Lugas: Évfordulókon saját korunkra is reflektálunk. Ezek az ünnepek alkalmat adnak az identitás megfogalmazására, a közösségi összetartozás kinyilvánítására, a személyes emlékezésre. Amikor a márciusi események centenáriumi évében Ferenczy Béni szobrászművész megbízást kapott Petőfi Sándor megmintázására, köztéri szobrát, a pátoszmentes, sovány alakot értetlenséggel és elutasítással fogadták a hivatalos szervek. Milyen ismeretekről, elvárásokról árulkodnak a bírálatok? Hányféle ábrázolásban ismerhetünk rá Petőfire?
Kalla Zsuzsa: Országszerte és a határon túl is sok és sokféle Petőfi-szobor található, időskori ábrázolások is akár. Vannak, akik generációs képként őrzik a Föltámadott a tenger című film Petőfijét, amelyben Görbe János negyvenévesen játssza a főszerepet. Legelső találkozásunk a költővel talán egy köztéri szobra előtt lehetett. Az egyik legismertebb, Huszár Adolf emblematikus alkotása a Duna-parton Pest-szimbólummá vált, már csak azért is, mert központi helyen, ünneplő-, gyülekező-, tüntetőtéren áll. Karinthy Frigyes képzeletében az egész alakos szobor „fölfelé tartott három ujjával jelzi a közvetlen alatta állomásozó propeller-közlekedés másodosztályú menetdíját”. A köztéri szobrokra sokféle jelentés rárakódhat, az alkotások a hétköznapi élet részévé válnak. A kiskunfélegyházi Petőfi-szobor például zarándokhely, a kiskunsági Petőfi-hagyomány találkozópontja egyben. A költőt ábrázoló szobrok, festmények, rézkarcok vagy grafikák jellemzően összekapcsolódnak az „igazi” Petőfi-kép keresésének mítoszával. Persze a modern ember a fényképet tekinti hitelesnek, igazinak, de miután már legalább száz éve használjuk a fotót, megtapasztaltuk azt is, hogy egy képzőművészeti alkotás sokkal inkább megragadhatja a karaktert, mint egy rossz pillanatban elsütött kamera.
A forradalmi Petőfi-kép a dagerrotípia nyomán indult el hódító útjára, a kánonba bekerült Barabás Miklós és Orlai Petrics Soma ábrázolása, valamint Benczúr Gyula emblematikus Petőfi-képe. Mára az is árnyalja a képet, hogy az online felületeken egyre több alkotás bukkan fel a költőről.
Vaderna Gábor: A sovány Petőfi-szobor ellentmondásossága kettős elvárásból fakad. Egyfelől a kultúra működésmódja arra indít bennünket, hogy a költőről alkotott képünk mindig izgalmas, megújuló legyen. Ugyanakkor társadalmi elvárás, hogy rögzítsük a Petőfiről alkotott képünket: legyen stabil, kikezdhetetlen értelmezés mögötte – ki volt ő, hogyan kapcsolódik a magyar nemzeti kultúrához? –, mert csak így lehet nemzedékről nemzedékre továbbvinni kultuszát. A kérdés ebben az összefüggésben úgy merül fel: ha Petőfi a nemzeti kánon kikezdhetetlen tagja, a magyar nemzeti kultúra egyik legfontosabb figurája, akkor megengedhető-e egyáltalán, hogy többféle formában jelenjen meg? Amikor Huszár Adolf alkotása 1882-ben – első köztéri szoborként – kikerült a főváros központi helyére, onnantól már nemcsak az arc, az alak, de a beállítás is hozzátapadt a költőről alkotott képhez. Az irodalomtörténetben ugyanígy őrjítő viták folytak arról, melyik az egyetlen helyes és üdvözítő értelmezési módja Petőfi életművének. A tét nagy volt, hiszen a vita valójában arról szólt: milyen a magyar nemzeti kultúra? Népies karakterű vagy lázadó, forradalmi? A válaszhoz természetesen Petőfin keresztül lehetett csak hozzájutni, aki viszont sokféle. Így aztán mindenki kiválaszthatta magának azt a karaktert, amelyet értelmezése középpontjába állított.
