Gareth Edwards rendezése – manapság már szinte szokatlan módon – semminek nem az adaptációja, nem alapul se képregényen, se regényen, se korábbi filmen, és szerencsére videójátékon sem. Nincsenek benne nagy sztárok, ha csak Denzel Washington fiát, John Davidet nem tekintjük annak a főszerepben. Manapság hollywoodi viszonylatban kevésnek számító nyolcvanmillió dollárból készült, sokat cikkeztek arról is a bemutató idején, micsoda teljesítmény, hogy az alacsonyabb büdzsé nem látszik meg a látványvilágon. Viszonyításképp: egy mai Star Wars-, Jurassic World vagy Bosszúállók film 350-450 millióból készül. Az Alkotó története tényleg eredeti, legalábbis abban az értelemben, hogy ezt így, ebben a formában még nem láttuk.
A film 2055-ben játszódik. Ekkorra az emberiség mesterséges intelligencia által irányított robotokat használ egyfajta új munkásosztályként, ám az öntudatra ébredt gépek egy nap megelégelték a rabszolgaságot, és támadást indítottak, atombombát dobva Los Angelesre. Azóta dúl a háború emberek és robotok, illetve a robotokat irtó Nyugat és a robotbarát Kelet között. A mesterséges intelligencia elleni háború egyik szuperkatonáját (ő a főhősünk, az ifjabb Washington) megbízzák, hogy pusztítsa el a robotok legújabb csodafegyverét, ami maga is egy robot, egy kislány alakjában. Egyfajta messiás a gépek számára, újfajta, szinte mindenható technológiák prototípusa.
A Terminátor-filmeket idéző cselekmény idővel átmegy a Farkasokkal táncolóba: hősünk rájön, hogy a mesterséges intelligencia valójában sosem tört az emberiség elpusztítására, Los Angeles lebombázása is csak baleset volt. Ezúttal tehát kifordított Terminátor-történetet látunk, amiben a robotok képviselik a „jó oldalt”, míg az emberfaj a gonoszok táborát, a főhős pedig renegáttá válik, nagy pálforduláson megy keresztül. Ha műfaji képletekben gondolkodunk, ez még akár jó fordulatnak is tűnhet, és egyszer már működött is a „Farkasokkal táncoló az űrben”, ez volt az Avatar. De pont itt követték el az alkotók a hibát: nem képletekben (jelen esetben: Terminátor + Farkasokkal táncoló) kellene gondolkodni, hanem józan paraszti ésszel, emberi történetekben, még ha sci-firől is beszélünk.
Ezért elhibázott ötlet ugyanis Az Alkotó: hülyék lennénk együtt érezni a rabszolgának használt, majd üldözött robotokkal, hiszen nincsenek, soha nem is lesznek érzelmeik. Persze próbálhatjuk a robotok helyére valamelyik elnyomott nemi, etnikai vagy vallási kisebbséget képzelni, de egy sci-fi akcióthriller aztán mindentől működik, csak áthallásosságtól nem. Űrlényekkel ugyanez olajozottan működött – hiszen nekik lehetnek érzelmeik, érezhetnek fájdalmat, szenvedhetnek – legyen szó a már említett Avatarról vagy a District 9-ről, amiben az ufók hajótörött menekültekként érkeztek a Földre. De a robotok kálváriája pont annyi érzelmet kavarhat fel bennünk, mint amennyire egy robot érezni képes. És hogy az alkotók ezt nem látták, arra jobb példa nem is kell a magát rendkívül felvilágosultnak tartó hollywoodi filmesek totális értékválságára.
Borítókép: Madeleine Yuna Voyles a filmben (Fotó: AFP)
