Nem, véletlenül sem azt a kérdést kívánom eldönteni, vajon a mi Császárunk, Albert Flórián jobb futballista volt-e – volt-e olyan futballista –, mint korunk állócsillaga, Cristiano Ronaldo. Pályafutásuk alkonyán, a búcsú – jól vagy rosszul – megválasztott pillanatán elmélkedem csupán.
Bár a feltevés kissé félrevezető, hiszen Ronaldo 38 és fél évesen is él és virul, két hete hivatalosan is Guinness-rekordot döntött a kétszázadik válogatott fellépésével, esze ágában sincs visszavonulni, sokkal inkább azt latolgatják rajongói, visszatér-e a labdarúgás fő színpadára, Európába. (Tényleg csak mellékesen: napjainkra a labdarúgás maradt az egyetlen olyan népszerű, egyben üzleti tevékenység, amelynek öreg kontinensünk a centruma.)
Ezzel szemben Albert Flórián nem töltötte be a 34. életévét, amikor másokkal egyetemben úgy döntött, köszöni szépen, elég volt, sőt Flóri többször utalt arra, hogy a pályafutása érdemben már 1969 nyarán véget ért, amikor a Dánia elleni világbajnoki selejtezőn ütközött a hazaiak kapusával, Engedahllal, és térdszalagszakadást szenvedett.
Huszonnyolc évesen szalagszakadás? Fél év kihagyás, és újra indulhat a verkli. Ma így gondolkozik egy labdarúgó – ami Ronaldót illeti, nemhogy 28, de még 38 évesen is. Igaz, nem lehet pusztán a szerencse műve, hogy a portugált elkerülték a súlyos sérülések, a makulátlan izomzat nem csak az Instagramon posztolt képeken mutat jól, a sérülések megelőzésének is a leghatékonyabb eszköze.
Albert Flórián anno tíz hónapot hagyott ki, majd még bő három évet futballozott. Ne gondoljuk, hogy megtűrt uralkodóként! Újra válogatottságig jutott, tagja volt az 1972-es Európa-bajnokság négyes döntőjéig jutott magyar csapatának, s ugyanabban az idényben a Ferencváros az UEFA-kupában (a mai Európa-liga elődjében) az elődöntőig menetelt a vezérletével.
Úgy él az emlékezetünkben, 1974. március 17-én, a ZTE elleni bajnokin Albert Flórián azért köszönt el végleg a Fraditól, mert úgy érezte, megöregedett, s különben is, már sarkában topog az új kedvenc, Nyilasi Tibor. Nos, igen is, meg nem is.
Nyilasi, noha már 1973 májusában bemutatkozott az NB I-ben, az 1973–74-es évadban csupán két meccsen játszott, a Császár aligha miatta vonult vissza, különben is szerették és tisztelték egymást. Albert nem jelentette be előre, nem úgy vágott neki a pályafutása utolsó, csonka idényének 1973 nyarán, hogy mindenképpen az lesz az utolsó.