Korompayné Sebestyén Nóra: Petőfi valóban kövér is meg sovány is, néha dús, máskor ritkás a haja…
Vaderna Gábor: Meg nagy a füle…
Korompayné Sebestyén Nóra: …vagy éppen kicsi a füle – ezeket a gyerekek nagyon figyelik, és meg is jegyzik maguknak. Ismeretlen Petőfi címmel tanítottam őt legutóbb. Kezdtem a csintalan gyereknél, akit beraknak és kivesznek iskolákból – Petőfi tanult a Deák téri evangélikusoknál is –, majd lett belőle lánglelkű kamasz, aki 14 évesen már olyan verseket ír a szerelméhez, hogy véget vet az életének, ha az nem szereti őt viszont. Hamarosan az önironikus Petőfi is megmutatkozik, aki saját magán gúnyolódik például az Ivás közben című versben. Nagyobb diákjaim óriási derültséggel olvasták, hogyan dadog, cseréli föl a betűket a költő: „Torkom a therpomyléi / Szorulat, / Ledionas a bor, mely lecsepege, / Gondolatim… Sex… Rex… Xerxes serege…” Nem az életrajznak kell magyaráznia a szöveget, legfeljebb a szöveg magyarázhatja az életrajzot. Pályám elején azt a Petőfit tanítottam, akiről én is tanultam, most a sokféleséget látom benne.
De csak lassan fedeztem fel magamnak is, milyen vibráló, izgalmas és humoros, önreflexiókkal teli költő. Ha rögtön egy bálványt tanítunk, aki kiáll a Nemzeti Múzeum lépcsőjére – ahova, tudjuk, egyébként nem állt ki –, akkor hogyan fogják meglátni a diákok azt a hozzájuk hasonló, hol vergődő, szerelmes vagy csalódott, máskor meg szemtelen és vidám fiatalembert, aki valójában volt?!
Lugas: Hogyan emlékeztek rá a XIX. és a XX. században, és hogyan érdemes ma ünnepelni őt?
Vaderna Gábor: Már életében nagy feltűnést keltett. Amikor 1844-ben berobban a magyar irodalmi életbe, onnantól mindenki zseninek tartja, bár sokan nem szívelik azt, amit képvisel. De ettől még megkerülhetetlen minden gesztusával, a korabeli intézményrendszert és szokásrendet provokáló radikalizmusával. Különös a népi és különös a szerelmes figurája, különös a furcsaságok, a rémségek és a horror iránti vonzalma. Különös a forradalmisága is. A politikai radikalizmus jelképes alakja, ezért is hátborzongató, ahogyan a szabadságharc egyik utolsó vesztes csatájában eltűnik nyomtalanul. Ez az időbeli egybeesés tette folytonossá kultuszát, amely már életében megszületett, hiszen Petőfi sorsán, halálán keresztül elbeszélhetővé vált a magyar szabadságharc története, annak kirobbanása és bukása.
Lugas: A költő halálával lezárult az életmű. Ezzel megkezdődhetett az értelmezés?
Vaderna Gábor: Gyulai Pál – aki amúgy elvette feleségül Szendrey Júlia húgát – dolgozza ki Petőfi népies karakterét. A nép lelkéből táplálkozó lánglelkű költő alakját, aki személyében képviseli a magyarságot, aki nemcsak hogy ráérzett a nemzeti kultúrára, de képes volt azt a maga közvetlen természetességében kiönteni lelkéből. Ezt az értelmezést már a XIX. században is támadják. A következő nagy fordulópont pedig ismét csak szimbolikus történelmi pillanathoz kapcsolódik: az első világháború bukása után nem sokkal megjelenik Horváth János könyve Petőfi Sándorról. Horváth már nem válogat, helyette megpróbálja az életmű egészét átfogni. Nagyvonalú elmélete a középiskolai oktatást mind a mai napig meghatározza. Értelmezése szerint Petőfi szerepeket játszott, korszakai: a különféle költői szereplehetőségek végigpróbálgatása. A XX. század második felének marxista világképével aztán felerősödik a világszabadságot zászlajára tűző, lánglelkű Petőfi figurája.
