Ördögszőrű viperák: a gyimesi csángók ősi ökológiai tudást őriznek

Van egy hely a Kárpátokban, ahol a kaszálók virággazdagsága páratlan, a gazdálkodók ökológiai tudása elmélyült. Ez a hely a kelet-erdélyi Gyimes, ahol Babai Dániel 2004 óta minden évben megfordul, hogy az ember és a táj érzékeny, rohamosan átalakuló kapcsolatát kutassa. A gyorsan modernizálódó csángó közösség idős tagjai olyan emlékeket őriznek és történeteket osztanak meg vele, mint amilyen a héjává átalakuló kakukké vagy az ördög szőrét viselő viperáé.

Gyimesfelsőlok, 2016. május 14. A csíksomlyói búcsúra tartó gyimesi csángó zarándokok Gyimesfelsőloknál 2016. május 14-én. MTI Fotó: Mohai Balázs Fotó: Mohai Balázs

Ha valaki olyan helyet keres, ahol az ember és a táj kapcsolata megragadható, akkor kelet felé érdemes menni – javasolta Berecz András mesemondó. Ott igazán megfigyelhető ez az összefüggés, és ha majd onnan nyugat felé indulunk, akkor a morzsákat is jobban észrevesszük. Babai Dániel szót fogadott. 

Elmélyült természetismeret

A kutató a Pécsi Tudományegyetemen végzett biológus és néprajz szakon. Biológusként a növényvilág érdekelte, a terület egyik hazai tekintélye, Borhidi Attila a mecseki nagyvárosban oktatott. A néprajzot a szintén Pécsen élő Andrásfalvy Bertalantól tanulta. A két világot összekötő kapocs a Tóth Albert vezette, több mint negyven éve működő Hortobágyi Természetvédelmi Kutatótábor, ahova általános iskolásként, egy biológiaverseny nyerteseként jutott el Babai. Az Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete kutatócsoport-vezetőjével, Molnár Zsolttal ott kezdtek el közösen gondolkodni arról, hogy miként értsék meg, hogy egy adott tájnak miért olyan a növényvilága, amilyen. Ehhez kell feltárni az ott élők szerepét, kapcsolatát a tájjal. 

Ekkor és ott fogalmazódott meg benne, hogy fel kell keresni egy olyan tájat, ahol ez a kapcsolat megragadható. Berecz András javaslatán túl Erdély mellett szólt az is, hogy a Babai Dánielt akkor már PhD-témavezetőként koordináló Molnár Zsolt Gyimesben járva felfigyelt a gyimesi csángó gazdálkodók elmélyült ökológiai tudására. 

A gyimesi szénacsinálást egyre könnyebbé teszik a gépek. Fotó: Babai Dániel

A népi természetismeretnek kifejezetten az ökológiai tudásra összpontosító kérdéseit korábban nagyon kevesen kutatták hazánkban. Molnár Zsolt a tiszántúli pásztorok körében, Babai Dániel elsősorban a kelet-erdélyi Gyimesben, újabban a történelmi Magyarország másik szegletében, a Vas vármegyei Őrségben fejti fel ezt a témát gazdálkodók körében. Ő ma már etnoökológusként, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének munkatársaként, aki 2020-tól Lendület kutatócsoportot vezet. 

Gyimesi hurtánsasok

A hagyományos ökológiai tudás egy részét, a növények, állatok helyi neveit, felhasználását, mondákat, hiedelmeket gyakran már csak az idősebb emberek őrzik emlékeikben, de az ökológiai ismeret a gyakorló gazdálkodók tapasztalataiban is folyamatosan, dinamikusan alakul. A természetismeret bizonyos elemeire viszont valóban már csak a legidősebbek emlékezhetnek. Például a keselyűkre vagy, ahogy Gyimesben nevezték, a hurtánsasokra.

A fakó- és a barátkeselyű az 1950-es évek elejéig élt a Keleti-Kárpátokban. Azóta alig látni arrafelé ezeket a madarakat. 

