Varázsló a hegyoldalban

Sárig Attila elődei egy életen át azon dolgoztak, hogy a hegyi kaszálók létrejöjjenek és fennmaradjanak az erdélyi Gyimesben. Molnár Zsolt és Babai Dániel ökológusok a Keleti-Kárpátokban, a Pogány-havas térségében vizsgálták a fajgazdag hegyi kaszálókat. A tudományos és a helyi tudás egymást kiegészítve segítheti a természeti értékek megőrzését.

Kereszt és elhagyott kunyhó a Pogány-havas csúcsán

Fotók: MTI

– Május utolsó hetében költözünk föl a kalibához, az feljebb van, a hegyen – mutatja be életformáját Sárig Attila. – A tehenek szabadon járnak a körbekerített legelőkön, este bejönnek, akkor megfejünk, másnap reggel megcsináljuk a sajtot, aztán megyünk le a házhoz, rendezzük a szénát a kaszálón. Ez megy májustól ­szep­tember végéig. Október–novem­berben már lent őszölünk, november végétől májusig ­istállóban tartjuk a teheneket. Több a tejük ­nyáron, amikor fenn vannak a kalibánál. Ott fejünk, és csináljuk a sajtot. Mióta megnyílt nálunk a helyi termékek kis boltja, a faluban is el tudjuk adni a termékeinket.

A kifejezés: hagyományos ökológiai tudás állandóságot, statikusságot sugall, pedig a tartalma dinamikusan alakul a környezet változásaival együtt. A közösség idős tagjai révén többek között a növények neve, felhasználási módja és azokhoz a ritka ökológiai jelenségekhez kapcsolódó ismeretek is átadódnak, amelyek nem feltétlenül jelennek meg minden nemzedék életében.

Ezt a tudást kiegészítik a természeti környezettel közvetlen kapcsolatban álló ember személyes megfigyelései, tapasztalatai, valamint a világkép. A szóbeliség és a tudományos-írásbeliség egymásra hatása figyelhető meg a népi ­gyógyászat esetében, a XVI. század óta rendszeresen megjelenő herbáriumok, kalendáriumok anyagában. A népi vallásosság része például a fecskék tisztelete, a hiedelem szerint ezek az égi madarak nagypénteken és más ünnepnapokon nem építenek fészket.

Rejtett tudás

– Hogy Gyimesben kezdtünk kutatni, az ­Berecz András népdalénekes-mesemondónak is köszönhető, ő ajánlotta ugyanis, hogy induljunk keletről, mert onnan haladva nyugat felé könnyebben észre lehet venni az elejtett tudásmorzsákat – meséli Babai Dániel. – Tizenöt éve végzek ökológiai kutatásokat Gyimesben, Molnár Zsolt biológus még régebb óta: allergiás lett a parlagfűre, és miközben az augusztusokat rendre ott töltötte, felfigyelt a természet javait hasznosító gazdák ökológiai tudására. Az elmúlt években kutattunk az Őrségben, Szerbiá­ban a Száva árterén, 2016-tól Mongóliában is. Gyimesbe újra és újra visszatérünk. Egyik legfontosabb módszerünk a részt vevő megfigyelés, ami azt jelenti, hogy bekapcsolódunk a helyi gazdálkodók tájhasználati tevékenységébe, legyen szó akár favágásról, szénacsinálásról vagy gombaszedésről. Ezekben a helyzetekben számos miértre választ kaphatunk.

Az utóbbi évtizedekben már világszerte jellemző a hagyományos ökológiai ismeretek természetvédelmi célú felhasználása. Mára ugyanis egyértelművé vált, hogy a biológusok, természetvédők nem rendelkeznek elegendő tapasztalattal a megfelelő természetvédelmi kezelések kidolgozásához és végrehajtásához. Brit Kolumbiában a nemzeti parkok az észak-amerikai indiánok rendkívül kifinomult égetéses technikáit igyekeznek újratanulni. Az őslakosok folyamatos égetéssel tartották fenn azokat a tisztásokat, amelyeket áfonya és más ehető vadnövényfajok leptek el. A gyakorlat eltűnésével ezek a fajgazdag tisztások beerdősültek, eltűntek. Hazánkban a Kiskunságban, a Turjánvidéken alkalmazzák azokat a tájhasználati gyakorlatokat, amelyekről az idősektől hallottak: kaszálók alkalomszerű legeltetése például segíti a gyepek fajgazdagságának fenntartását, mert a marha taposása kialakítja azokat a lékeket – lyukakat – a fűfélék uralta gyepben, amelyekbe a virágos növények be tudnak telepedni, ki tudnak hajtani. A tudományos és a helyi tudás egymást kiegészítve segítheti a táj működésének megértését, a természeti értékek, így a társadalom számára is fontos javak megőrzését.