A XX. század utolsó évtizedeitől új irányok indulnak el. Sok önálló, nagyszerű verselemzés születik a rendszerváltozás időszakában, és a szövegelemzéseken túl feltámad a kultusztörténeti érdeklődés Petőfi iránt. A vizsgálatok egyre inkább arra irányulnak: miért tisztelték, hogyan emelték fel a költőt, és milyen vallási analógiáik vannak a személyéhez tapadt rítusoknak? Kerényi Ferenc társadalomtörténeti kutatásai azt is körüljárják, hogyan mutatkozott meg, milyen jelentéseket hordozott Petőfi Sándor figurája a reformkor társadalmi közegében. A Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállítása is ezekből a kutatásokból táplálkozik leginkább.
Kalla Zsuzsa: A PIM az évforduló kezdetére túl lesz a nagy palotafelújításon. Lényegesen nagyobbá válnak kiállítótereink, a palota kertje egybenyílik a Károlyi-kerttel, így létrejön egy zöld sáv, amelyen keresztül lehet sétálni a felújított múzeumkert végéig. A január 13-án megnyíló állandó kiállításon a Petőfi-szövegek kerülnek fókuszba. Sokféle hangot, műfajt megmutatunk, és ezeken keresztül a személyiségig, az életrajzig is eljuthat a látogató. A kiállítás koncepciója, hogy nincs benne a bálvány, de benne van az ember, és ami a legfontosabb: benne van a költészet. Visszahelyezzük a költőt abba a reformkori közegbe, amelyből a költészete táplálkozott, ahonnan az erejét merítette. Ám a kurátori szövegek nem felülről beszélnek: nem a megmondás pozíciójából meséljük el az egyébként legújabb művelődéstörténeti, eszmetörténeti kutatásokat, hanem csevegő, társalgó hangon próbálunk párbeszédbe lépni a látogatóval. Könnyed, ismeretátadó stílussal kísérletezünk.
A hozzánk betérő indulhat a nulláról – vagy esetleg a mínuszról, mert a hivatalos ünnepségek, az oktatás sokakat elidegenít a költő figurájától –, ezt a távolságot is le kell küzdenünk.
Korompayné Sebestyén Nóra: Irodalomtörténeti munkái mellett Kerényi Ferencnek van egy monodrámája is, a Júlia. Nekünk meg van egy csodálatos színjátszó körünk az iskolában, amelyik előadta a darabot, de nem monodrámaként: a színpadon valóságosan is megelevenedtek Szendrey Júlia emlékei. Döbbent csend kísérte az előadást. Egy érettségiző, nagy vagány elhűlve kérdezte tőlem: „Tanárnő, mi volt ez?” Ez is Petőfi – mondtam. A másik évben diákok írtak drámát a költőről. Meghatározó élmény, zseniális alkotás született a gyerek Petőfiről, aki a Deák téri gimnáziumba jár, de túlságosan is izgága, izgő-mozgó, sok baj van vele. Az iskolában ezeken az élményeken keresztül átélhetővé válik, hogy nem lehet őt berakni skatulyába. Az ünnepélyeken is sokkal élőbb Petőfi-képet kapnak a mai gyerekek, miközben az ünnep megmarad emelkedettnek, átéltnek. Korábban attól féltem, ha elhangzik a Nemzeti dal, marad a kétdimenziós Petőfi. De még a bálvány is befogadható, ha közben kikerekedik a Petőfi-kép, és a hús-vér ember is megjelenik az ünnepségeken. Pilinszky János a Levél Petőfi Sándorhoz című írásában megvallja, hogy gyerekként inkább az érett Aranyhoz húzott, mert ő melegítette. Petőfi, „a lángész”, „a kivont kard”, „a lovasroham” égette. Nekünk ezt a Petőfit is meg kell mutatnunk, aki éget, mert azzal járunk közelebb az igazsághoz.