– Az elmúlt húsz év alatt rengeteget változott Gyimes. Sok fiatal tartósan, éveken át külföldön dolgozik, hogy összegyűjtse az autóra, házra valót. Korábban a néhány hónapos mezőgazdasági idénymunka volt jellemző például Németországban, Svédországban – összegzi tapasztalatait Babai Dániel, aki szerint Gyimesben is egyre kevesebben vannak, akik a külterjes, hagyományos gazdálkodást kívánják folytatni.  

Élet a kalibákban

A gazdálkodás alapvetően átalakult. Egyre több a gép, egyre kevesebb időt töltenek az emberek a hegyi kaszálókon. Korábban akár hetekre kiköltöztek a hegyi kalibákba (kunyhókba), hogy lekaszálják és összegyűjtsék állataiknak a szénát. Manapság, a gépek segítségével mindez néhány nap alatt elvégezhető. Korábban a gyimesi gazdálkodók mintegy kétszáz napot töltöttek a természetben. Ez mára nagyjából a felére csökkent. Változóban a gazdálkodás, így az életmód és a társadalom is. 

– Ahhoz, hogy megértsem, milyen a gyimesi gazdálkodók viszonya a tájjal, a természettel, ott kell lennem kaszáláskor, a mérgező növények gyérítésekor, a favágáskor, mert így érthetem meg, hogy mit, miért és hogyan tesznek – magyarázza Babai. 

A gyimesi településeken a házakat is körülölelik a kaszálók.  Fotó: Babai Dániel

A Kárpátokban még jellemzők az ember alakította, mozaikos, fajgazdag kultúrtájak. Gyimesben sem hatalmas táblákban művelik a kaszálókat, hanem jellemzően egy hektárnál is kisebb parcellákon gazdálkodnak. Egy-egy hegyoldalon rengeteg ilyen kis területű kaszálóparcella van, amelyet minden gazda kissé másként művel a személyes tapasztalatok és a családi hagyományok alapján. Előfordul, hogy két szomszédos területen akár két hét különbséggel kaszálják le a szénát.

Ez a parcellaléptékű tájhasználati sokféleség a növekvő gépesítettség ellenére is segíti a biológiai sokféleség megőrzését. 

A biológus-néprajzos először a növényismeret titkait kutatta, de idővel egyértelművé vált számára, hogy a vadon élő állatokkal kapcsolatos ökológiai tudás is rendkívül jelentős. Miközben az ottani emberek kapcsolata a növényekkel meglehetősen racionális, addig az állatvilághoz számos hiedelem kapcsolódik. 

Kakukk vagy héja?

Gyimesben a kaszálók művelése, a „szénacsinálás” az elsődleges, a vadon élő állatok megfigyelése kevésbé fontos a megélhetés szempontjából. Utóbbira kevesebb idő jutott. Sokkal több nehézségbe is ütközik az állatok életmódjának megfigyelése. Mindezek következtében sokkal több a kevéssé ismert részlet az életmódjukkal kapcsolatban. Számos hiedelem és monda ezeket a tudáshézagokat tölti ki. Az egyik ilyen történet a kakukk átalakulásáról szól. A lényege, hogy a kakukk megérkezik valamikor áprilisban, hallani jellegzetes hangját, majd Szent János napjára, június végére elhallgat.

A gyimesiek úgy tartják, hogy a madár ilyenkor elmegy eprészni az erdőbe, illetve gabonát fogyaszt, és „béreked” a torka. Innentől alig érzékelhető e félénk, rejtőzködő madár jelenléte. 

Nagyjából ebben az időben kelnek ki a héja fiókái, és a ragadozó gyakran csap le a könnyű zsákmányt jelentő keltetett csirkékre. A két, egyaránt szürke-fehér csíkos begyű madárfaj megjelenése, röpképe hasonló. A gyimesiek egy része ezért úgy gondolta, hogy a kakukk héja képében tért vissza. Így az átváltozás története egyszerre magyarázta meg a kakukk hirtelen eltűnését, valamint a héja megjelenését is. Gyimesközéplok-Hidegségpatakán mindenki ismeri ezt a történetet, ami azonban számos gondolatot, kérdést vet fel. A hagyományos ökológiai tudás értékelését, elismertetését e tudásrendszerben nagy tekintélyű idős emberek tapasztalata, tudása jelenti. Ez a kakukk átalakulása kapcsán sokaknak ad iránymutatást. Mások saját módszereket alkalmaznak, a saját tapasztalataik alapján mérlegelnek. Van, aki szerint például azért nem lehetséges, hogy a kakukk átváltozik héjává, mert ha Gyimesben minden kakukkból héja lenne, akkor nem lehetne csirkét tartani. Más összevetette a két faj testi adottságait, ez alapján kérdőjelezte meg a monda hitelességét. 

