Az utódok életére is hatással vannak a hideg napok és az 1944–45-ös partizánterror történései a Vajdaságban

Razziaként és internálásként hivatkoznak rá, valójában tömeggyilkosság­ és népirtás folyt a Vajdaságban a második világháború idején. Lavro­ Ferenc­ és Lavro-Gazdag Olga dokumentumfilmjének újdonsága, hogy megszólalnak benne magyar és szerb túlélők, történészek, valamint az áldozatok leszármazottai. Emlékezés és megbocsátás nélkül nincs közös jövő.

170985131 Fotó: Sovfoto Forrás: Getty Images

Anyai nagyapám Horthy honvédjeként teljesített szolgálatot, utána hét év Szibéria következett, sóbánya, ahol része volt minden gonoszságban és emberi megaláztatásban, de hála istennek élve hazajött ő is. 

Lavro-Gazdag Olga és Lavro Ferenc, a 42/44 a Vajdaságban című dokumentumfilm alkotói (Fotó: Kurucz Árpád)

A tágabb rokonságunkban, mint ahogy minden vajdasági magyar családjában, találni emléknyomokat azokról, akiket megkínoztak vagy megöltek az 1944–45-ös partizánterror idején. A félmúlt eseményei a mi nemzedékünkre is hatással vannak, ezért is veszem szívesen magamra azt a feladatot, hogy végigmondjam az áldozatok történeteit. A közös jövő miatt is fontos tisztázni az eseményeket, hogy a nemzedékeken átívelő trauma megszakadjon, a Vajdaság népei között megszűnjön a rossz vér, és továbblépjünk végre.

A konfliktus gyökerei olyan mélyre nyúlnak, hogy az értelmezések között a leggyakoribb az „úgy kezdődött, hogy ő visszaütött” érvelés.

A mai Vajdaság területe geopolitikai helyzeténél fogva véres események helyszíne volt már a török hódoltság idején is, a Rákóczi-szabadságharc, 1848–49, Trianon mind egy-egy példa arra, hogyan lehetett a nagyhatalmi játszmák részeként összeugrasztani a soknemzetiségű térség szereplőit. 

Rémület – Utcai Dávid szénrajza

„Nagyon jól látszik, hogy minden apáról fiúra száll – állapítja meg a filmben Szrdjan Cvetkovics történész, a belgrádi Újkortörténeti Intézet főmunkatársa, hozzátéve –, ezeknek az embereknek az utódai is sérültek. Ne feledjük, a kommunista elnyomásnak fontos része volt az is, hogy beszélni sem volt szabad arról, amit veled tettek. Magadban kellett ezt tartani, nem volt szabad elmondani. Ez a rossz energia generációról generációra öröklődött. Ugyanígy ha valakinek a családjából kivégeztek valakit, arról is hallgatni kellett. Arról meg szólni se lehetett, hogy talán ártatlan volt.” 

Ezeket a negatív beidegződéseket Forró Lajos történész Tito politikájával magyarázza: a jugoszláv államfő hallgatólagosan kiegyezett a magyarokkal azon az alapon, hogy „ha ti nem beszéltek 44-ről, akkor én meg engedem, hogy boldoguljatok”. A megfélemlítés általános amnéziához vezetett, amelyben sokan szenvednek a mai napig is a térségben.

Milyen emlékeket hoz a felszínre a 42/44 a Vajdaságban című dokumentumfilm? Amikor 1941 áprilisában megszűnt a Jugoszláv Királyság, a magyar honvédség bevonult Bácska, Muravidék és Baranya háromszögének területére – a Bánságban szintén népes magyar közösség élt, de arra Németország is igényt tartott. A visszacsatolt területeken a szerb ellenállók egyre-másra támadták meg a magyar honvédeket. 

A. Sajti Enikő történész hangsúlyozza: olyan kommunista vezetésű ellenállás szerveződött a határainkon kívül, amely kétségbe vonta Magyarország integritását – a Délvidék visszacsatolásának jogosságát –, és a társadalmi rendet is veszélyeztette. Az összecsapásokról szóló hírek hallatán Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke elrendelte a „kommunista és csetnik lázongás” katonai felszámolását – de nem a civil lakosság elleni megtorlást! – hívja fel a különbségre a figyelmet A. Sajti Enikő. Az akció azonban hamarosan véres öldöklésbe torkollott, amelyet hideg napokként őriz az emlékezet. Hogyan szabadultak el az indulatok?

