– A Libertate című film a román forradalom kevéssé ismert, nagyszebeni eseményeit mutatja be: mi történt pontosan a tüntetők, a hadsereg, a milícia és a Securitate között?
– Ceausescu bukása után járunk: Nagyszebenben volt egy keskeny utca, az egyik oldalon egy hatalmas katonai bázis, a másikon a Securitate és a milícia épülete. A kettő között több ezer tüntető, akik megpróbáltak betörni a rendőrség és az állambiztonság épületébe. A rendőröknek két választásuk volt: vagy az utcára menekülnek és vállalják, hogy ott megverik őket, vagy a hadseregnél keresnek menedéket. Amikor megpróbáltak bejutni a bázisra, a katonák rájuk lőttek, akik megúszták élve, azokat elfogták és beterelték egy üres úszómedencébe. A forradalomban mindenki terroristákat vizionált, egyfajta boszorkányüldözés zajlott, bárkit merénylőnek nézhettek. Így aztán kerültek ebbe az úszómedencébe a rendőrök és a titkosrendőrök mellett ártatlan civilek és cigányok is. Rémes körülmények között tartották őket több mint egy hónapig, alig kaptak ételt és vizet. Én Kolozsvárott olvastam erről és alig hittem el, nehéz volt megértenem, hogyan és miért történtek az események. Rögtön arra gondoltam, hogy ez egy film. Egy hazug narratíva okozott nagyon speciális helyzetet, ahol senki nem bízott senkiben. A forradalom után a társadalomnak a nulláról kellett újrakezdenie, miközben egy kicsit mindenki bűnös volt. Sokaknak voltak csontvázak a szekrényében, de ezt senki nem vállalta magára. Igyekeztem szokatlan perspektívából megmutatni a történetet, így egy rendőrt megtenni főhősnek, miközben a forradalomról szóló filmjeink – habár nincs sok – általában civil nézőpontot láttatnak. A másik oldalt is meg akartam mutatni: miként élhette át a forradalmat egy családos ember, aki egy hírhedt szervezetnél dolgozik, tiszta a lelkiismerete, egészen ártatlan, de hirtelen ellenséggé válik.
– Milyen fogadtatásra számít a filmtől?
– Kétfélére. Az egyik a filmrajongók véleménye arról, hogy nem kell több film a forradalomról, pedig valójában alig készült. Az emberek szórakozni akarnak és főleg felejteni, pedig szerintem nem kellene. A második reakció az lehet, hogy a film túlságosan ellene van a hadseregnek és nem eléggé a Securitaténak, pedig róluk tudjuk, hogy ártatlanokat öltek, bárkit megfigyeltek, és rengeteg rémtettet követtek el. A seregről ma is elevenen él a hamis mítosz, hogy a forradalom hősei voltak, pedig valójában ártatlanokat öltek és nagy szerepet játszottak a forradalom kaotikusságában. Igyekeztek tisztára mosni magukat és sikerült is nekik. Próbáltam kiegyensúlyozottan ábrázolni mindkét oldalt, mivel mindenhol voltak hazugságok és bűnök a múltban. Nagyon kíváncsi vagyok a reakciókra, szerintem egészséges és szükséges, hogy kezdődjön erről egy párbeszéd. Nagyon könnyen felejtünk, a fiataloknak pedig fogalmuk sincs még a közelmúltról sem. Egy tinédzser szereplőnk a forgatókönyv elolvasása után azt mondta nekem: most értette meg 1989-et, miután történelemből csak egy pár oldalas hivatalos verziót tanult.
– Hogyan lett a filmből magyar koprodukció?
– Nagyon sokáig dolgoztam a forgatókönyvön, rengeteg verzió készült belőle. Nehezen adtam ki a kezemből, annyira kerestem hozzá a megfelelő szemszöget, így néhány támogatási lehetőségről lemaradtunk. Aztán eszembe jutott egy korábbi magyar koprodukciónk, az Éden, melyet Berger József producerrel készítettünk. Szerencsénkre a filmintézetnek tetszett a forgatókönyv. A magyar támogatás nélkül el sem készülhetett volna a film, legalábbis két éve biztosan nem. Lemhényi Réka vágóval és Székely Tamás hangmesterrel dolgoztam is már korábban. Erdély magyar múltja és jelene miatt adta magát, hogy magyar színészeket is szerepeltessünk.
– Mik az európai koprodukciók előnyei és kihívásai?