Lugas: Az élő Petőfi Sándort idézték meg költőink, többek közt Babits Mihály a Petőfi koszorúiban, Kányádi a Hallucinációban, Utassy József a Zúg márciusban vagy éppen Baka István és Parti Nagy Lajos. Ezekből a versekből milyen Petőfi-kép kerekedik ki?
Kalla Zsuzsa: A recepciótörténetről szólt a Bolyongó üstökös – A Petőfi-kultusz alakváltozatai című 2019-es tárlatunk, amely megtalálható a PIM honlapján, a virtuális kiállítások között. Az idézetek azt reprezentálják, hogy ha Petőfi a Költő a nemzeti kultúrában, akkor mindenkinek, aki költőként tekint magára, meg kell fogalmaznia a viszonyát Petőfihez. Ha nem versben, akkor prózában: Weöres Sándor például Petőfi-iszonyról beszél, míg Babits verse a Petőfi-ünnepek iszonyáról szól. Sokféle modalitásban lehet közelíteni a költőhöz, Parti Nagy Lajos Barguzin-verse a halálhely keresését szemlélteti ironikusan.
Korompayné Sebestyén Nóra: Miközben Petőfire reflektáló verseket kerestem, beugrott a Javulási szándék, amely így kezdődik: „Mikor térsz már az eszedre, te Sándor?” – ezt a mondatot, ha más megszólítással is, sokat hallják a gyerekek otthon, ezért aztán tetszik nekik a vers –, de mintha bogarat tettek volna a fülembe, nem hagyott nyugodni. Aztán rájöttem, hogy Weöresnél a párja, amely így hangzik: „Nem megy a színusz-tétel, Sándor.” Mekkora ötlet: úgy van benne Petőfi a versben, hogy nincs is benne!
Kalla Zsuzsa: Senki, aki magyarul tanul, az nem ússza meg, pláne, ha irodalmi érdeklődésű, hogy végig ne olvassa a verseit jó párszor. Költői képei, sorai leülepednek bennünk az évek során. A János vitézt például mindenki elolvassa, bár a történet nem kifejezetten gyerekeknek való.
Korompayné Sebestyén Nóra: Az ötödikes még megbékél azzal, hogy Iluska kikel a habokból, de a tizedikes már rájön, hogy hoppá, azért a faluba nem kerülnek vissza Jancsival…
Lugas: Illyés Gyula szerint „Petőfi mindnyájunk rokona. Alig van magyar anyanyelvű ember, akinek szívébe nem fészkelte be magát. Csaknem úgy, mintha vérségi közünk volna hozzá.” A költő alakja folklorizálódott, lírája népdalokban, nótákban, illetve újabban megzenésített versekben, Petőfi-átiratokban él tovább.
Kalla Zsuzsa: Az előttünk járó generációk körében népszerűek voltak, összejöveteleken hamar előkerültek a Petőfi-dalok. Ez is egyfajta hagyományozódási formája a versnek.
A XX. századi énekléseket személyesen is megéltem, a „Kis lak áll a nagy Duna mentében…” eléneklése például sokáig a nemzeti érzés kifejeződése volt. Emigráns közösségekben felért a magyar identitás deklarálásával. Bizonyos szövegek azért maradtak fenn műdalként, mert érzelmi többletet hordoztak – a Petőfi név ráadásul szentesítette az érzést.
Vaderna Gábor: Mi már olvassuk a verset, de a régiek még hallottak hozzá dallamot. Ha megláttak egy versformát, mellé tudtak tenni különféle dallamokat, amelyekre ráénekelték a szöveget. Petőfi nagymértékben táplálkozott a korabeli populáris kultúrából, a népdalból, a nótából, és ezt olyan jól csinálta, hogy még életében elkezdték énekelni a szövegeit. Hihetetlen sikereket aratott nemcsak az olvasóközönség körében
– persze ott is –, nemcsak a kritikusok ajnározásának köszönhetően, hanem azáltal is, hogy tömegek kezdték énekelni verseit. Példátlan népszerűsége a magyar irodalomban csak Csokonai Vitéz Mihályéhoz mérhető, nem véletlen, hogy Petőfi tudatosan csatlakozott a felvilágosodás kori költőelődhöz. A Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz országszerte kedvelt nóta volt a XIX. század végéig, de anélkül, hogy használói tudták volna: ők bizony Csokonait énekelnek. A Petőfi-versekkel ugyanez megtörtént, bár akkor már a költői név is hozzájárult a szövegek terjedéséhez. Népköltő – nem abban az értelemben használták a jelzőt Petőfire, mintha folklórforrásokból táplálkozott volna az ő művészete. Inkább úgy értették, hogy a verseit ténylegesen a nép énekelte.
