Amikor egy hang a fejünkben elkezdi sorra venni a katasztrófa-forgatókönyveket

Roland Paulsen svéd szociológus munkája arról szól, miért támadnak olyan gondolataink, melyektől aztán képtelenek vagyunk szabadulni.

Az elme kiváló szolga, de rémes úr! Sok más közhelyhez hasonlóan ez is sántít, […] de valójában nagy és szörnyű igazságot fejez ki. A legkevésbé sem véletlen, hogy a lőfegyverrel öngyilkosságot elkövető felnőttek szinte mindig főbe lövik magukat. E – David Foster Wallace amerikai írótól származó – idézetnél aligha lehetett volna jobbat találni ehhez a könyvhöz. 

Roland Paulsen svéd szociológus munkája ugyanis arról szól, miért támadnak olyan gondolataink, melyektől aztán képtelenek vagyunk szabadulni. Olyasfélék, mint: „Mi van, ha nem zártam be a kocsit, és mire visszaérek a parkolóba, kirámolták, vagy csak a hűlt helyét találom?” Vagy: „Mi van, ha nem kapcsoltam ki a sütőt, és arra térek haza, hogy leégett a lakás?”

Az ilyen jellegű – és rendszeresen visszatérő – kérdések szorongásos zavart jeleznek, melyektől az európaiak egyharmada szenved (vagy szenvedett valamikor élete során), világszerte pedig ez a legelterjedtebb mentális probléma. 

A szerző definíciója szerint a szorongás nem más, mint „A »Mi van, ha…?« kérdése köré tömörülő, a bizonytalan jövő miatt érzett aggodalmak halmaza”. 

És miután ez a kellemetlen kérdés szöget ütött a fejünkbe, általában be nem következő, meg nem történt dolgokra gondolunk – vagyis: nem attól tartunk, ami (a jelenben) van, hanem attól, ami (a múltban) lehetett volna, vagy (a jövőben) lehet.

Roland Paulsen: Mi van, ha…? – A szorongás kora. Typotex kiadó, 2022, 290 oldal. Ára: 5500 forint

A szorongás általános oka Paulsen szerint az, hogy modern világunkban immár képtelenek vagyunk együtt élni a bizonytalansággal. De mit tehetünk, ha megindul a fejünkben a „Mi van, ha…?” által útjára indított gondolati spirál, és egy hang elkezdi sorra venni az ijesztőbbnél ijesztőbb katasztrófa-forgatókönyveket? 

Egy, a szerző által meginterjúvolt alanynak például az segített, hogy hangosan és részletesen elmondta, mivel foglalkozik az adott pillanatban: „Fogom az edénymosó kefét, mosogatószert nyomok rá, felhabosítom, hogy a tányér tiszta legyen…” 

Ilyen és ehhez hasonló témák kerülnek elő ebben az olvasmányos stílusban megírt, számos érdekes részletet és adatot tartalmazó könyvben. 

(Tudták például, hogy egy mai mobiltelefonnak csaknem hétmilliószor nagyobb a memóriája, és százezerszer nagyobb a processzorteljesítménye, mint az Apollo–11 számítógépéé, amely 1969-ben a Holdra juttatta az embert? Vagy hogy a New York-i építőmunkások tíz százaléka mohikán, és ők – csak ők! – olyan könnyedén, magától értetődő természetességgel mozognak a magasban az acélgerendákon, mintha hírből sem ismernék a tériszonyt?)

Ugyanakkor Paulsen merítése mintha túlságosan széles lenne. A könyv egy idő után kissé széttartónak tűnik, és – ahogy az egyik vásárló a Goodreads oldalán megjegyezte – könnyű elveszni a különböző nevek és történetek között. 

Ráadásul a szerző adós marad a végső válaszok megadásával, a megoldás kifejtésével, így óhatatlanul marad némi hiányérzet az olvasóban.

De aki kedveli a szokatlan megközelítéseket – jelen esetben ez a mentális problémák szociológiai és antropológiai nézőpontú bemutatása a pszichológiai helyett –, valamint az egyedi gondolatmeneteket, az nem fogja megbánni, hogy kézbe vette ezt a könyvet, függetlenül attól, hajlamos-e a szorongásra, vagy sem.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)