– Ami a kihívásokat illeti – bár ennél a filmnél nem ez volt a helyzet – a koprodukciók általában időigényesebbek. Több ország részvétele többféle finanszírozással jár, cserébe számos természetellenes, kényszerű változtatással. Utólag kellett például beleírni országokat és színészi szerepeket a forgatókönyvbe vagy több országban, más-más nemzetiségű színészekkel forgatni. Láttam egész Európa által megfinanszírozott tehetséges rendezőket borzalmas, lélek és eredetiség nélküli filmeket készíteni. Én szerencsére remek visszajelzéseket kapok olyanoktól, akik nem ismerik annyira az országot és a történelmét, teljesen mások a tapasztalataik. Olyan ötleteik vannak, amikre magamtól sosem gondoltam volna. Mindig nyitott vagyok a koprodukciókra.
– Ezek gyakoriak Romániában?
– Igen. Ha az ember nem közönségfilmet forgat, akkor elengedhetetlenek. Művészfilmet nem lehet száz százalékban román pénzből készíteni, úgyhogy a legtöbb jó producer külföldön nézelődik. Készültek francia, cseh, lengyel, olasz, német, bolgár, görög, horvát és litván koprodukcióink is.
– Milyen egyéb kihívásokkal találkoznak a romániai filmesek?
– A fő probléma a pénzhiány, mivel az utóbbi két évben 10-15 százalékkal megdrágultak a forgatások. Ez kevesebb forgatási nappal és szerényebb színészi gázsikkal jár. Ezenkívül a fő kihívás – főleg a fiatalok számára – a román új hullám örökségével való leszámolás. Nem érdemes megpróbálni lemásolni a nagy rendezőink stílusát, saját egyéni hangra van szükség. Fontos és érdekes történeteket kell találni a nemzetközi közönségnek.
– Hogyan magyarázza a román új hullám sikerét? Puiu, Porumboiu és Mungiu az elmúlt két évtized legjobb művészfilmjeit rendezte meg világszinten, miközben Romániában kevés a mozi és a közönség a szokásosnál is kevésbé szereti a hazai filmeket Hollywood ellenében.
– Ez a mozgalom egyfajta visszautasítása az addigi román filmeknek: a sok évtizednyi ostoba és rossz filmnek, a hazugságoknak, a lélektelen rendezésnek és az életszerűtlen dialógusoknak. Másféle történetekkel próbálkoztak, szokatlan módokon, például 24 óra leforgása alatt elmesélve, eszköztelen színészi játékkal. A filmek, amiken felnőttünk, meghamisították a valóságot és a történelmünket, így volt honnan újrakezdenünk és tiszta lappal indulnunk. A generációm a kommunizmusban nőtt fel, jól ismertük mindkét rendszert, és átéltük a legnehezebb éveket, amikor egy véres forradalom után megpróbáltuk újjáépíteni a társadalmat. A román új hullám filmjei nem nagyszabású drámák, hanem hétköznapi emberekről, sorsokról, kihívásokról szólnak. Például a Lazarescu úr halála egy haldokló öregember története, akit kórházról kórházra küldözgetnek: sokunk családjában történt ilyesmi. Porumboiu Forradalmárok című filmje egy kisvárosban játszódik, egyszerű kisemberek szemszögéből mutatja be a forradalmat.
– A kolozsvári Transilvania nemzetközi filmfesztivál (amiről itt és itt írtunk) a román film fő bemutatási platformja. Ez volt a kezdeti cél?
– 2000-ben indultunk, amikor egyetlen román filmet sem mutattak be. Az első éveinkben nem igazán tudtuk, mi legyen a küldetésünk, de a román új hullám berobbanásával valóban a hazai filmek fő promóciós felülete lettünk. Itt látja a román projekteket rengeteg külföldi forgalmazó, potenciális koproducer és a fesztiválok képviselői. Máshogy is dolgoztunk filmjeink népszerűsítésén, például olyan fesztiválokon, mint Cannes vagy a Berlinale.
– Hogy áll most a román filmgyártás?
– Örömmel látom, hogy sokat változott, fejlődött, és új érdeklődés jelent meg a román filmek iránt a hazai közönség részéről. Tavaly egy film, a Teambuilding kétmillió nézőt vonzott, ilyen korábban soha nem történt.
– Hogyhogy hirtelen népszerűek lettek a hazai filmek?
– Európában nálunk kerülték a legtovább a helyi filmeket, tehát ennek előbb-utóbb meg kellett történnie. Persze az új, népszerű filmjeink nagyrészt vígjátékok, rosszabb esetben influenszereket és YouTube-sztárokat felvonultató közönségfilmek – tehát nem feltétlenül színvonalas alkotások –, de a nézők beülnek rájuk a mozikba, és végre beszélnek róluk.
A rendezőről
Tudor Giurgiu román filmrendező, forgatókönyvíró és producer. Az idén huszonkettedik alkalommal megrendezett kolozsvári Transilvania nemzetközi filmfesztivál alapítója és elnöke. Legfontosabb filmrendezései a Szerelem másképp, a Miért én? és a Parking című filmek.
Borítókép: Jelenetkép a Libertate című filmből (Forrás: YouTube)