Lugas: Megtapasztalták személyesen is az Illyés által megfogalmazott rokonszenvet, kötődést Petőfi Sándor költészetéhez?
Korompayné Sebestyén Nóra: Az Ismeretlen Petőfi projekt után megkérdeztem a gyerekeket: „Mit kedveltél és mi idegesített benne?” Erre elkezdték mondani: „olyan élénk, izgága, mint én”, „úgy szeretett kirándulni, mint én”, „úgy szerette a szüleit, mint én”, „olyan rendetlen volt, mint én”. Ezt honnan veszed? – kérdeztem vissza. – Hát, a verséből – jött a felelet. Tehát a diákok meglátták a szövegben azt, ami nekik is fontos. Engem Kulin Ferenc tanár úr felvételiztetett az egyetemre, és az volt az egyik kérdése, hogy ki a legkedvesebb magyar költőm. József Attila, mondtam, mire a tanár úr megkérdezte, hogy jó, de miért. Erre azt válaszoltam, hogy a magyar költők közül egyedül őt merném felhívni telefonon. Petőfit nem mertem volna akkoriban, mert mint egy bálványra, úgy néztem rá. Az utóbbi években azonban az ismeretlen Petőfi előttem is testet öltött, és azt mondom, hogy most már őt is fel merném hívni.
Vaderna Gábor: Irodalomtörténészként nem nagyon tudok mit kezdeni azzal a jelenséggel, hogy egy fiatalember, aki egyébként nem tehetségtelen, verseket ír, és ezek a versek igazán jól illenek a korabeli folyóiratokban olvasható alkotásokhoz, egyik pillanatról a másikra hihetetlen variabilitással kezdi ontani magából a legkülönfélébb alkotásokat. A helység kalapácsa és a János vitéz például két nagyon különböző karakterű mű, de a keletkezésüket tekintve csak néhány hónap választja el a szövegeket egymástól. Az egyik percben még a János vitézt írja, a következőben pedig már egészen más típusú költészetben van benne, miközben eszelős tempóban dobálja ki magából a zseniálisabbnál zseniálisabb verseket. Ha ezekhez még hozzáolvassuk Petőfi megmaradt levelezését, prózai munkáit és útirajzait, akkor azt látjuk, hogy nem csak a költészetben volt kirobbanó a zsenialitása. De melyik az a pillanat, amikor átfordul benne és szó szerint kirobban belőle valami olyan, amilyet soha előtte senki sem látott? Hogy megtörtént, az olyannyira egyértelmű, hogy a kortársai is pontosan tudják: itt és most valami nagy dolog részesei. Amikor Bajza József és Vörösmarty Mihály közölték az első versét, A borozót, szerintem még nem sejtették, kivel állnak szemben. Amikor aztán megérkezik Petőfi Debrecenből, és a kezükbe adja a kötetét, akkor felismerik a zsenialitását. De még őket is elkápráztatja a tempó: Petőfi félévente publikálja újabb és újabb műveit, miközben teleönti a korabeli magyar sajtót a verseivel. Mindössze néhány évig tart a tündöklése, és utána eltűnik nyomtalanul. Engem lenyűgöz az a változatosság, amellyel dolgozik. Hozzáteszem: változatossága megtévesztő. Hihetetlenül zavarba ejtő, ahogy mindig, minden pillanatban azt állítja: „ez én vagyok, én most őszinte vagyok, a lelkem egyenes, mint a rónaság”, és a következő pillanatban ugyanezzel a meggyőződéssel már az ellenkezőjét mondja.