Feltámadás – Utcai Dávid szénrajza

Gyilkosság két pengőért

„Tudja, mit történt? – kérdez vissza az archív felvételen egy idős szerb férfi. – A partizánoknak gyűjtöttek pénzt, és az emberek egy-két pengőt adtak. Megtalálták az adakozók névsorát, elkezdték vallatni és verni őket. Az emberek beismerték, ki mennyit adott: az én testvéremet és sógoromat két pengőért ölték meg.”

A magyar karhatalom képviselői razziát indítottak a partizánok ellen, aztán a nyers erőszak egyre inkább elfajult, és a csendőrök civileket, köztük nőket és gyerekeket végeztek ki önkényesen. A tömeggyilkosságok a falvak után Újvidéken folytatódtak, szerb történészek adatai alapján a vérengzésnek közel négyezer áldozata volt, köztük szerb, zsidó, roma, ruszin nemzetiségűek. 

A tetteseket még 1943-ban felelősségre vonták – a második világháború idején egyedül Magyarország indított polgári személyek ellen elkövetett atrocitás miatt eljárást a saját hadseregének, csendőrségének emberei ellen –, a fő felelősöket a tárgyalás során halálra ítélték. A halálos ítéleteket azonban nem tudták végrehajtani, mivel az elítéltek nagy része Németországba menekült. A bűnösök felett a háború után Jugoszláviában is ítélkeztek.

Negyvennégyben fordult a kocka: a Vörös Hadsereg katonái elfoglalták Bácskát, Baranyát, Bánságot, és hamarosan már Tito partizánjainak kezében összpontosult a hatalom ezeken a területeken. Az új rendszer fő ideológusa, Vaszo Csubrilovity szerb történész elérkezettnek látta az időt arra, hogy leszámoljanak a kisebbségi sorban élő németekkel, magyarokkal, albánokkal, románokkal és olaszokkal. 

Magyar katona zsákmányolt hadianyaggal Újvidéken, 1941 (Fotó: Fortepan/Martin Djemil)

A kitűzött célt is deklarálták: biztosítani a vidék délszláv jellegét – idézi fel Matuska Márton, A megtorlás napjai című kötet szerzője. Már zajlott a svábok kitelepítése, a magyar lakosság egy része is Magyarországra menekült, amikor 1944–1945 telén a kommunista pártvezetés utasítására tömeges kivégzéseket, etnikai tisztogatást követtek el a megmaradt magyar és sváb lakosság ellen. 

Húszezer fölé – egyes történészek ötvenezer fölöttire – becsülik a magyar ajkú áldozatok számát. Matuska Márton a következőképpen összegez: 83 ezer magyar menekült át az anyaországba, ha ehhez hozzáadjuk a meggyilkolt személyek számát, akkor a félmilliós kisebbségből minden ötödik magyar elveszett.

A vészterhes napokat, a maguk ásta sírba belelőttek halálát a nyolcvannégy éves Cindl Júlia idézi fel a filmben, és a bajmoki asszony arra is rákérdez: vajon hányat temettek el élve? Az újvidéki Varga György a kihallgatások kegyetlenségét hangsúlyozza: „Az olyan volt, mint a vágóhíd, tele vérrel és agyvelővel.” 

Forró Lajos történész középkori, kegyetlen kínzásokról beszél: Magyarkanizsán részeg partizánok verik agyon a helyieket, a gyilkosok gyerekeket visznek magukkal magyart verni. „A nagyapámnak, mire a vesztőhelyre viszik, ki van ütve az egyik szeme, meg van szurkálva rohamkéssel, és el van üszkösödve az oldala, ezt onnan tudjuk, hogy az édesapám az utolsó nap, amikor vitte az élelmet neki, akkor találkozott vele…” 

A megemlékezés résztvevője mécsest gyújt az 1944/45-ös áldozatok tiszteletére felállított új emlékhelyen a vajdasági Csúrogon 2013. november 3-án (Fotó: MTI/Markovics Annamária)

Teleki Júlia, az 1944–45-ös események kutatója tíz hónapos volt, amikor elvitték és kivégezték az édesapját. Édesanyjára puskát szegeztek, a mínusz húsz fokban élelem és meleg ruha nélkül bevagonírozták a négy gyerekével, így kerültek a járeki koncentrációs táborba. 

