Nyitott házassága elmúlt éveiben kezdett rádöbbenni, mit is vesztett

Közeledett a záróakkord, széttört a varázs, hirtelen feszültség lett úrrá Jeromoson.

Mindig levette a lábáról a lánya, ha zongorázott. Ha neki, az ő kedvére játszott. A Cisz-moll keringő pedig egyenesen a lelkéig hatolt. Jeromos szótlanul ült, hallgatta a melódiát, és befelé nyelte a könnyeit. Hiába készült rá, hiába mondta fel magában többször a gondosan megfogalmazott vallomást, érezte, nem fog menni. Most sem tudja elmondani, amit szeretne, amit pedig úgy kellene.

Hogy nem akart ő sohasem elválni, mint ahogy hivatalosan – ezt a lánya is tudta – nem is váltak el a feleségétől, csak éppen külön költöztek, helyesebben ő költözött el. Először csak egy jobb, kihagyhatatlan állásajánlat miatt albérletbe, egy másik városba, ahonnan aztán idővel elfelejtett hétvégenként hazajárni. Majd Pestre, hogy végre ne tanárként kuporogjon, hanem megvalósítsa önmagát. Sikerült, ismerte be keserűen. Elnyelte a nagyvárosi forgatag, elnémítva, elfojtva benne a kínzó érzéseket, s ő átadta magát a pesti élet csábító lüktetésének. Hogy magyarázza el sok év távlatából éppen a lányának, miként hatalmasodott el rajta a pánik amiatt, hogy mégsem illenek össze a feleségével, s ő többre vágyik annál, mint hogy tisztességes tanár legyen egy kisvárosban. Ám gyáva volt ahhoz, hogy ezt őszintén feltárja, miként ahhoz is, hogy új életet kezdjen. Inkább megmérgezte három ember életét. A feleségéét, a lányáét és persze a saját életét is.

Beleremegett, amikor visszatért a főmotívum, és a lánya átszellemülten kicsit előrehajolt, diszkrét kört írt le a felsőtestével, miközben – Jeromos ennyit azért konyított a zenéhez – a megfelelő ütemre szorgalmasan nyomta a pedált. Mint egy igazi zongoraművész, melengette keblét a büszkeség.

Már közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, Jeromos mostanában kezdett rádöbbenni, hogy mit is vesztett. Már nem feszítette a vágy sem egyéjszakás, sem akár heteken át tartó kalandokra. Melegségre vágyott. Ám az agglegénylakás, hiába zsúfolta tele, mondhatni, jó ízléssel, mindenféle tárggyal, impresszionista reprókkal, egzotikus nyaralásokról hozott, az ő kivételes eredetiségét igazoló szobrocskákkal, fényjátékra alkalmas világítással, rideg maradt. Jeromos idővel rádöbbent, egyetlen lakberendezési tárgy jelent neki bármit is: a szüleinél fölöslegessé vált pianínó.

A lánya szépen játszott, valóban. Jeromos annyira azonban nem értett a zenéhez, hogy különbséget tudott volna tenni a szép, értő és a valóban művészi játék között. Hallotta már CD-n, YouTube-on a Cisz-moll keringőt a legismertebb zongoristák előadásában, egyszer még a Zeneakadémiára is beült Bogányi Gergely koncertjére, de olyan erős hatással soha senki sem volt rá, mint a lánya, aki tulajdonképpen csak műkedvelő, kijárta a zeneiskolát, ugyan tehetségesnek tartják, de csak szeret zongorázni, amúgy az a feltett célja, hogy állatorvos váljon belőle.

Mint a nagyapja, az ő apja. Egészen mostanáig ennek sem tulajdonított jelentőséget, csak véletlen egybeesésnek gondolta. Az élet útjai kifürkészhetetlenek. Ezzel a közhellyel rázta le magáról, mint kutya a vizet, a kérdéseket. Azért sem merült el mélyebben a lánya neki furcsa választásában, mert úgy érezte, nem ismeri igazán az apját. Ha fellengzősen akart volna fogalmazni egyenes adásban, múlt századiként jellemezte volna a kapcsolatukat. Azzal tartotta távol a számvetést, hogy inkább tiszteli az apját, mint szereti, s voltaképpen a modern világban ez így helyes. Ez a felszínes summázat is persze csak álcaként óvta féltve őrzött függetlenségét. Ha néhanapján merengeni támadt kedve, azzal űzte el a kellemetlen gondolatokat, az apjuk a bátyját, aki tisztességes szakmát választott, mérnök lett, jobban szerette. Ezt persze soha nem mondta ki, Jeromos mégis magára vette, hogy az apjuk őt csak afféle életművésznek tekinti, nem becsüli az ő választását, amelyet ő előszeretettel emlegetett hivatásként, s hozzá törődötten ecsetelte, a szülei elképzelni sem tudják, milyen nehéz dolga van egy riporternek. Jeromos azt is érezte, pedig az apja sohasem hányta a szemére, hogy neheztel rá, amiért – miként ő maga hangoztatta dacosan – nyitott házasságban él.

Most mégsem tud mit kezdeni a gyásszal. Azt remélte, ezen is gyorsan túljut, mint egy érzelmes mélyinterjún, de nem, egyre többet jár az esze az apján. Mintha csak most tudatosulna benne, hogy nem csupán tisztelte, hanem szerette őt. Mardosta a mulasztás, hogy ezt már nem fejezheti ki soha többé. S volt, ami még ennél is jobban bántotta. Vajon ő is így jár majd? Rettegett a tudattól, hogy őt is csak tiszteli, de igazán nem szereti a lánya. Hiszen bár kéthetente együtt töltik a hétvégéket, eljárnak színházba, moziba, olykor kirándulni, de a lánya mintha inkább csak kötelességtudóan cselekedne így.

Közeledett a záróakkord, széttört a varázs, hirtelen feszültség lett úrrá Jeromoson. Mindig is ez volt vele a gond, csak vágyott a megváltó erejű katarzisra, de soha nem tudta megélni. Izzadni kezdett a tenyere, tudta, hogy ha egyszer véget ér a darab, szólnia kell. De nem csak úgy mondani valami általánosat, hanem arról beszélni, amiről kellene.

Hogy miért alakult így az élete, az életük.

Szépen lecsengett a dal, a lánya kecsesen elemelte a kezét a billentyűktől, és átszellemülten ránézett. Jeromos fojtogató szorítást érzett a torkában.

Hirtelen két pittyegést hallott, s felvillant a dohányzóasztalon pihenő telefonja képernyője. Meglepetten vette kézbe, ismeretlen kép nyársalta fel a tekintetét. Az apja támasztja a vállukat, amint a feleségével a lányuk egyéves születésnapját ünneplik.

– Ez…? – kérdezte esetlenül.

– Bocs, áttettem az enyémet a töltőre – felelte a lánya, majd felkapta a telefont, s kisuhant a nappaliból.

Jeromos feje lehanyatlott. Alig hallható koppanások törték meg a csöndet. Potyogtak a könnyei.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)