Kalla Zsuzsa: A Bolyongó üstökös kiállítási címet éppen ezért választottuk 2019-ben: az üstökös ugyanis nem körpályán mozog, hanem egyenes pályán jön, és távozik. Az apostolban Szilveszter tekintetét jellemzi így a költő. „De ott alatta a sötét homloknak / Két fényes szem lobog, / Mint két bolyongó üstökös…” Mit értett rajta? Bolyongó, visszatérő üstököst?! Nehezen értelmezhető, ugyanakkor nagyon erős kép. De én is mesélek személyeset. Engem fiatalon nem érdekelt Petőfi. Amikor idekerültem az intézménybe, megkaptam muzeológiai feladatként a tárgygyűjtemény rendbetételét és feldolgozását, pedig sokkal inkább vonzott az emlékezetkutatás. Történészként a márciusi ifjak nemzedéke, Petőfi Sándor politikai szerepvállalása érdekelt. A 2000-es évektől megjelenő, Vaderna Gábor által is említett tanulmányok, verselemzések viszont meggyőztek az életmű nagyságáról.
Onnantól egészen más módon olvasom Petőfit. Konzervatív Petőfi-képpel érkeztem tehát, jól ismerve a kicsit megkopott alapszövegeket. Most azt mondom: nagyon izgalmas felnőtt fejjel olvasni őt. Valószínűleg kevesen vesznek kézbe Petőfi-verset az érettségi után, pedig mondhatom, izgalmas megtapasztalás.
Vaderna Gábor: Sokszor az iskolában tanult vers is izgalmasabb annál, amilyennek első látásra tűnik. Nem véletlen, hogy már Petőfi életében népszerű volt a „Befordúltam a konyhára…”, amely ma is tananyag. Hétköznapi közléssel indul – bementem a konyhába –, eleve megdöbbentő, hogyan kerülhet versbe ilyen mondat. Amiről aztán kiderül, hogy nem is úgy volt. Petőfi csak bonyolítja, bonyolítja, a konyhai tűz és a szerelem tüze röpköd már körülöttünk, s közben megtapasztaljuk, hogyan lesz a banálisból, a hétköznapiból költészet. Ez egyáltalán nem egyértelmű, próbálja meg akárki utánacsinálni ilyen tömören, ilyen változatossággal!
Korompayné Sebestyén Nóra: Az is érdekes, ahogy a pszichológus, Bagdy Emőke a Megy a juhász szamáron című versen keresztül szemlélteti az áttolást vagy átvitelt. A juhász boldogtalanságában bántja szamarát, ilyesmit gyakran teszünk családtagjainkkal is, hogy csökkentsük a feszültségünket, meghiúsult szeretetvágyunkat.
Minden faluban Petőfinek sokan felróják, hogy egyszerű. Nekik szól Somlyó György verse, a Ferenczy Béni Petőfi-szobrára: „Tollán a rímek könnyen csordogáltak? / Nézd csak a feltépett zubbonyt a nyakán / Füttyentve fricskát vetett a halálnak? / Nézd ujjait a kard markolatán! […] Mint víz, egyszerű volt, s mint érc, szilárd?”A költő alakja és emléke sokféleképpen folklorizálódott – állapítja meg Margócsy István a „…hány helyen nincsen Petőfi?” – Amit a Petőfi-legendák hátteréről tudni lehet című tanulmányában. Az irodalomtörténész példákkal igazolja állítását: előfordult, hogy a családi fényképalbumokba beillesztették Petőfi Sándor arcképét. A tékozló fiú bibliai sémáját követi az a történet, amely szerint a fiatal Petőfi nagy korhely volt, az apja ki is tagadta, mert csak a lányát szerette. Amikor a lányának hatalmas lagzit csapott, behívta a koldusokat is – az egyik szép verset mondott a mátkapárra, majd leleplezte magát, hogy ő Petőfi, mire az apa visszafogadta, nem is engedte el többé maga mellől. 