A vadon élő állatok a népi gyógyászatban ritkán jelennek meg. A sárgahasú unkát – ahogy ott nevezik, szentgyörgybékát – az állatgyógyászatban a hályogos szemű lovak vagy tehenek kezelésére használták. Az állattartók a béka ebihalait (helyi nevén békapintyő) a ló szemébe dörzsölték. Az unka erősen irritáló hatású stresszváladéka lemarta az állat szeméről a hályogot. Erre a gyakorlatra már csak az idősek emlékeznek. A keresztes viperához is sok hiedelem, negatív kulturális előítélet kapcsolódik. Ezek gyakran a kígyó bibliai szerepére vezethetők vissza, amelyből következik, hogy többen látni vélik a kígyó fején a három ördögszőrt, mert „a kígyó, az maga az ördög”. Különös módon a vipera biológiájával, szaporodásával, táplálkozásával kapcsolatban szinte sohasem hangzik el, hogy ezeket az ismereteket a szülőktől, nagyszülőktől tanulták volna. A személyes tapasztalatok meghatározók. Érdekes ez a távolságtartás.

A keresztes vipera biológiájával, életmódjával kapcsolatos tudás elsősorban személyes tapasztalatokra épül. Fotó: Babai Dániel

A füsti fecskét a Kárpát-medence több vidékén is áldott, égi madárnak tekintették. Éppen ezért a fecske és a fecskefészek is tabunak számított, azokat bántani nem szabadott. A következmény az elkövetőt sújtó balszerencse akár tűzeset, akár baleset formájában. A menyétet vagy, ahogy ott mondják, menyetet, ha valaki megüti, de az állat nem pusztul el, akkor a ragadozó éjjel visszatér, és a haszonállatokat megmarva áll bosszút. Ezek a történetek a természet tiszteletére intenek.  

Teremtés irtással

A kelet-erdélyi Gyimes a kontinens egyik legfiatalabb kultúrtája – a XVIII. század második felében érkeztek ide, az „ezeréves határ” vidékére nagyobb számban telepesek. Az addig összefüggő erdőségek háromnegyede hetven év alatt eltűnt, a telepesek felégették a fenyveseket, hogy legelőket, kaszálókat alakítsanak ki. 1850 körül négyezren éltek ott, most 14 ezren. A hagyományos gyimesi tájhasználat – alkalmazkodva a jelentősen átalakított táj adottságaihoz – fenntartotta a gyimesi csángó közösséget. Érdekes módon az erdők helyén kialakított irtásrétek fajgazdagsága felülmúlja az eltűnt fenyvesekét. Azaz az ember itt kivételesen az eredetinél nagyobb fajgazdagságot hozott létre, a pusztítással, az irtással gazdagította a tájat.

A keselyűk, azaz gyimesi nevükön hurtánsasok, köztük a barátkeselyű az 1940-es évekig fordult elő Gyimesben. Fotó: Molnár Ábel Péter

– Kevés olyan hely van Európában, ahol még ilyen szoros a kapcsolat a környezet és a tájat használó emberek között. Az eltűnőben lévő hagyományos tájhasználatot segíteni kell, hogy túlélje napjainkat, mert olyan összetett kapcsolatot biztosít az ember, a táj, a növény- és állatvilág között, amely mindenki számára a megmaradás lehetőségét nyújtja. Ezzel egyre kevesebb helyen találkozni – üzeni Babai Dániel. 

Borítókép: A csíksomlyói búcsúra tartó gyimesi csángó zarándokok Gyimesfelsőloknál (Fotó: MTI/Mohai Balázs)