– Az amerikai népet politikai okokból megtévesztették a háború és a béke, az élet és a halál kérdéseiben
– mondta JFK 1954-ben: már elnökké választása előtt sem volt szimpatikus a háttérhatalomnak, amikor képviselőként felszólalt a szenátusban, és az indokínai háború kapcsán arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok nem üzenhet hadat a nacionalizmusnak, amely népi gerillaháborút folytat a saját hazájában. Ez egy hónappal azután történt, hogy a franciák vereséget szenvedtek Dien Bien Phunál és Washingtonban a közvetlen beavatkozást fontolgatták. Kennedy így fogalmazott: ,,Őszintén hiszem, hogy semmilyen mértékű amerikai katonai segítség Indokínában nem képes legyőzni egy olyan ellenséget, amely mindenütt jelen van, ugyanakkor sehol sem. Amelyet mi a nép ellenségének tartunk, miközben valójában élvezi a nép szimpátiáját és rejtett támogatását.” Meglepően előremutató szavak. A hidegháború légkörében a dominóelméletnek nagy tábora volt: eszerint ha eldől egy ország (azaz kommunistává válik), akkor a többi környező állam is követni fogja ezen az úton. Valójában ez egy téves paradigma volt. Vietnámban a harc a nemzeti érzésből fakadt, és nem a kommunizmusért folyt. Nem létezett ,,nemzetközi kommunista összeesküvés”, hanem a gyarmatbirodalmak szétesésével független államok jöttek létre, amelyek támogatást kerestek. Sajnos ezt a képlékeny állapotot a háborús körök kihívásként fogták fel.
A lázadó szenátor
Három évvel később, az algériai háború ügyében Kennedy ismét felszólalt a szenátusban, és nem a Szovjetuniót ostorozta, hanem a saját kormányát kritizálta, amiért egy újabb gyarmat felszabadulását akadályozzák – újabb százmilliókat kidobva az ablakon. Ez a beszéd nagy port vert fel a sajtóban és a Fehér Házban is. JFK-t annyira sokat és olyan élesen kritizálták, hogy ő maga is azt hitte, hogy tévedett. Az idő viszont őt bizonyította: Algéria még Indokínánál is szörnyűbb háborús kudarcként végződött a franciák számára, sokkal rosszabb feltételek mellett kellett kivonulniuk, mintha eleve tárgyalásokat indítottak volna.
A következő nagy konfliktus már elnökként érte Kennedyt, a volt gyarmat, Kongó kapcsán, ahol a demokratikusan megválasztott Patrice Lumumba igyekezett az országa természeti erőforrásai fölötti rendelkezést visszaszerezni.
JFK határozottan támogatta Lumumba erőfeszítéseit, és ez volt az első alkalom, amikor nyíltan szakított elődje, Eisenhower politikájával. A belgák 1961-ben elhatározták Lumumba meggyilkolását, amit a CIA bevonásával, Kennedy tudta nélkül hajtottak végre. Ezt követően a CIA figyelme azonnal Vietnám felé fordult, ahol állandósult a bizonytalanság, és várható volt, hogy a dél-vietnámi kormányt elsöprik Ho Shi Minh katonái. Vietnámban a genfi konferencia értelmében 1956-ban választásokat kellett volna tartani, de ezt az amerikaiak megakadályozták, mert tudták, hogy Ho Shi Minh elsöprő győzelmet aratna. Vietnám kettészakadt és innentől kezdve az északi rész a kommunistáké lett.
Hab a tortán, hogy a titkos Pentagon-iratok 1971-es feltárásából kiderült, hogy Washingtonban 1954-ben tisztában voltak azzal, hogy a beavatkozás kudarcra van ítélve.
Sokáig nem volt köztudott, hogy Kennedy 1963 közepén elhatározta a teljes katonai kivonulást Vietnámból az 1964-es választásokat követően. Csak idővel állt össze a kép a meggyilkolt elnök szándékairól. 1995-ben megjelent a volt védelmi miniszter, Robert McNamara visszaemlékezése, amelyben így fogalmazott:
Az Egyesült Államok vietnámi szerepvállalásának három kulcsfontosságú eseménye van: Ngo Dinh Diem dél-vietnami elnök megdöntése és meggyilkolása; Kennedy október 2-i döntése az amerikai erők kivonásának megkezdéséről; és hogy ötven nappal később meggyilkolták.
James Galbraith történész szerint ez a kijelentés mérföldkő volt ,,a nehéz, kegyetlenül eltitkolt igazság keresésében – máshol sem találjuk meg a Vietnámról szóló harmincéves történetírás során.” Tehát nagyon fontos tényezőről van szó, ami még az Egyesült Államok népe előtt sem volt közismert. A dolgot az bonyolította, hogy a témában jártas történészek, politikusok könyveikben úgy állították be, mintha Lyndon Johnson elnökként Kennedy politikáját folytatta volna Vietnámban, ami nem igaz. Teljesen mást csinált, mint amit JFK elhatározott.
Jó reggelt, Vietnám
Vietnámban 1963-ban mindössze 17 ezer amerikai ,,katonai tanácsadó” állomásozott, két évvel később már 170 ezer, 1968-tól már 540 ezer fő volt a tényleges harci állomány. Az ország 1963-ban rendkívül megosztott volt politikailag és vallásilag egyaránt. Ho Shi Minh a teljes függetlenséget tűzte ki célul, amihez viszont a Szovjetunió segítségét kellett kérnie. Az amerikaiak éppen azt érték el, amit állítólag el akartak kerülni, és a kérdés csak az, ez volt-e a szándékuk.
A vietnámiak valójában hazafiak, végletekig nacionalisták voltak, de a kapott segítségért cserébe a lojalitásukat legalább külsőleg ki kellett fejezniük Moszkva felé.
John Newman amerikai veterán hírszerző tiszt 1992-ben jelentette meg könyvét JFK and Vietnam címmel. A későbbi történész professzor könyve szerint Kennedy fordulatot akart: kivonulást a dél-kelet-ázsiai országból. 1963. október 2-án JFK megkapta McNamara és Maxwell Taylor jelentését a saigoni kiküldetésükről. A jelentés fő ajánlásai a következők voltak: 1965 végéig be kell fejezni az amerikai csapatok kivonását, és a Védelmi Minisztériumnak a közeljövőben be kell jelentenie, hogy a Vietnámban állomásozó 17 ezer fős amerikai katonaállományból ezer fő kivonását az év végéig. A jelentés Kennedy elhatározását tükrözte, és erre alapozva meghozta a formális döntését, így október 11-én a Fehér Ház kiadta a 263-as Nemzetbiztonsági Akció Memorandumot (NSAM), amely kimondta: az elnök jóváhagyta a jelentésben foglalt katonai ajánlásokat.