel az események után az emberi emlékezet rostálódik. A társadalmi változások sajnálatos módon gyorsítják ezt a folyamatot – mondja Németh István. – A nagy háború után több ezer emlékmű épült az országban, és a családok is megőrizték az áldozatok személyes tárgyait, történeteit – a legkisebb faluban is. Hova lettek a régi családi fényképek? Az 1950–60-as években az iparosítás és az urbanizációs politika hatására a fiatalok beköltöztek a falvakból a lakótelepekre, de nem nagyon vitték magukkal a múltjukat a 45–60 négyzetméteres lakásba. Nem is fértek, a családi emlékek ott maradtak a falvakban. Eltűntek, elfelejtődtek. Amit naponta látunk – képet a falon, levelezőlapot a vitrinben –, azt megőrzi az emlékezet. De mi marad a családi történetekből az unokáknak és a dédunokáknak? Idén nyáron negyedik alkalommal vittünk diákokat a magyar kápolnához, hogy velük együtt végezzük el az éves karbantartási munkálatokat. Krampácsolás, festés, mázolás közben a gyerekek is részeseivé válnak a történelemnek. A megrongálódott tetőzet cseréjére azonban a mi erőnk kevés, és a javítás sem halogatható. Úgy érzem, nemzeti önérzetünket érinti, hogy a kápolna sorsát nem hagyhatjuk csupán az olasz adófizetőkre.

Szlovén érzékenység

A kápolnát érintő ügyeket a Doberdo del Lagó-i polgármesteri hivatal kezeli. Legjobb szándékaik ellenére a késedelemnek adminisztratív okai is vannak, mivel a korábban helyi védelem alatt álló épületet nemrégiben műemlékké nyilvánították. Az ügymenetet lassítja, hogy július második felében, miközben a hőmérséklet elérte a negyven Celsius-fokot, tűzvész pusztított a térségben. Az erdőtüzek átterjedtek Szlovéniára, és a határ menti településeken, köztük Visintiniben is óriási károk keletkeztek.

– A helyieknek megvan most a maguk pénzügyi problémája – mondja Görög István. – Ténylegesen a kápolnától pár száz méterre volt a tűzhatár, a közösség tagjait csak köszönet illeti, hiszen megfeszített erővel küzdöttek a saját vagyonuk megmentéséért is. Köszönetünk megnyilvánulhatna például abban, hogy tiszteletben tartjuk a helyi sajátosságokat, a Visintiniben élő szlovén nemzetiség érzékenységét. Hogy fokozottan odafigyelünk a kápolna környékére. Mi a helyzet most? Csodálatosak az eredményeink: zarándokutakat szervezünk, a megbékélés jegyé­ben évente több ezren felkeresik az emlékhelyet, de a látogatóknak elemi szükségleteik is vannak. Amikor beállít egy turistabusz negyven személlyel, az első út bizony a mosdóba vezetne. Ami nincs. Akkor miért csodálkozunk azon, hogy a kápolna környezete elhanyagolt, rendezetlen?! Az elmúlt években lehetőség adódott volna a korábbi tulajdonos után maradt romos parasztház megvásárlására, benne fogadótér kialakítására. Ez a hajó a Coviddal elúszott: a lezárások idején a tárgyalások megakadtak, közben a szomszéd élt az elővásárlási jogával, és megvásárolta a területet. Pedig szükség lenne olyan helyiségre, ahol le lehet ültetni ötven embert, ahol kiállítás, magyar szó várja az érdeklődőket.

Jó szándékú megmozdulásra sok példát találni Doberdóban, de a magyar fél részéről nincs egy megbízott szervezet, amely összefogná a kezdeményezéseket, amely felelősen képviselné a nemzeti emlékhely ügyét. Helyismeret hiányában megtörtént például, hogy háromnyelvű – magyar, olasz, német – emléktáblát avattak a szlovén többségű közösségben anélkül, hogy egyeztettek volna a helyi önkormányzattal. A környezet és a diplomáciai kérdések rendezése nemzeti érdek, hogy száz év múlva is el lehessen mesélni a fiataloknak: mi történt Doberdónál? A Honvédség és Társadalom Baráti Kör célja a béke fenntartása, hogy a helyi közösséggel együttműködve haladjon előre a kápolna ügye „napról napra egy-egy téglával” – ahogyan az a jelmondatukban is áll. Szervezésükben Spányi Antal megyés püspök november 7-én misét mond a magyar kápolnában a székesfehérvári katonaáldozatok emlékére, és felszenteli adományát, az új harangot, amely minden hősi halottért szól.

Ecsettel, túrával

A Krajczáros Alapítvány húsz éve foglalkozik hadisírgondozással. Önkéntesei legutóbb a Felvidéken, Takcsányban 13 magyar huszár sírkertjének a rekonstrukciójában vettek részt, és átadtak 12 sírkövet Repejovban – Repejő –, a budapesti 1-es honvédek sírkertjében. Az ezredforduló óta öt országban 13 köztéri szobrot, emlékművet állítottak, és további kilenc településen található katonatemető, kopjafa, emlékhely építéséhez, felújításához, illetve emlékfa elültetéséhez járultak hozzá. Könyvkiadással, kiállítások, kegyeleti túrák szervezésével is foglalkoznak, és a nevükhöz fűződik az Ecsettel a békéért című program is. Mintegy 15 hazai és határon túli civil szervezettel állnak rendszeres és érdemi munkakapcsolatban. Céljaik megvalósítása érdekében pályázati forrásaikat önkéntes adományokkal egészítik ki. Németh István kurátor elmondta: számításaik szerint a magyar kápolna tetőzetének felújításához kétmillió forint szükséges. A munkálatokra eddig egymillió forint adomány érkezett a Krajczáros Alapítvány számlájára – számlaszám: 11736116-20124496, a közleménybe kérik beírni: Visintini, tetőcsere.