Széthúzó emigráció: negyvenötösök, negyvenhetesek és ötvenhatosok

A második világháború végén közel egymillióan hagyták el Magyarországot, és ebből mintegy 250 ezren végérvényesen az emigráció mellett döntöttek. A menekülők következő hulláma a kommunista hatalomátvétel idején ment nyugatra, majd tíz évre rá, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésekor. Kik voltak ők, és milyen elvek mentén szerveződtek? – ez volt a témája a legutóbbi Veritas-estnek.

A havonta jelentkező Veritas-est klasszikus értelemben vett ismeretterjesztést kínál. A koreográfia jól bejáratott: a Veritas intézet által meghirdetett témát estéről estére körüljárja két történész. Ez a forma alkalmat ad a nézetek ütköztetésére, s ha netán az események több szempontú vizsgálata vitát gerjeszt, az még élénkíti is a beszélgetést. Márciusban Nyári Gábor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ügyvezető igazgatója és Dévavári Zoltán, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa az 1945 és 1990 közötti magyar emigráció történetét ismertette Marinovich Endre moderálása mellett.

Magyar emigránsok a svájci Buchsban, 1956. Fotó: Fortepan/Comet Photo AG/Jack Metzger

A „felszabadulás” napja hivatalos ünnep volt hazánkban évtizedeken át, amikor április 4-ről szólt az ének, és a Vörös Hadsereg katonáinak hősies küzdelmeiről. 1945 tavaszán megkezdődött a szovjet csapatok „ideiglenes” állomásozása hazánk területén, vagyis a megszállás, de valójában már 1944. augusztus 27-től, onnantól, hogy a Szovjetunió Vörös Hadserege átlépte a magyar határt, megindultak a tömegek nyugatra. A lakosság jó néhány emléket őrizhetett a kommunizmusról – még 1919-ből –, s ahogy az ország hadszíntérré vált, egyre sokasodtak a tapasztalatok.

 Mire 1945. május 8-án véget ért a háború Európában, addigra hozzávetőlegesen nyolcszázezer–egymillió magyar állampolgár tartózkodott az ország nyugati határain túl, döntő többségben a szétesett Harmadik Birodalom területén. 

Egy részük a háborús pusztítás vagy a felelősségre vonás elől menekült, másokat még a nyilasok telepítettek ki, és számos katonát, leventét szolgálat közben, idegen földön ért a háború vége.

A budapesti Műegyetem tanárainak és diákjainak kitelepítése Németországba 1944/45 telén. Fotó: Fortepan/Kuncze Magdolna

Kik azok a „45-ösök”?

– A nyugatra menekült magyarok közül nagyjából 250 ezren nem tértek haza, ők az úgynevezett 45-ösök – mutatja be Nyári Gábor az emigránsok legnagyobb csoportját.  

Többségük a két világháború közötti Magyarország konzervatív nemzeti eszméjét vallotta magáénak: értelmiségiekről, politikusokról, hivatalnokokról, tanárokról, jogászokról, katonatisztekről és hozzátartozóikról van szó, akik a háború előtti világ felső és középrétegét alkották. 

Dévavári Zoltán arra is felhívja a figyelmet, hogy sokan leegyszerűsítik és a stigmatizáció jegyében megpróbálják a 45-ösöket összemosni a nyilasokkal, miközben a háborús bűnösökön túl épp a csúcsértelmiség színe-java kényszerült elhagyni a szülőföldet. Az emigránsok között ott találjuk a koncentrációs táborok túlélőit ugyanúgy, mint az arisztokráciát, a magyar földbirtokosréteg és a gyáripar jelentős képviselőit. Az elcsatolt területekről menekülők aránya is jelentős – Erdély, Felvidék vagy a Délvidék a mai napig sem tudta ezt a veszteséget kiheverni.

Emigráns szerveződések – az altöttingi országgyűlés

Térségünkből több mint nyolcmillióan keltek útra 1945-ben, köztük magyar, lengyel, cseh és szlovák nemzetiségűek, akik Németország területén szembesültek a lebombázott, földig rombolt városokkal és a földönfutóvá lett emberek millióival. A menekülteknek a saját erejükből kellett megszerveződniük, talpra állniuk, s bár az egyes csoportosulásoknak megvolt a maguk politikai színezete, elsősorban segélyező szervezetként működtek. A magyar emigráció összefogására 1946 tavaszán megalakult a Magyar Szabadság Mozgalom vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes irányításával. 

– Képlékeny időszak volt ez – jellemzi a körülményeket Nyári Gábor. – Amíg a vasfüggöny le nem ereszkedett Európára, addig sokan azt remélték, hogy Amerika meghátrálásra késztetheti a szovjeteket, így mégiscsak kiépülhet a demokrácia Magyarországon.