– Amikor megérkeztem Gyimesbe, hamar kiderült a közösség számára, hogy jól ismerem a növényeket – meséli Babai Dániel. – Kutatóként az volt a szándékom, hogy olyan képet alakítsak ki magamról, amely azt sugallja a helyieknek, hogy tudnak nekem újat mondani. Bár egyetemet végeztem, de ők meg mindennap ott vannak a tájban – becsléseink szerint egy gazdálkodó évente kétszáz-kétszáztíz napot tölt kint a szabadban. Ez a tapasztalati tudás könyvekből nem szerezhető meg.

Fotók: Margittai Gábor

Babai Dániel és Molnár Zsolt kutatási eredményeiből könyv is született „Ahogy gondozza, úgy veszi hasznát” – Hagyományos ökológiai tudás és gazdálkodás Gyimesben címmel.

A kiadvány a táj és az ember kapcsolatát vizsgálja a Hargita megyéhez tartozó Gyimesfelsőlokon és Gyimesközéplokon. A magyar anyanyelvű, katolikus vallású gyimesi csángó közösség napjainkban körülbelül tizennégyezer főt számlál. Kis területen működő, átlagosan 3,8 hektáros családi gazdaságaik alapja az ­állattartás, ­elsősorban a szarvasmarhatartás. Az egész gyimesi gazdálkodás a téli takarmány előállítására, a széna mennyiségére és minőségére van kihegyezve. Az a csaknem fél év ugyanis, amelyet a szarvasmarha és a ló az istállóban töltenek, hatalmas mennyiségű szénát követel.

Mára sokat változott a csángók életformája. Először a szezonális idénymunka csábította Svédországba és Németországba a fiatalokat, akik két-három hónap spárga- és eperszedés után az összegyűlt pénzzel együtt nyárra hazatértek. Épp a szénamunkákra. A koronavírus-járvány előtt az angliai munkavállalás jött divatba, a legtöbben évekre kiköltöznek, hogy egy házravalót összegyűjtsenek, és a falujukban modern otthont teremtsenek. A gazdálkodás egyre inkább visszaszorulóban.

– Az unió támogatja a családi gazdaságok fennmaradását, ha július 1-je után kaszálunk, több pénzt adnak. Itt sokat esik, a fű akkorára nő, mint az ember, és ha nem tudjuk időben lekaszálni, akkor ledől, elrothad. A területtámogatás miatt nagyon sokan megkaszálják, de a füvet már nem használják fel. Ahogy megyünk a hegyeken, lehet látni, hogy a széna be van nyomva a bokrok aljába, erdőszélekre. Ott hagyják elrohadni, mert nem kell senkinek – osztja meg a tapasztalatát Sárig Attila.

– Az uniós támogatás valamilyen szinten életben tartja a tájat, de sokan már nem veszik hasznát a földnek, csak a pénznek, amelyet érte kapnak. Gyimesbükkön az állatlétszám hatvan százalékra csökkent az elmúlt években. A mi utcánkban, Áldomáspatakán tucatnyi gazda volt még ezelőtt tizenöt évvel, akik kalibához jártunk, és minden udvaron négy–hét tehén. Mostanra maradt hat gazda két-három, esetleg négy tehénnel. Nekünk négy fejőstehenünk és két bikánk van. A szomszédos kaszálókon legeltetek, a gazdája megvert volna, ha ezt ezelőtt tíz évvel csinálom, most meg azt mondja, ha akarom, legeltessem, kaszáljam a földjét, neki nem kell. Ilyen kötöttséggel, ilyen kevés pénzért nem akar dolgozni senki. Középlokon, Felsőlokon kicsit más a helyzet, ott azért még nagyobb gazdaságok vannak.

A biológiai sokfélesége nagyobb alkalmazkodóképességet is biztosít a növényzetnek az éghajlatváltozással szemben. Molnár Zsolt és Babai Dániel a Pogány-havas térségében vizsgálta a fajgazdag hegyi kaszálókat, az eredmény: ­tizenhat négyzetméteren 82 növényfaj. Ez ­európai léptékben is kiemelkedő. A virágok között sok a védett, ritka faj, mivel ezek a területek nincsenek túlhasználva. Molnár Zsolt szerint meg kell tartani az egyensúlyt. Ahol megszűnik a gazdálkodás, ott elrohad a le nem kaszált fű, ami nem engedi csírázni a növényeket, ettől csökken a fajszám. Ezzel párhuzamosan megjelennek a cserjék, bokrok, és lassanként beerdősül a táj.