2001. május 24-én közölte a Hajdú-Bihari Napló Lakner Lajos gyűjtését: egy idős asszony elárulta „féltve őrzött titkát”, amely szerint Debrecen egykori katonai gyakorlóterén temették el a fehéregyházi ütközetben eltűnt költőt. Van ott egy domb, és van azon két fa; az egyik alatt Petőfi Sándor nyugszik, a másik alá a lovát temették. A nénike maga is egy vénséges vén anyókától hallotta ezt a történetet, és úgy érezte, végre eljött az idő, hogy előálljon az „igazsággal”. A Kelj föl és járj, Petőfi Sándor! – 1848 emlékezete a kultúra különböző regisztereiben című többszerzős tanulmánykötet körüljárja a Petőfi-kultuszt és a költő halálának legendáját. Margócsy István összegzése szerint minden kultusz elsősorban az érintett figura életére összpontosít, a mítoszi-mesei felnagyításhoz az életrajzi adatok szolgáltatják az alapot. „Petőfi esetében épp ez a mozzanat a döntő: ő, akinek élete hihetetlen precizitással fel van dolgozva, és életének eseményei közismertek, épp a mitikus szempontból legfontosabb pontokon hagy bizonytalanságot – csak születése és halála bizonytalan, illetve ismeretlen. Íme a mítosz alapja: itt áll előttünk a hős, akinek csak kezdete és vége tűnik el a homályban!” Ismeretes a szülőhely körüli évszázados vita, a születési dátum szintén kérdéses – csak a keresztelés időpontja biztos –, a költő talán csak romantikus nagyravágyásból nevezte ki a szilveszter ünnepét születésnapjául. A népi emlékezet Krisztus születésével is párhuzamot teremt. Dienes András A legendák Petőfije: táj és emlékezés című könyvében közli 1955-ös gyűjtését, amelyben Petőfi az országúton születik: „Én úgy hallottam, úgy volt, hogy egyszer, régen pásztorok, juhászok, csikósok kint teleltek a félegyházi határban. Tél volt, de régen a pásztorok télen is a mezőn tanyáztak. Bementek egyszer a pásztorok az út menti csárdába, látják, ott ül egy szegény ember, és nagyon búsul. Kérdezték, mit búsul? Azért, mondta, mert úton volt a feleségével, és útközben megszületett a gyerek – most aztán itt vannak a csárdában, nem tudnak tovább menni, a nagy hó miatt sem, meg a gyerek miatt sem. A pásztorok igen megsajnálták, bementek az asszonyhoz, hogy valami keresztajándékot adjanak a gyereknek, ahogy szokás. De szegény pásztorok voltak, semmijük se volt, mi tellik egy pásztortól? – Az egyik odaadta neki az ostorát, a másik juhász volt, az kisbárányt adott, hogy mégis adjanak valamit.” Petőfi halálát szintén homály fedi. Már Jókai Mór eljátszott a mennybéli fogadtatás, az apoteózis gondolatával: „A lánglelkű költő korán elhalt. Senki nem tudja, hol és mikor. Elveszett; − mint Romulusról mondák, elragadták őt az égbe.” A XX. században is születtek hasonló víziók, Sándor-Zsigmond Ibolya A mi Petőfink – Igazság és legenda című kötetében közli Kányádi Sándor Székelykeresztúron elmondott beszédét 1969-ből: „A sírjával is úgy vagyunk, mint a názáretivel, valahol csak meg kell gyújtani a kegyelet gyertyáját, valahová csak le kell tenni a hódolat koszorúját. Ástam én is a nyáron, kerestem a koponyáját, szerencsére nem találtuk meg, pedig ott kellene lennie a fehéregyházi síkon, de a székelykeresztúri temetőben is van sírja és sírköve; a sírt ápoló öreg tanító bácsi egyszer azt mondta, leereszkedvén a szent hantra: hogy itt nyugszik-e, nem tudom, de akkora költő volt, akár minden faluban lehetne sírja; talán nem is a földön, a földben, hanem valahol ott a magasban pihen, s ez rajta a szemfödél: »magasan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet!«” |
Borítókép: Kiskőrösről indult útjára 2022 augusztusában a bicentenáriumi Petőfi-busz vándorkiállítása (Fotó: Vas Népe/Unger Tamás)
