Latroknak játszani

A királyi Jugoszlávia állampolgáraként látta meg a napvilágot, de két hónap múlva már Magyarországon találta magát, azután a szocialista Jugoszláviában anélkül, hogy elmozdult volna Szenttamásról. Nyolcvan éve született Gion Nándor. Közel húsz éve nincs már közöttünk, mégis olyan, mintha száz évet élt volna.

Gion Nándor tudta, milyen a jó történet: izgalmas és lebilincselő Forrás: családi archívum

Gion Mátyás, a jó nevű kőművesmester első fia születésekor szép új házat épített a bácskai Szenttamás legszélén. A helyet Keglovics vagy Görbe utcaként ismerhetjük olvasmányainkból – ma Popovača venac. Gion Nándor 1941. február 1-jén jött a világra, és mindössze féléves volt, amikor családja a faluszéli új házba beköltözött. A kerítésen túl lapos, füves rét terült el, amelynek a közepére valamikor dombot hordtak, annak tetejére temetőt. A túloldalról is sírhelyek fogták körül a kis utcát, „kaszáló sorrendben, vagyis jobbról balra” látszott a görögkeleti szerb, a katolikus magyar, a zsidó, a református német, a nazarénus és az ókatolikus temető. Az egészet átkarolta a Krivaja folyó. Talán már a környezet is arra predesztinálta a XX. századi prózairodalom egyik legfontosabb alkotóját, hogy fő témául válassza a soknemzetiségű – magyar, szerb, német, délszláv lakta – Szenttamás változásait. Mintha csak arra készítette volna fel a sorsa, hogy szociográfiai pontossággal megírja a hely valóságát, és azon keresztül mutassa be Közép-Európa XX. századi történelmét.

Hideg és még hidegebb napok

A szép nagy ház előtt egy kidöntött akácfára ültek le az utcabeli férfiak esténként beszélgetni. Gion rossz alvó volt, nyári éjszakákon a nyitott ablakon át fültanúja lehetett annak is, amiről a felnőttek inkább hallgattak a gyerekek előtt. Folyt a beszéd a napi gondokról, de szó esett vérengzésekről (bár a magyarok és németek elleni 1944–45-ös megtorlásról nem volt tanácsos nyilvánosan beszélni), kivándorlásról, menekültekről – az etnikai tisztogatás elől is százával települtek át Szenttamásról Magyarországra. És előkerülhettek az előzmények: az 1942-es „hideg napok”, amikor egy partizánok ellen indított razzia során magyar katonai alakulatok követtek el etnikai alapú tömeggyilkosságot. 1941 áprilisában még vérmesen védték a szerbek a húsz éve megszerzett privilégiumaikat, többen vakmerően és orvul a háztetőkről lőttek a Szenttamáson átvonuló magyar hadseregre, amely visszafoglalta a Bácskát. Ez az emlék előhozta Trianont és 1918-at, amikor az új hatalom képviselői megbotozták a helyi magyarokat, csak hogy megmutassák: most aztán tényleg ők az urak. Vad rácok… – ingatták a fejüket a Gion-ház előtt beszélgető férfiak, mert szülőhelyük véres politikai események színhelye volt már száz évvel korábban, az 1848–49-es nemzetiségi összecsapások idején is. Akkor Perczel Mór foglalta el a „szakadár rácoktól” Szenttamást, nagy pofont mérve a szerb nacionalisták elszakadási törekvéseire. A magyar szabadságharc honvéd tábornokának győzelmét a mai napig sem bocsátották meg a hatalom birtokosai…

Ide született hát nyolcvan évvel ezelőtt Gion Nándor, erre a forrongó vidékre. A királyi Jugoszlávia állampolgáraként – nyomatékosította az író egy előadásában –, de Bácska visszacsatolásával két hónap múlva már Magyarországon találta magát, „azután a szocialista utód Jugoszlávia állampolgára lettem anélkül, hogy elmozdultam volna. Onnan néztem a világot, Szenttamásról, s az a világ nem nagyon tetszett nekem.”

– Hamar ráérzett az olvasás ízére – eleveníti fel Kurcz Ádám István irodalomtörténész, hogyan ragadták el irodalmi élményei Giont a képzelet világába. – Sokat kutatott magyar könyvek után, de csak háború előtti ponyvát talált a padláson: betyárregényeket, zöld fedeles rémromantikus füzeteket. Amint végére ért egy füzetnek, már kezdte is elölről, közben pedig megérezte, milyen a jó történet: izgalmas és lebilincselő.

