Melyik nagyhatalom fogja először rátenni a kezét a kiaknázatlan természeti erőforrásokra?

A klímaváltozás miatt felbukkanó új kereskedelmi útvonalak és kiaknázatlan természeti erőforrások az elkövetkező időszakban tovább fokozhatják az Északi-sarkvidékért folytatott nagyhatalmi versengést. Oroszország az elmúlt években folyamatosan növelte katonai jelenlétét a térségben, az ukrajnai háború kirobbanását követően pedig a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok is észbe kapott. Kína gazdasági hatalmát kihasználva próbál befolyást szerezni a régióban.

RUSSIA-ARCTIC/ICEBREAKER Fotó: IGOR RUSSAK

A sarkvidék sem feloszthatatlan

Az új kereskedelmi csatornák mellett egy másik, jövedelmezőbb „befektetést” is rejt az egyre olvadó északi jégtakaró. Egyes becslések szerint az Északi-sarkvidéken található a világ kőolajkészleteinek tizenhárom százaléka, ez mintegy kilencvenmilliárd hordónyi mennyiségnek felel meg. Emellett a jég olvadásával jelentős mennyiségű földgáz – a világ tartalékainak körülbelül negyede – is kitermelhetővé válhat, nem beszélve a technológia fejlődésével egyre nélkülözhetetlenebbé váló ritkaföldfémekről, mint a diszprózium, neodímium vagy a prazeodímium – ezek egyébként a modern hadiipar elengedhetetlen alapanyagai.

Az, hogy az említett kereskedelmi útvonalakra, valamint a kiaknázatlan természeti erőforrásokra melyik nagyhatalom fogja először rátenni kezét, kérdéses. A közhiedelemmel ellentétben az Északi-sarkvidék korántsem felosztatlan, a területek fennhatóságát a nemzetközi tengeri jog, valamint a sarkköri államok között köttetett szerződések szabályozzák, azonban így is vannak vitatott határok, területi követelések egymással szemben. Ez a jégtakaró olvadásával csak tovább fokozódhat, emellett pedig Oroszország ukrajnai inváziója alapjaiban változtatta meg azt a felvetést, miszerint ezeket a kérdéseket a nemzetközi jog keretein belül, katonai erő alkalmazása nélkül oldják meg a felek.

Ezt figyelembe véve nem meglepő, hogy a térség biztonságpolitikai szempontból is egyre inkább felértékelődik.

Moszkva évek óta növeli katonai képességeit északi határain, rengeteg, utoljára a szovjet időkben használt tengeri és légibázist újítottak fel, emellett pedig rendszeresek a sarkvidéki hadviselés viszontagságaira felkészítő hadgyakorlatok. Oroszország több mint huszonnégyezer kilométer hosszú északi határa katonai felkészültség és képesség szempontjából három részre osztható. A keleti harmadban elsősorban védelmi és megfigyelőrendszerek találhatók, ezek a hajók és repülőgépek észlelésére és nyomon követésére szolgálnak. Ahogy haladunk nyugat felé, úgy válik egyre militarizáltabbá a határszakasz, itt sokkal összetettebb és kifinomultabb rendszerek védik a légteret, valamint a tengeri területeket. A sarkvidék igazi nagyágyúja, az orosz északi flotta az ország északnyugati csücskében, a Kola-félszigeten állomásozik, mely létszámban és felszereltségben az összes sarkvidéki állam kapacitásait felülmúlja. Nem véletlen, hogy Oroszország új tengeri doktrínájában kiemelt szerepet tulajdonítanak neki mint a „nemzeti érdekek szempontjából létfontosságú területek” védelmezője. Ezek mellett az amerikai vezetés más aggasztó fejlemények miatt is vakarhatja a fejét: a Putyin által 2018-ban beharangozott orosz „szuperfegyverek” közül egyre többet – a Cirkon hiperszonikus rakétát, legújabban pedig a Poszeidon nukleáris meghajtású és nukleáris robbanófejjel ellátott víz alatti drónt – tesztelnek az orosz sarkvidéki területeken.

Egy fekete pont

Habár az elmúlt években úgy tűnik, az Egyesült Államok, valamint a NATO is észbe kapott, ami az Északi-sarkvidék katonai jelentőségét illeti, rengeteg lemaradásuk van Oroszországgal szemben e téren. – Az Északi-sarkvidék jelen pillanatban egy fekete pont a térképen – fogalmazott Ketil Olsen, a norvég haderő képviselője a NATO-ban és az Európai Unióban. A Reuters hírügynökségnek nyilatkozó másik szakértő szerint a nyugati országoknak legalább tíz évre van szükségük, ha be akarják hozni hátrányukat Oroszországgal szemben.