A két világháború tanulságait felidézve többen amellett érveltek, hogy hatékony érdekképviseletre van szüksége a magyarságnak nyugaton, ennek megszervezésére hívták össze az altöttingi országgyűlést 1947. augusztus 20-án.

Az esemény Szent István-napi zarándoklattal indult – a bajorországi Altötting jelentős Mária-kegyhely –, amelyen részt vettek tíz-tizenkétezren, köztük az 1939-es országgyűlés képviselői. Az emigráns politikusok rámutattak: Magyarország megszállt állam, ezért legitim parlament nem működhet a területén. Ezek után kinyilvánították, hogy ők Magyarország legitim képviselői, majd Farkas Ferenc vezetésével megválasztották a kormányt. Valós eredményeket azonban már nem tudtak felmutatni.

Magyar gyerekek tanórája – valahol Németországban, 1945. Fotó: Getty Images/Grisel/RDB/ullstein bild

 

Érkeznek a „47-esek” 

A kommunista rendszer kiépülése ugyanis újabb menekülthullámot indított el hazánkban: az úgynevezett 47-esekét. Ők a háború előtti „régi világgal” is szemben álltak – 1945 után köztársasági érzelmű politikusként vettek részt a demokrácia építésében –, de a kommunista hatalomátvétellel menekülniük kellett az országból. A német ajkú területeken többnyire csak átutaztak, végső céljuk a szabadság földje – az Amerikai Egyesült Államok volt. Az 1947–48-as emigránsok esetében azonban már nem beszélhetünk tömegekről, inkább meghatározó egyéniségekről: tagjaik között olyan demokratikus elveket valló politikusokat találunk, mint Nagy Ferenc miniszterelnök, Varga Béla, az országgyűlés elnöke vagy Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán és Kovács Imre, akik a következő években a Magyar Nemzeti Bizottmány tagjaként működnek Amerikában. 

– A 45-ösök és a 47-esek között kibékíthetetlen ellentét alakult ki – elemzi a kialakult helyzetet Nyári Gábor. – A konzervatívok a demokratákat kommunistának, a demokraták a konzervatívokat fasisztának tartották. A 47-esek számszerűleg jóval kevesebben voltak, mégis olyan nemzetközi politikai támogatást kaptak, amilyenben a „45-ös nyugatosok” sohasem részesültek. Így alakult ki az a sajátos helyzet, hogy bár a menekültek többsége a konzervatív Magyar Szabadság Mozgalommal rokonszenvezett, korlátozott nemzetközi befolyást mégis az Amerikai Egyesült Államok által támogatott Magyar Nemzeti Bizottmány szerzett.

Miért volt széthúzás a magyarok között az emigrációban? 

Bár megalakulásakor a Magyar Nemzeti Bizottmány az összmagyarság képviseletében gondolkodott, a megosztottság miatt erre végül nem kerülhetett sor. 

Az emigráns csoportosulások tagjai között késhegyre menő viták zajlottak arról, hogy ki az, aki a nyugati nagyhatalmak szemében elfogadható szereplőnek számít. A 45-ösök minduntalan visszakanyarodtak az alapelvekhez: hogyan képviselhetné a magyarságot az, aki elfogadta az 1947-es országcsonkító békét?

De ha már a 47-esek élvezik Amerika támogatását, akkor miért nem tárják a szabad világ nyilvánossága elé azokat az atrocitásokat, amelyeket a határon túli magyarok ellen elkövetnek többek között Jugoszláviában vagy Csehszlovákiában? A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) bábáskodása mellett működő Magyar Nemzeti Bizottmány ugyanis egyre inkább az amerikai elvárásokhoz idomult, így ahelyett, hogy felszólalt volna az elcsatolt területeken élő magyarság érdekében, még azon volt, hogy megtalálja a közös hangot a csehszlovák és a jugoszláv emigráns szervezetekkel. Elvégre azokat is az USA támogatta. Ezek az ellentmondások oly mértékben hiteltelenítették a Magyar Nemzeti Bizottmányt, hogy a szervezet végül elszigetelődött. 

– Az Amerikai Egyesült Államoknak egyszerűen nem állt érdekében az, hogy a kelet-európai emigrációk egymásnak feszüljenek a kisebbségi kérdés tekintetében – fejti ki Dévavári Zoltán. – Ne felejtsük el, hogy az 1940-es évek végén még benne volt a levegőben, hogy radikális geopolitikai átalakulások is történnek a térségben, az sem volt elképzelhetetlen, hogy kitör a harmadik világháború. 

 A nagyhatalmi megfontolások felülírták az össznemzeti magyarság gondolatát, így jöttek létre egymás után az utódállamok erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyar emigrációs szervezetei.