A későbbiekben ő is erre a hatásra törekedett, hogy a hozzá hasonló, hátrányból, perifériáról induló emberekkel megszerettesse az olvasást. Az a településszéli utca, amelyben felnőtt, sokféle embertípussal megismertette: volt ott lecsúszott arisztokrata és szorgalmas munkával lassan előbbre jutó kétkezi munkás, feltaláló, ügyeskedő kókler; nemzetisége miatt meghurcolt magyar és elmagyarosodott német (mint Krebsz Teréz, az író nagymamája, regényeinek egyik főszereplője), de még magyar érzelmű ruszin is. Ezek a figurák tálcán kínálták a témát Gionnak.

Gion Nándor tudta, milyen a jó történet: izgalmas és lebilincselő
Fotó: családi archívum

Jeltelen tömegsírok

Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének munkatársaként első kézből értesült a korabeli valóságról. Amit nem lehetett megírni nyíltan, azt megírta a sorok között, allegorikusan. Kétéltűek a barlangban című 1968-as regényében már tematizálta a jugoszláviai gulágként elhíresült Goli otok börtönszigetet, amelyről mások csak Tito halála után, az 1980-as évektől mertek írni. A délvidéki vérengzésekről személyes hangon szól: „Mi féltünk nagyon éjszaka, mert arrafelé sok embert megöltek a háborúban, és később is láttunk hullákat a folyóban úszni…” Mit látott Gion? A szovjet „felszabadítókat” jugoszláv partizánok követték, akik a kiszolgáltatott német lakosságot mindenütt, a magyar férfiakat pedig többek között a Sajkás-vidéken (Mozsor, Zsablya és Csúrog községben) megkínozták, lemészárolták, a nőket és gyerekeket pedig munkatáborokba vezényelték. A Sajkás-vidékihez hasonló etnikai tisztogatást terveztek Szenttamáson is, ami nem valósult meg maradéktalanul, de Gionék utcája közelében is több száz ártatlan magyar áldozat van elföldelve – ma is jeltelen tömegsírokban.

Gion Nándor fő művének (anti)hőse, Rojtos Gallai István latroknak is játszott a citeráján. Így lehetett túlélni azokat az éveket. Kurcz Ádám István szerint továbbgondolásra érdemes a Seneca erkölcsi leveleiben olvasható „latrunculis ludimus” fordulat, amely nyersfordításban annyit tesz, hogy latroknak játszunk, ám érthető úgy is, hogy gyermekjátékokat játszunk, vagyis öncélú dologgal töltjük az időt. Gion fő művében, a Latroknak is játszott című tetralógiájában – Virágos katona, Rózsaméz, Ez a nap a miénk, Aranyat talált – 1898-tól a XX. század derekáig eposzi teljességgel követi nyomon családja történetét. Az időről ír, a folytonos változásról, de arra is példát ad, hogyan lehet újra és újra kilépni az időből a játék, a közösségi és művészeti élmény erejével. Így segít túlélni, a rögvalóság horizontjáról felemelkedni.

Hogyan történik ez a mindennapokban? Gion nemcsak írta, hanem élte is ezt a valóságot, amelyre persze alkalmat adott a kor: Jugoszlávia az 1970-es, ’80-as években. De erről már a lánya, Gion Katalin tud többet mondani, aki azonban hamar elkerült otthonról, a középiskolát is Magyarországon végezte, és ma vezető radiológus szakorvos Szegeden.

– A ’80-as évek legelején a gazdasági megszorítások miatt rendszeresek voltak a nyolcórás áramszünetek nálunk, Újvidéken – meséli. – Apu otthonülő típus volt, utazni nem nagyon szeretett, egy-egy ilyen áramszünet alatt viszont nem sok mindent lehetett csinálni a négy fal között. Apu mesélt: olvasmányaiból válogatva, minden szereplőt és a figurát is megidézve úgy, hogy azt egy tízéves kislánynak érdekes volt órákon át hallgatni. Nagy tehetsége volt ebben. Mindenféle mese felbukkant, még Rejtő Jenő vagy Agatha Christie történetei is, és annyira érdekesen, részletekbe menően mondta órákon át, hogy ennek köszönhetően nagyon hamar megszerettem én is az olvasást meg a könyveket. Ez a vissza-visszatérő élmény kifejezetten annak a kornak a terméke volt, és ide kapcsolódik másik közös „projektünk” is, mert hát ilyenkor – mivel mással? – gyertyával világítottunk. Amikor végre visszatért az áram, megolvasztottuk a leégett gyertyák viaszát, és újakat gyártottunk belőlük a következő alkalomra. Ilyenkor örömmel tevékenykedtünk együtt apuval.