Moszkva ukrajnai inváziója ugyanakkor arra ösztönözte a többi sarkköri államot – amelyek Svédország és Finnország csatlakozásával mind a heten NATO-tagállamok lehetnek –, hogy gyorsan és nagymértékben növeljék katonai jelenlétüket a térségben. Kanada a háború kirobbanását követően döntött védelmi kiadásainak bővítéséről, ennek keretein belül modernizálják a térségben működő korai előrejelző radarrendszert, annak érdekében, hogy az képes legyen a hiperszonikus rakéták észlelésére is. Svédország és Finnország megfigyelő és elrettentő képességeinek növelésébe kezdett, többek közt légierejüket erősítenék meg a közeljövőben. Norvégia további műholdak üzembe helyezésével fog hozzájárulni a sarkvidék ellenőrzéséhez, akárcsak Dánia, az ország már újra is nyitotta hidegháborús radarállomását a Feröer-szigeteken.

Washington külpolitikájában a hidegháború lezárultát követően más területek és régiók kaptak prioritást, éppen ezért az Alaszka védelmével megbízott egységek nem tartoznak az amerikai haderő legütőképesebb csapatai közé.

A gyalogságot szállító harcjárművek nagy része már Irakot is megjárta, leharcolt és egyáltalán nem sarkvidéki hadviselésre tervezték, ez a katonák ruházatáról, felszereléseiről is elmondható. Az idén tavasszal megrendezésre kerülő rendhagyó alaszkai gyakorlatról készült jelentések arra engednek következtetni, hogy Washingtonnak az elkövetkező időszakban rengeteget kell majd az egységek felszereléseinek, fegyvereinek modernizálására költeni, ami a következő költségvetési évben kezdetét is veheti. Az ország idén megjelent sarkvidéki stratégiája kiemelt jelentőséget szentel a katonák sarkvidéki hadviselésre való felkészítésének, a kiképzéstől kezdve a megfelelő téli ruházatig és felszerelésekig. Emellett növelik a katonai jelenlétet a térségben, ez a katonák és a hadi eszközök számában is megmutatkozik. Mindemellett vonzóvá szeretnék tenni Alaszkát a fiatalok számára, ezért a bázisokat is modernizálják, javítják az életkörülményeket. Erre a 2023-as költségvetési évre mintegy 102 millió dollárt különítettek el.

Kína is „játékban”

Ha nagyhatalmi versengésről van szó, akkor a felsorolásból nem lehet kihagyni Kínát sem. Peking „sarkvidékközeli” államként definiálva magát csatlakozott a kiaknázatlan energiahordozókért és ritka földfémekért folytatott harcba, ami nem is meglepő, tekintve, hogy az ázsiai állam a világ legnagyobb energiafogyasztója. Kína már meg is kezdte befolyásszerzését a sarkvidéken, amely két szálon fut: a gazdaságilag gyengébb sarkköri államokba való befektetések, valamint a sarkvidéki kőolaj- és földgázkitermelő vállalatokban való részesedés megvásárlása mentén.

Előbbire remek példa Izland és Grönland – a sziget Dánia része, de nagyfokú autonómiát élvez – esete. 2012 és 2017 között a kínai befektetések az izlandi GDP közel hat százalékát, míg a grönlandi bruttó nemzeti össztermék tizenkét százalékát adták. Peking emellett egy északifény-kutató létesítményt is finanszírozott Izland területén, melyet a nyugati vádak szerint a sarkvidék ellenőrzésére és kémkedésre használnak. Hasonló aggodalmakat kelt egy kínai fennhatóság alatt levő grönlandi mélytengeri kikötő is. Emellett Peking az elmúlt években jelentős részesedéseket vásárolt az orosz Jamal-félsziget alatt húzódó földgázmezők kitermelését végző vállalatokban.
Kína az Északi-sarkvidéki Tanácsban is jelen van mint állandó megfigyelő, ami lehetőséget nyújt Pekingnek, hogy olyan területeken hallassa hangját, mint a térségben végzett tudományos munka, halászati gazdálkodás és éghajlatkutatások. A kérdésekkel foglalkozó bizottságokban dolgozó személyek beszámolói szerint Kínának a megfigyelő státus ellenére nagy befolyása van a szervezetben.

Washingtonnak tehát az Északi-sarkvidéken is dupla fenyegetéssel kell szembenéznie: míg Oroszország a katonai, addig Kína a gazdasági erőt képes felmutatni.

 Amennyiben a két keleti hatalom képes együttműködni, úgy a Nyugatnak kevés keresnivalója lehet az eltűnő jégtakaró nyomán felbukkanó új területeken.

Borítókép: A Jakutia nukleáris meghajtású jégtörő négy ukrajnai régió zászlóival. Kisajátított hajóutak? (Fotó: Reuters)