„Pontosan azért, mert életben maradtam, hajt engem valami, igenis ki kell kutatni, hogy mi történt velünk” – fogalmazza meg a túlélő a motivációját.

Évtizedek teltek el hallgatásban, mire a jugo­szláv kormány a Vajdasági Magyarok Demokra­tikus Közössége (VMDK) kezdeményezésére kutathatóvá tette a korabeli dokumentumokat az 1990-es évek elején, s majd csak a 2010-es évektől, a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság létrejöttével váltak hozzáférhetővé a nagyobb súlyú iratok is. 

A két oldal közeledését jelzi, hogy 2013 nyarán a szerb és a magyar köztársasági elnök együttesen tisztelgett az áldozatok emléke előtt a vajdasági Csúrogon. A túlélők és leszármazottaik a délvidéki magyar identitásuk megerősítése érdekében is emlékeznek.

Szemétdomb a tömegsíron

– Én megtapasztaltam a háborút: pokol a földön, nincs annál rosszabb. Aki nem próbálta, az el sem tudja képzelni – mondja a dokumentumfilm rendezője. 

– Boldog lennék, ha nem kellene róla beszélnünk, de ezekben a mai, vészterhes időkben ki kell mondanunk: háború nélküli ­Európában szeretnénk élni. Az áldozatok előtt fejet kell hajtani, mi ezen dolgozunk a feleségemmel, a szintén vajdasági születésű Lavro-Gazdag Olgával, akivel ez már az ötödik közös alkotásunk. 

A Duna-parton álló, Család című szoborcsoport, az 1942-es „hideg napok” áldozatainak emlékműve Újvidéken, 2017 (Fotó: MTI/ Molnár Edvárd)

A 42/44 a Vajdaságban című film az év elején külön elismerésben részesült az amerikai Ogee­chee Nemzetközi Történelmi Filmfesztiválon, már tárgyalunk a szerb feliratozásról, és szeretnénk a Mediawave-en, a Magyar Mozgóképfesztiválon és a Pápai Nemzetközi Történelmi Filmfesztiválon is megméretni az alkotást. 

Az előző munkánkban a Petőfi-brigád történetét mutattuk be, és a terveink között szerepel a szenttamási születésű Gion Nándor életműve előtti tisztelgés – ugyancsak a film nyelvén.

Az 1944–45-ös vajdasági népirtás kutatói közül sokan maguk is túlélők, mint Pintér József, aki a leszármazottak veszteségét is megfogalmazza: „elvitték az édesapámat, mi az öcsémmel fiatalon, kivezetetlenül kerültünk az életbe, amit elértünk, saját erőnkből kellett elérnünk, tanács nélkül. Ilyen áldozat is van, nem csak az, akit a partizánok a lövészárokba belelőttek.” Mi hozna megnyugvást? 

A trauma feldolgozását nyolcvan év után is gátolja, hogy a halottak nincsenek tisztességgel eltemetve: szemétdombok és buszpályaudvarok alatt, jeltelen tömegsírokban és a töltés oldalában vannak elásva mind a mai napig.

Mint holmi rablógyilkosok. Mikor lesz a köztudat része, mikor kerül be a vajdasági népirtás puszta ténye a szerb történelemkönyvekbe? 

A csúrogi iskola emléktábláján ma is ez olvasható: „a magyar fasiszták áldozatai”, hiszen a bűntudatkeltés része volt ráragasztani a fasiszta jelzőt a magyar népre. A partizán „hősi” múltat, amely az egykori Jugoszlávia legitimitását adta, vajon mikor fogják megkérdőjelezni? És mikor mondják ki végre, hogy egyéni bűnök vannak?!

Borítókép: Tito partizánjai a felszabadított Belgrádban 1944 októberében (Fotó: Getty Images)