Oppenheimer lett a halál, világok pusztítója

Egészen monumentális vállalkozás Christopher Nolan új alkotása, az egyik legambiciózusabb életrajzi film a történelemben, mivel ellentmondásosabb személyiségről nem is szólhatna. Az atombomba atyja lángelme, úttörő, amerikai háborús hős, majd meghurcolt kommunista, aki olyan fegyvert épített, ami 130-200 ezer civilt ölt meg, köztük nőket és gyerekeket.

Az idei Golden Globe nagy nyertese az Oppenheimer Forrás: UIP-Duna Film

Az Albert Einstein és Szilárd Leó Franklin D. Roosevelt elnöknek írt levelének ösztönzésére létrehozott Manhattan-terv – neve ellenére – lényegi része az új-mexikói Los Alamos laboratóriumában zajlott, ezt vezette Oppenheimer. Neki és tudósainak az első nagy dilemmát az jelentette, hogy rájöttek, nem zárható ki, hogy egy atombomba felrobbantása olyan láncreakciót vált ki, ami lángba borítja az atmoszférát, azaz elpusztítja a világot. Ezt a teóriát a filmben (a valóságban nem) Einsteinnel is ellenőriztették, végül nem jutottak többre annál, mint hogy ennek szinte nulla az esélye – azaz nem konkrétan nulla. De közben hajtotta őket, hogy mi történik, ha a németek nyerik meg a versenyt az első atombombáért. A nácik valójában nem jutottak messzire, de ebben akkor még legfeljebb reménykedni lehetett.

Hogy ezt az elméletileg a világ elpusztítására is alkalmas bombát aztán ledobják-e civilekre – na nem ám a katonai vagy stratégiai célpontokra, azok túl kicsik egy ilyen rombolásra képes fegyverhez –, ez a kérdés akkor merült fel a projekt során, amikor Németország kapitulált, Japán pedig egyedül maradt a háborúban, mint a fegyvert letenni nem hajlandó, de biztosan vert ellenfél. Három héttel Hirosima lebombázása előtt a Manhattan-terven dolgozó hetven tudós írt alá petíciót Harry Truman elnöknek címezve, amiben az atombomba ledobása ellen tiltakoztak. Fair esélyt kértek adni Japánnak a kapitulációra, de Trumanig el sem jutott a kezdeményezés. Oppenheimer nem csatlakozott, sőt Tellert is meggyőzte, hogy nekik nem tisztük politikai és háborús ügyekbe beleszólni. Valójában, mint a film is bemutatja, Oppenheimer is amellett érvelt, hogy az atomot nem lehet katonai vagy stratégiai létesítményekre ledobni, és Hirosimára a szavazatát is leadta.

Bár a film erre nem igazán tér ki, legalábbis ennyiben nyitott az értelmezésekre, de gyanítjuk, Oppenheimer beleszeretett találmányába (és azzal együtt saját fontosságába), és elvakította a nácik és a fasizmus iránt érzett gyűlölete is. Ilyen brutalitásra sarkall még egy briliáns elmét is az erkölcsi felsőbbrendűség hite, a háború rengeteg vesztesége és az idegengyűlölő propaganda. Arról nem is beszélve, hogy intellektus és morál nem feltétlenül jár kéz a kézben. Volt Oppenheimerben egyfajta naivitás is arról, hogy ez a bomba véget vethet az emberiség háborúinak. Stanley Kubrick halhatatlan klasszikusa, a 2001: Űrodüsszeia –  valós alapokon természetesen – onnan számítja az emberi civilizációt, amikor elődeink elkezdtek fegyvert használni, a tudomány pedig elméletileg Oppenheimer esetében is hozhatott volna világbékét és az emberiség pusztulását egyaránt. Egyelőre az atombomba egyiket sem idézte elő, de nem kérdés az sem, melyikhez vitte közelebb a világot.

Ott rejlik ebben a történetben az örök amerikai vita arról, hogy ki a bűnös: aki a fegyvert gyártja, vagy aki meghúzza a ravaszt. Az amerikai mítosz a háborúval megteremthető békéről, és azzal szemben a bibliai tanítás arról, hogy fordítsuk oda a másik orcánkat, vagy ahogy Gandhi mondta, szemet szemért, és az egész világ megvakul. Ahogy a fegyverek egyre hatékonyabbak és pusztítóbbak, úgy logikusan annál kevésbé tűnhetett ajánlatosnak megvárni, hogy az ellenség támadjon. Talán az atombomba elkerülhetetlen fejezete volt annak, ami a 2001: Űrodüsszeiában bemutatott elődeink fegyverhasználatával elkezdődött. Ebben az aspektusában Nolan alkotása sokat elmond világunk természetéről.

Mit tett mindez Oppenheimerrel? Hirosima és Nagaszaki idején még győztes hadvezér volt, aki csak azt bánta, hogy nem bombázhatta le személyesen Hitlert, de ezt – talán a kreatív áramlat-élmény végével együtt – gyors kijózanodás követte. Trumanhez már összetörve, bűntudattól gyötörten ment be azzal, hogy úgy érzi, vér tapad a kezéhez, mire az elnök anyámasszony katonájának nevezte és kizavarta azzal, hogy a bomba ledobása elnöki döntés volt, a feltalálónak nem volt köze hozzá. Oppenheimer sosem kért bocsánatot Hirosimáért és Nagaszakiért, magára vállalta „az atombomba atyja” szerepet, és minden befolyását arra használta, hogy felszólaljon az elszabadult nukleáris fegyverkezés és a hidrogénbomba kifejlesztése ellen.

Ez váltotta ki a meghurcolását, amit – mint arra Nolan filmjének nagy csavarja is rávilágít  – Lewis Strauss vezényelt le a színfalak mögött, akit önös érdek, bosszú, paranoia és szakmai féltékenység hajtott, mint a dilettáns Salierit Mozart ellen Milos Forman legendás  Amadeusában. Oppenheimert egy belső vizsgálat eredményeként kizárták az Atomenergia-bizottságból, és ezzel hiteltelenné vált. Pillanatnyi győzelme ellenére Strauss gazemberként vonult be az amerikai történelembe, és később az Oppenheimerrel szimpatizáló tudósok megvetése a karrierjét is derékba törte. Oppenheimer kilenc évvel később, 1963-ban ért meg némi rehabilitációt, és négy évre rá gégerákban meghalt. 

Christopher Nolan érdeme, hogy egyszerre készített hiteles életrajzi filmet és fordulatos, minden ízében hollywoodi tárgyalótermi thrillert a végén egy nagy csavarral, a gonosz megbűnhődésével mind a címszereplő főhős, mind ellenlábasa, Strauss részéről. Mivel a kerettörténetben Oppenheimert csőbe húzva látjuk, valódi filmhős válik ebből az ellentmondásos karakterből. A film azonban – talán nem szándékosan – egyfajta sci-fi horrorként is működik egy Frankenstein-szerű őrült tudóssal a főszerepben, aki Istent játszik és romlást hoz a világra és benne önmagára. Prométheusz mellett Ikarosz is eszünkbe juthat, aki túl közel repült a naphoz. Tanmese arról, hogy az eszünk helyett hallgassunk a szívünkre is. 

Borítókép: Cillian Murphy mint Oppenheimer (Fotó: UIP-Duna Film)