Megmentett hektárok

Babai Dániel kívülállóként úgy látja, helyben nincs megfelelő értéke annak, hogy kiváló minőségű élelmiszereket – mondhatni: biohúst és biotejterméket – állítanak elő és fogyasztanak a családok. Mivel rengeteg a munka, amely ­ráadásul alig-alig hoz bevételt, a gazdák egyre inkább önellátásban vagy már abban sem gondolkodnak. Piacbővítésre vagy az aktuális egészségügyi szabályoknak való megfelelésre nincs kapacitásuk. A turisták visszajelzéseiből azonban látják, az áruiknak milyen nagy értéke lenne Magyarországon. Nyaranta rengeteg turista érkezik a völgyekbe, Sárig Attila ­nemzetközi kaszálókalákát is szervezett éveken át.

– A vírus miatt sajnos elhalt a szénacsináló táborunk, mert arra is mind nyugati vendégek jöttek – mondja. – Tíz éven át megtartottuk, szuper jó volt. Azzal a gondolattal indítottuk el, hogy ha a turisták annyira szeretik ezt a szép tájat, akkor segítsenek nekünk, hadd maradjon fenn. A felhagyott kaszálókat elkértük a gazdáktól, adják ide, műveljük meg, hogy ne maradjanak parlagon. Nem mondok sokat: legalább tíz hektár kaszálót megmentettünk így. De tavaly elmaradt a tábor… Jó lenne, ha újra tudnánk indítani a szénacsináló tábort, mert aki épkézláb fiatal a faluban, az külföldre jár dolgozni – mondja a sajtkészítő gazda. – A koronavírus első hulláma idején hazajöttek, ­végül csak ketten maradtak itthon, mindketten a kereskedelemben helyezkedtek el.

A többiek mást megoldást találtak: kifizették a tesztet, azt mondják, így is megéri, kint sokkal több pénzt kapnak, nem is gondolkodnak a gazdaságban. ­Amikor hazajönnek, tízszer akkora házat építenek, mint az elődeink – tizedannyi gyereknek. Mi nem pazarlunk, ezért így élünk: kicsi házban.

Nemzetközi szénacsináló tábor. „Ha a turisták annyira szeretik ezt a szép tájat, akkor segítsenek nekünk”

Egy kis ökológia

Az uniós szabályoknak nem mindig könnyű meg­felelni. Babai Dániel szerint a már Hargita megyében is tesztelt eredményalapú támogatási forma előremutató, mivel nem korlátozza a gazdákat, ehelyett jelzőnövényekben – indikátorfajokban – gondolkodik. Ebben az esetben a gazdálkodó akkor jogosult az uniós támogatásra, ha a meghatározott indikátorfajok közül egy adott számú jelen van a területén – és meg is marad. Mivel a gyimesiek külterjes, hagyományos gyepgazdálkodása alkalmas a biológiai­ sokféleség fenntartására, a kísérletben részt vevő helyi gazdálkodók megkedvelték ezt a támogatási formát. Ebben az esetben nem mondja meg nekik senki, mikor kaszáljanak, tegyenek-e trágyát, mennyi trágyát tehetnek a gyepre. A döntés a gazda kezében van, a lényeg csak az, hogy a meghatározott növények, ezzel a kaszáló növény- és állatfajai megmaradjanak a gazdálkodási tevékenység mellett.

Itthon és Nyugat-Európában gyakran hiányzik az az ökológiai háttértudás, amellyel az elődök még rendelkeztek. Gyimesben azért maradt meg, mert ott csak részleges téeszesítés volt a szocializmusban: Románia 2850 hegyi falujában a második világháborút követően államosították az erdőket, a legelők községi közös tulajdonba kerültek, a kaszálók viszont megmaradtak magántulajdonban, így a külterjes gyepgazdálkodás keretei nem változtak jelentősen. A Gyimesben fennmaradt külterjes gyepgazdálkodás, így például a parcellákat váltó kaszálási rend, a mérsékelt trágyázás vagy az egytengelyes, de kézzel vezetett alternáló kaszálógép használata mind a biológiai sokféleségnek kedvez.