Alvó család a magyar–osztrák határvidéken az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverését követően. Fotó: Getty Images/Ernst Haas

 

James Bond-i figura

Militáns készültség jellemezte az 1949-ben alapított Magyar Harcosok Bajtársi Közösségét (MHBK), amely bekapcsolódott a szovjet csapatok elleni hírszerzésbe és kémelhárításba. A szervezet irányítója a magyar katonai hírszerzés utolsó vezetője, Zákó András vezérőrnagy volt, aki James Bond-filmbe illő akciókat vezetett. Az MHBK tucatjával dobta vissza az egykori katonákat a magyar állam területére, információit pedig – morálisan igencsak megkérdőjelezhető módon – nem egy esetben pénzre váltotta, vagyis eladta a francia titkosszolgálatnak, valamint a briteknek és az amerikaiaknak. A szervezet részben ebből tartotta fenn magát. Zákó Andrásnak az sem okozott gondot, hogy az embereit feláldozza; olyan papírokkal látta el őket, amelyek olcsó hamisítványok voltak, pontosan azért, hogy a Magyar Állambiztonság kezére kerüljenek: amíg a lebukott bajtársakat vallatták, addig egy kiképzett MHBK-ügynök profi módon végrehajtotta a megbízatást. S bár a segélyezés, tájékoztatás és közösségszervezés területén kiemelkedő sikereket ért el a szervezet, ám a vágyott cél, Magyarország felszabadítása a szovjet katonai diktatúra alól, ma már tudjuk, lehetetlen vállalkozás volt. 

Vajon lett volna bármit következménye, ha az emigráns politikusok idejében felismerik az amerikai–szovjet viszonyrendszer alakulását? A változást nem is csak Sztálin halála, sokkal inkább az atombomba indukálta – fejti ki a nézeteit Dévavári Zoltán az 1950-es évek globális összefüggéseiről. A magyar emigráció tagjai egyáltalán nem számoltak azzal, hogy Amerika tudomásul veszi a bipoláris világrendet, ezért szinte sokkolta őket 1956. november 4-e. A magyar szabadságharc leverése ugyanis világosan megmutatta számukra, hogy Amerika nem fogja kockáztatni a harmadik világháborút egy kis közép-európai nemzet szabadságáért.

Az illegális határátkelés során megsebesült gyerek ausztriai fogadóállomáson, 1956. Fotó: Getty Images/Hulton-Deutsch Collection/Corbis

Elárult forradalom

A szovjet katonai intervenció után újabb kétszázezer magyar emigrált nyugatra, akik cserbenhagyásként értékelték Amerika passzivitását. Számon is kérik a magyar emigráció tagjaitól: miért nem álltak ki az 1956-os forradalom és szabadságharc mellett? A politikai nézetkülönbség megint csak éket ver az emigráció tagjai közé: a megszólítottak tíz évvel azután, hogy elhagyták Magyarországot, nem is igazán voltak tisztában a hazai viszonyokkal. Az 56-osok meg eleve úgy szocializálódtak, hogy a tiltólistára került eszméket jobb elutasítani. A nemzedéki különbségeken túl ekkorra a hangsúlyok is áthelyeződnek: a fiatalok nem annyira Amerikát, inkább Nyugat-Európát akarják megnyerni a magyar ügynek. Az akkor már jó egy évtizede emigrációban élők háttérbe szorulnak, 1957 végére a Magyar Nemzeti Bizottmány be is szünteti a munkáját, és 1958 márciusában a helyére lép a Magyar Bizottság.

Bécsi eladó banánt nyújt át Magyarországról menekült gyerekeknek 1956 novemberében. Fotó: Getty Images/ullstein bild

Ahogy haladunk előre az időben, inkább a hagyományőrzés és a kulturális közművelődés kerül előtérbe, mintsem az aktív politikai részvétel. Üdítő kivétel az 1960-as évek vége, amikor a Magyar Bizottság sikeresen lép fel az egyetemes magyarságért: Romániában az erősödő magyarellenes közhangulat ugyan 1989-re eljut a falurombolásig, ám az erdélyi magyarság ügyének tematizálása, nyugati köztudatba kerülése valóban az emigrációnak köszönhető. Nyári Gábor összegzése szerint a mérleg pozitív: a magyar emigráció erőt és fáradságot nem kímélve kikerült a menekülttáborokból, elsősorban a történelmi egyházak segítségével létrehozta segélyszervezeteit, kiépítette színvonalas iskolahálózatát, és ápolta a magyar nyelvet és kultúrát. Márai Sándor találóan fogalmazta meg: „A száműzetés egyik titka: lemondani, sértődés nélkül, minden külső igényről. A másik titok: nem mondani le – semmilyen körülmények között – semmiféle belső igényről.” 

Borítókép: Szovjet lövész a pesti Harminckettesek terénél, a császári és királyi 32. gyalogezred emlékművénél, 1945 (Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg)