Vietnám miatt ölhették meg Kennedy elnököt

A John F. Kennedy elleni merénylethez vezető folyamatok végére tett pontot az elnök azon döntése, amikor elnöki beadványban rögzítette az amerikai csapatok teljes kivonását 1965-ben. A hatalmat a kezében tartó mélyállam, a katonai-titkosszolgálati kör ezt már semmiképpen nem tűrhette, ez volt az utolsó szög az elnöki koporsóban.

A photo dated 1950's shows John F. Kennedy with his wife Jacqueline Bouvier Kennedy. (Photo by AFP / AFP) Fotó: AFP

– Az amerikai népet politikai okokból megtévesztették a háború és a béke, az élet és a halál kérdéseiben

– mondta JFK 1954-ben: már elnökké választása előtt sem volt szimpatikus a háttérhatalomnak, amikor képviselőként felszólalt a szenátusban, és az indokínai háború kapcsán arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok nem üzenhet hadat a nacionalizmusnak, amely népi gerillaháborút folytat a saját hazájában. Ez egy hónappal azután történt, hogy a franciák vereséget szenvedtek Dien Bien Phunál és Washingtonban a közvetlen beavatkozást fontolgatták. Kennedy így fogalmazott: ,,Őszintén hiszem, hogy semmilyen mértékű amerikai katonai segítség Indokínában nem képes legyőzni egy olyan ellenséget, amely mindenütt jelen van, ugyanakkor sehol sem. Amelyet mi a nép ellenségének tartunk, miközben valójában élvezi a nép szimpátiáját és rejtett támogatását.” Meglepően előremutató szavak. A hidegháború légkörében a dominóelméletnek nagy tábora volt: eszerint ha eldől egy ország (azaz kommunistává válik), akkor a többi környező állam is követni fogja ezen az úton. Valójában ez egy téves paradigma volt. Vietnámban a harc a nemzeti érzésből fakadt, és nem a kommunizmusért folyt. Nem létezett ,,nemzetközi kommunista összeesküvés”, hanem a gyarmatbirodalmak szétesésével független államok jöttek létre, amelyek támogatást kerestek. Sajnos ezt a képlékeny állapotot a háborús körök kihívásként fogták fel.

JFK 1960-ban. Fotó: AFP

 

A lázadó szenátor

Három évvel később, az algériai háború ügyében Kennedy ismét felszólalt a szenátusban, és nem a Szovjetuniót ostorozta, hanem a saját kormányát kritizálta, amiért egy újabb gyarmat felszabadulását akadályozzák – újabb százmilliókat kidobva az ablakon. Ez a beszéd nagy port vert fel a sajtóban és a Fehér Házban is. JFK-t annyira sokat és olyan élesen kritizálták, hogy ő maga is azt hitte, hogy tévedett. Az idő viszont őt bizonyította: Algéria még Indokínánál is szörnyűbb háborús kudarcként végződött a franciák számára, sokkal rosszabb feltételek mellett kellett kivonulniuk, mintha eleve tárgyalásokat indítottak volna.

A következő nagy konfliktus már elnökként érte Kennedyt, a volt gyarmat, Kongó kapcsán, ahol a demokratikusan megválasztott Patrice Lumumba igyekezett az országa természeti erőforrásai fölötti rendelkezést visszaszerezni.

JFK határozottan támogatta Lumumba erőfeszítéseit, és ez volt az első alkalom, amikor nyíltan szakított elődje, Eisenhower politikájával. A belgák 1961-ben elhatározták Lumumba meggyilkolását, amit a CIA bevonásával, Kennedy tudta nélkül hajtottak végre. Ezt követően a CIA figyelme azonnal Vietnám felé fordult, ahol állandósult a bizonytalanság, és várható volt, hogy a dél-vietnámi kormányt elsöprik Ho Shi Minh katonái. Vietnámban a genfi konferencia értelmében 1956-ban választásokat kellett volna tartani, de ezt az amerikaiak megakadályozták, mert tudták, hogy Ho Shi Minh elsöprő győzelmet aratna. Vietnám kettészakadt és innentől kezdve az északi rész a kommunistáké lett. 

Hab a tortán, hogy a titkos Pentagon-iratok 1971-es feltárásából kiderült, hogy Washingtonban 1954-ben tisztában voltak azzal, hogy a beavatkozás kudarcra van ítélve.

Sokáig nem volt köztudott, hogy Kennedy 1963 közepén elhatározta a teljes katonai kivonulást Vietnámból az 1964-es választásokat követően. Csak idővel állt össze a kép a meggyilkolt elnök szándékairól. 1995-ben megjelent a volt védelmi miniszter, Robert McNamara visszaemlékezése, amelyben így fogalmazott: 

Az Egyesült Államok vietnámi szerepvállalásának három kulcsfontosságú eseménye van: Ngo Dinh Diem dél-vietnami elnök megdöntése és meggyilkolása; Kennedy október 2-i döntése az amerikai erők kivonásának megkezdéséről; és hogy ötven nappal később meggyilkolták.

James Galbraith történész szerint ez a kijelentés mérföldkő volt ,,a nehéz, kegyetlenül eltitkolt igazság keresésében – máshol sem találjuk meg a Vietnámról szóló harmincéves történetírás során.” Tehát nagyon fontos tényezőről van szó, ami még az Egyesült Államok népe előtt sem volt közismert. A dolgot az bonyolította, hogy a témában jártas történészek, politikusok könyveikben úgy állították be, mintha Lyndon Johnson elnökként Kennedy politikáját folytatta volna Vietnámban, ami nem igaz. Teljesen mást csinált, mint amit JFK elhatározott.

Jó reggelt, Vietnám

Vietnámban 1963-ban mindössze 17 ezer amerikai ,,katonai tanácsadó” állomásozott, két évvel később már 170 ezer, 1968-tól már 540 ezer fő volt a tényleges harci állomány. Az ország 1963-ban rendkívül megosztott volt politikailag és vallásilag egyaránt. Ho Shi Minh a teljes függetlenséget tűzte ki célul, amihez viszont a Szovjetunió segítségét kellett kérnie. Az amerikaiak éppen azt érték el, amit állítólag el akartak kerülni, és a kérdés csak az, ez volt-e a szándékuk. 

A vietnámiak valójában hazafiak, végletekig nacionalisták voltak, de a kapott segítségért cserébe a lojalitásukat legalább külsőleg ki kellett fejezniük Moszkva felé.

John Newman amerikai veterán hírszerző tiszt 1992-ben jelentette meg könyvét JFK and Vietnam címmel. A későbbi történész professzor könyve szerint Kennedy fordulatot akart: kivonulást a dél-kelet-ázsiai országból. 1963. október 2-án JFK megkapta McNamara és Maxwell Taylor jelentését a saigoni kiküldetésükről. A jelentés fő ajánlásai a következők voltak: 1965 végéig be kell fejezni az amerikai csapatok kivonását, és a Védelmi Minisztériumnak a közeljövőben be kell jelentenie, hogy a Vietnámban állomásozó 17 ezer fős amerikai katonaállományból ezer fő kivonását az év végéig. A jelentés Kennedy elhatározását tükrözte, és erre alapozva meghozta a formális döntését, így október 11-én a Fehér Ház kiadta a 263-as Nemzetbiztonsági Akció Memorandumot (NSAM), amely kimondta: az elnök jóváhagyta a jelentésben foglalt katonai ajánlásokat.

Aztán a CIA is lépett: október 11-től a titkosszolgálat jelentései drasztikusan megváltoztak a vietnámi helyzetet illetően. A hivatalos optimizmust kutató pesszimizmus váltotta fel, ez volt a válasz az NSAM 263-ra. Alá akarták ásni a kivonulás logikáját, akadályozni a kivonulási terv végrehajtását. A hadsereg és a CIA maradni akart, hogy elmélyítsék a konfliktust. 1963. november 1-én puccs történt Saigonban, vietnámi tábornokok amerikai pénzből és a CIA segítségével meggyilkolták Diem elnököt és testvérét. A Diem-testvérek egyébként Amerika-pártiak voltak, megölésüktől a totális káoszt várták. A november 12-i sajtótájékoztatón Kennedy kijelentette Vietnám kapcsán, hogy kihozzák onnan az amerikaiakat.  

A magas rangú kabinet- és katonai tisztviselők november 20–21-én Honolulun konferenciát hívtak össze, hogy a saigoni puccsot követően felülvizsgálják a terveket. A hadsereg és a CIA a találkozót arra akarta felhasználni, hogy szétszedjék a NSAM 263-at. Kennedy ekkor már nem hitt abban, hogy Vietnámban győzhetnek, ezért az elhatározását nem változtatta meg. A kivonulást a védelmi miniszter, McNamara azért támogatta, mert nem akarta, hogy beleragadjanak ebbe a konfliktusba úgy, mint Korea esetében. De a NSAM 263 kilépési stratégiája egyébként is tökéletes egységet mutatott JFK békepártiságával. A másik fontos fejlemény, hogy itt készült el a NSAM 273 tervezete, amelyet Kennedy soha nem látott, de a dallasi merénylet után két nappal Lyndon Johnson módosított és rögtön életbe is léptetett. Innentől kezdve egyre mélyült a válság a dél-kelet-ázsiai országban, és egyenes út vezetett a Tonkin-incidenshez és magához a vietnámi háborúhoz. McNamara is hangot váltott, már a kommunista veszélyre figyelmeztetett. A következő év januárjában a vezérkari főnökök egyesített bizottsága kezdeményezte a légicsapások megindítását.

Birodalmi mentalitás

A 263-as és a 273-as memorandumot évtizedekig tudatosan elhallgatták, nem vettek róla tudomást, és ma, amikor ez már szinte lehetetlen, még mindig igyekeznek elbagatellizálni a jelentőségét. Ez a mai amerikai történelemírásban is megfigyelhető, mert Newmannel ellentétben a neves Marc Selverstone hidegháborús történész szerint ,,az ezerfős visszavonulás lényegében alig volt több, mint egy szimbolikus cselekedet, ahogy azt minden résztvevő felismerte.” Szerinte Kennedy és McNamara mindössze egy ,,kreatív könyvelést” folytatott, és a kivonulást nem gondolták komolyan. A birodalmi politikának tehát ma is erős bástyái vannak.

A vietnámi háború (1965–1973) is bizonyság arra, hogy az Egyesült Államok a II. világháborút követően ritkán háborúzott morális vagy ideológiai alapon (talán a koreai háború kivételével), inkább hátsó szándékaik voltak. A vietnámi konfliktus elsősorban óriási üzletként működött: csaknem kétszázmilliárd dollárba került (ezt ma tizenkettővel kell megszorozni), ami nagyrészt a hadiipari komplexum kasszájába vándorolt. Új fegyverek és fegyverrendszerek jöttek létre, és az amerikai hadigépezet teljesen megújult. Hogy ez 58 ezer amerikai és megközelítőleg három-négymillió vietnámi életébe került, az a legkevésbé sem érdekelte a meghatározó döntéshozókat. Ez azt is jelenti, hogy az Egyesült Államok hatalmi felfogása megváltozott, elvesztette demokratikus természetét, és helyette előbújt a birodalmi mentalitás, amely annyit takar, hogy mindenáron elsők akartak lenni a világ irányításában. És ezt a fordulatot éppen az amerikai történészek, mint John Newman, és más újságírók, ügyvédek ismerték föl, részben a Kennedy-gyilkosság miatt.

Borítókép: John F. Kennedy és felesége, Jacqueline Bouvier Kennedy (Fotó: AFP)