A havonta jelentkező Veritas-est klasszikus értelemben vett ismeretterjesztést kínál. A koreográfia jól bejáratott: a Veritas intézet által meghirdetett témát estéről estére körüljárja két történész. Ez a forma alkalmat ad a nézetek ütköztetésére, s ha netán az események több szempontú vizsgálata vitát gerjeszt, az még élénkíti is a beszélgetést. Márciusban Nyári Gábor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ügyvezető igazgatója és Dévavári Zoltán, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa az 1945 és 1990 közötti magyar emigráció történetét ismertette Marinovich Endre moderálása mellett.

A „felszabadulás” napja hivatalos ünnep volt hazánkban évtizedeken át, amikor április 4-ről szólt az ének, és a Vörös Hadsereg katonáinak hősies küzdelmeiről. 1945 tavaszán megkezdődött a szovjet csapatok „ideiglenes” állomásozása hazánk területén, vagyis a megszállás, de valójában már 1944. augusztus 27-től, onnantól, hogy a Szovjetunió Vörös Hadserege átlépte a magyar határt, megindultak a tömegek nyugatra. A lakosság jó néhány emléket őrizhetett a kommunizmusról – még 1919-ből –, s ahogy az ország hadszíntérré vált, egyre sokasodtak a tapasztalatok.
Mire 1945. május 8-án véget ért a háború Európában, addigra hozzávetőlegesen nyolcszázezer–egymillió magyar állampolgár tartózkodott az ország nyugati határain túl, döntő többségben a szétesett Harmadik Birodalom területén.
Egy részük a háborús pusztítás vagy a felelősségre vonás elől menekült, másokat még a nyilasok telepítettek ki, és számos katonát, leventét szolgálat közben, idegen földön ért a háború vége.

Kik azok a „45-ösök”?
– A nyugatra menekült magyarok közül nagyjából 250 ezren nem tértek haza, ők az úgynevezett 45-ösök – mutatja be Nyári Gábor az emigránsok legnagyobb csoportját.
Többségük a két világháború közötti Magyarország konzervatív nemzeti eszméjét vallotta magáénak: értelmiségiekről, politikusokról, hivatalnokokról, tanárokról, jogászokról, katonatisztekről és hozzátartozóikról van szó, akik a háború előtti világ felső és középrétegét alkották.
Dévavári Zoltán arra is felhívja a figyelmet, hogy sokan leegyszerűsítik és a stigmatizáció jegyében megpróbálják a 45-ösöket összemosni a nyilasokkal, miközben a háborús bűnösökön túl épp a csúcsértelmiség színe-java kényszerült elhagyni a szülőföldet. Az emigránsok között ott találjuk a koncentrációs táborok túlélőit ugyanúgy, mint az arisztokráciát, a magyar földbirtokosréteg és a gyáripar jelentős képviselőit. Az elcsatolt területekről menekülők aránya is jelentős – Erdély, Felvidék vagy a Délvidék a mai napig sem tudta ezt a veszteséget kiheverni.