Gion Mátyás kőművesmester és fia Görbe utcai házuk előtt a délvidéki Szenttamáson
Fotó: családi archívum

Bűnbánó Bicegő

Gion Nándor a mesélőkedvét nagyapjától, Rojtos Gallai Istvántól és annak lányától, az író édesanyjától örökölte – eleveníti fel Katalin a családi történetmeséléseket. Rojtos Gallai mezőőr volt, sok mindent látott, észrevett a környezetében. Közvetlenség és figyelem – ez jellemzi a Latroknak is játszott regényfolyam elbeszélőjeként.

A művet legtöbbször García Márquez mágikus realizmusával rokonítják, Pécsi Györgyi irodalomtörténész kiemeli, hogy Gion Nándor megerősíti a mesélés jogát – mégpedig az élőbeszédre emlékeztető mesélés jogát. Módszerét maga az író „dúsított realizmusnak” nevezte. Zárókötetében Rojtos Gallai ezt így foglalja össze: „Tőlem mindig a valóságot hallja […] Tudja, a magyar népdalokban előfordulnak néha túlzások, de azok is a valóságból nőttek ki.”

Látszólag meg-megszakad a családtörténet: a Virágos katona 1918 májusában akácvirágzással, esküvővel zárul – talán még a háború sem veszett el végérvényesen –, folytatása, a Rózsaméz 1920-ban indul. Túl vagyunk már a trianoni diktátumon, és csak szőrmentén értesülünk a szerbek rémtetteiről. A történet 1941-ben megint megtorpan: nagyszombat van, az emberek a feltámadást várják.

– Gion nem írhatta le Bácska visszafoglalását, amelyet a korban magyar feltámadásnak neveztek, de ide fut ki a Rózsaméz. Megindító egybeesés, hogy 1941-ben éppen húsvétvasárnapra esett a magyar csapatok bevonulása Szenttamásra. A megszakítások ellenére sem marad fehér folt a történetben – állítja Kurcz Ádám István, a tízrészesre tervezett, most a hetedik kötetnél tartó Gion-életműkiadás szerkesztője.

– Az 1944-es vérengzésre a Testvérem, Joáb című regényben is találunk utalást: „őrült nagy hiba volt Opat részéről, hogy az agyonvert emberek családtagjait élve hagyta […] az lett volna a helyes eljárás, ha a hozzátartozóikat is kiirtja, ez a háború után […] igazán nem ütközött volna komolyabb nehézségekbe.” Ma már Opatról, a regénybeli sánta pincérről is biztosat tudunk, mert egy szerb portálra felkerült a Vreme je! – Eljött az idő! című vallomás az 1944–45-ös „még hidegebb napokról”, a bácskai vérbosszúról. A magyarok likvidálásában részt vevő Ćorić Đuka (vagy ragadványnevén Ćopa, azaz „bicegő”) szenttamási kocsmáros az 1969-es regényben elhangzott vádakra „válaszul” – ötven évvel később – úgy végrendelkezett, hogy tegyék közzé a vallomását, mert ha nem könnyít a lelkén, nem lesz nyugta a sírban sem. Gion Nándor a sánta kocsmáros beismerését ugyan nem érhette meg, de saját eszközeivel folyamatosan rögzítette a valóságot. A kárókatonák még nem jöttek vissza című regénynek már a címéről is kiabál, hogy a magyar katonák még nem jöttek vissza. Ifjúsági regény? Csak annyira, mint a Sortűz egy fekete bivalyért, amelynek fordulatos cselekménye Trianon-allegóriát leplez.

A délszláv háború idején, amíg lehetett, Gion is kitartott szülőföldjén, főszerkesztőként igyekezett az Újvidéki Rádió magyar közösségét egyben tartani, és kimenteni a háborúból, akit lehetett. Aztán ahogy a munkatársai sorra áttelepültek, maga is úgy érezte, ott már nem tud a közössége hasznára lenni. 1993 augusztusában átjött Magyarországra, megint csak a periférián, Kőbányán telepedett le, ahol szociográfiai hűséggel írta tovább a magyar valóságot. 2002 nyarán 61 évesen hunyt el, de mintha száz évet élt volna: a millennium korától a 2000-es évek elejéig végigírta a XX. századot.